A MAI ÜLÉS [nov. 26.]
A MAI ÜLÉS
[nov. 26.]
[nov. 26.]
A Ház ma megint népes, élénk, virgonc volt. A folyosót főispánok lepték el, kik a belügyminiszterre leskelődnek. A szegény főispánok, az új kor páriái, akik kerülnek gazdától gazdához s minden ódium rájok tapad. Valaha hatalmas dinasztiák, méltóságok voltak, most a főispán mindenkinek a törülköző kendője. Amit a főispán tesz, akármit tesz, az mind gáncsolni való. A kinevezéstől egészen a lemondásáig örökös hajtóvadászat van ellene, fent a kormánynál s lent a megyében, a klubban, a parlamentben. Ha traktákat ad, akkor azt gúnyolják, ha nem ad ebédeket, akkor azt. Ha fényes installációt tart, megszólják azért, ha bevonul a székhelyére szerényen, mint Zsilinszky Mihály, akkor meg abból faragtatnak szatírát.
Úgy jött be, mint egy francia préfet, aki egy esernyőt hoz a hóna alatt s a megyeház kapujában pofon üti a rá várakozó szolgát s ezzel a csattanással veszi át ünnepélyesen a közhatalom gyakorlását.
A szegény főispánok most is itt járnak fel s alá, türelmetlen léptekkel várva egyik-másik, mikor jő ki a belügyminiszter.
De a belügyminiszter nem jő ki. Érdekes szónoklatok folynak odabenn. Beöthy beszédje után, mellyel az új kormány iránti bizalmatlanságát indokolja, gróf Csáky Albin pattant fel, akinek beszédjében, bármily rövid is az, mindig van valami becses mag.
Olyan adóst perelnek önök mondá az ellenzéknek , aki többet fizet, mint amennyivel tartozik.
Tetszett a hasonlat a jobbpártnak, de az ellenzék zajgott: »Hiszen még semmit sem fizetett!«
Csáky mint rendesen, tömören, világosan fejtegette és védelmezte a kormány egyházpolitikáját. Mikor pedig a saját személyét említette, tomboló éljenviharral tüntetett a többség kedvenc minisztere mellett.
Azután Apponyi emelkedett fel s egyikét mondta el a legszebb beszédeinek.
Valóban e beszéd a század legnagyobb szónokainak a gyűjteményében helyet foglalhatna, oly remek volt, de ha valaha napvilágot lát, amiben nem kételkedhetni (mert amíg Apponyiak lesznek, addig Kónyi Manók is találkoznak), nem képzelünk neki olyan prózai címet, hogy »Indemnity beszéd 1892-ben«, hanem ahelyett inkább ezt:
»Óda Wekerle Sándorhoz.«
A lant nem képes oly szelíd, behízelgő módon megpendülni, mint a jászberényi kürt. Volt ott abban az aeol hárfákból is valami csodálatos vegyülék, de a furulyából is. Itt egy kacsintás, majd egy lebilincselő mosoly. Lágyan rezgett benne a simulékony szerelem ösztöne. Oh, oh! Hát azok a lábikrák! Azok az ingerlő idomok. (Vajon mi ebben az igazi?)
Ami azonban a beszédnek a papokhoz szóló részét illeti, az egy nemes államférfiú gondolkozásának fennkölt része, az ékesszólás fönséges ruhájába öltözve. Ez a rész nagy hatást tett még a szabadelvű párt tagjai közt is. Hiszen annak a lelkéből látszott beszélni. S ebből láthatta Apponyi, hogy nem személyének szól az animozitás a szabadelvű pártban, hanem ingadozásának. Mikor az igazi hangot üti meg, a magyar értelemhez szólót, átellenben is kigyúl a szemekben a tetszés fénye.
Wekerlét nem lágyította el a furulyaszó. Egy lépést se közeledett, bár elösmerte Apponyi beszédjének szépségét, hatalmas lendületes szavakban ecsetelte a szabadelvű párt érdemeit és a kormány álláspontját; mire szűnni nem akaró éljenriadás közt ért véget a mai ülés. A teremajtók kitárultak s a Ház szétoszlott, pihenni, erőt gyűjteni a holnapi csatához.
