A MAI ÜLÉS [márc. 11.]
A MAI ÜLÉS
[márc. 11.]
[márc. 11.]
Végre egy ingyen ülés! A nemzet szülői nem kapnak mára napidíjakat, mert az ülést megelőzőleg felajánlották a szegény inséges tótoknak. Ucsu elégedetten dörzsölte kezeit, Krajtsik pedig nagy számadásokba merült, forgatván elméjében, hogy hány zsák krumplit lehet azon a pénzen venni.
Az ingyen ülésen Szalay Imre volt az első szónok. Az idők rombolólag suhantak el fölötte, eltörpítették. A löllei republikánus ma már úgy tűnik fel pártjában, mint egy kezes bárány. Valaha rúgott, harapott, rettegett veszedelmes volt. A miniszterek elsápadtak, mikor felállott. Az elnök le nem merte venni kezét a csöngettyűről, amíg beszélt.
Felülmúlták. Vége van.
Talán ő maga most is a régi még; ő nem lett puhább. De mit ér, ha a Ház idegei keményedtek meg.
Ma már a lapjaikat veszik elő a képviselők, ha Szalay beszél. Mert az szélcsendet jelent. Olvasnak. Gróf Pongrácz Károly lehajtja fejét és elábrándozik Rexa Pálról, Belicskai Béni a körmeit vagdalja, Jókai regényt komponál, Rakovszky Géza a fiókját rendezi; az elnök a magánleveleinek olvasásába merül; mert lehet hiszen Szalay Imre beszél. A jó, a szelíd, a tapintatos Szalay Imre. Rohonczy a látcsövét veszi elő és a rendes szemléjét tartja a karzat felett. Ma is elég csinos a karzat. Szapáry Gyula fog beszélni. De ha a karzat értéke döntene, akkor már Szapáry mégis meg volna bukva, az Apponyi tegnapi karzatával szemben.
Szalay Imrét Ugron Gábor váltotta fel, kitanítva őfelségét a követendő politikára nézve; csak kisded pártja helyeselt a különben csinos beszédben egyes helyeknél.
Déltájon felállt gróf Szapáry Gyula, s gyorsan benépesültek a padok. Az elnök aggodalmasan pillantott végig a nyüzsgő, mozgó, elhelyezkedő baltáboron, s élénk szemeiben, melyek váltig mosolyogni látszanak, megcsillant egy kis vészjósló fény.
No most! No most!
De a miniszterelnök első szavainál mély, templomi csend terült el a Ház felett, úgyhogy a szóló hangja elhatott mindenüvé.
Szapáry beszéde polemikus volt, eleven és mindvégig érdekes, mindenkit meglepett vele. Ilyen sikerült beszédet Szapáry még sohasem mondott. Az érvek oly sokaságát hozta fel, olyan ügyesen és világosan csoportosítva, s oly elmeéllel kihasítva azokat a támadási anyagból, hogy a mai nappal elsőrendű debattere lett a parlamentnek; de ami Szapáryt igazi államférfivá teszi, az a diszkréció, mellyel gondolatait előadja. Az a művészet, hogy valamit elmondva mit kell abból elhallgatni. Az a bizonyos mesteri színtelenség, mely jéghidegen, a tárgyilagosság puritán pongyolaságával, szürkén hömpölyög. Ha argumentumot hoz fel vagy tényekkel cáfol, egyszerűen odalöki anélkül, hogy azokat kihegyezné.
Érvei ostorok, amelyeknek a végét elnyesi, hogy ne csípjenek, de suhint velök.
Szapárynak egy nagy titka van; úgy tud cáfolni és támadni, hogy nem irritál, hanem csillapít. S ez mostan, éppen mostan, nagy adomány.
A párt mindinkább átmelegedett. A Horánszky arca lassan-lassan egy besavanyított uborkához kezdett hasonlítani, Károlyi Gábor megkísérlett egy-két közbeszólást, de halkan, szinte ildomosan; a zajongást azonban nem bírta föltámasztani.
Bánffy idegesen mozdult meg, de még a csöngettyűjéhez sem nyúlt, dacára, hogy arra figyelmeztették elnöksége első napján:
Két Bánffynk volt, mind a kettőt elpusztította a rák. A te rossz platentád nem a rák lesz, se a bika, se a skorpió, hanem egy kappan.
Szapáry hangja mintha a sikerrel izmosodott volna, hovatovább élénkebb lett, hajlékonyabb. Szilágyi helyeslőn bólingatott piros székén. Kőrösi lelkesedett, a mamelukok vidáman, pezsgő életkedvvel néztek farkasszemet az ellentáborral. Tisza Kálmán kétszer-háromszor is közbeszólt: »No, ezt jól megmondta«, csak Apponyi ajka körül pajkoskodott még némi gunyorosság, ez a kis ördög, picinyke gnóm.
Mintha észrevette volna a szónok, mert éppen áttért Apponyira, a tegnapi beszédére, mely olyan hangon volt tartva, mintha a nemzeti párt győzött volna.
Apponyi a fejét rázza, s még gúnyosabban mosolyog.
Pedig saját nevével ellátott kiáltványokon is alkalmam volt látni annak kinyilvánítását, hogy a hatalom az ő kezeibe megy immár át.
Azt nem mondtam! pattant fel Apponyi.
Nem mondta bizonyítja Hoitsy.
Mutassa meg! kiáltja egypár nemzeti hang.
Szapáry készen volt. Belenyúlt a fekete kabátja zsebébe s kivette a mai nap legmérgesebb lövegét egy Apponyi által kibocsátott ilyen értelmű német kiáltványt, melyet a zsibbasztó csöndben felolvasott.
De csak egy fél percig tartott e csönd, mert hatalmas hahota zuhogott fel utána a kormánypadokon.
Apponyi arca halovány lett. Ábrányi Kornélé pedig téglavörös. Istenem, milyen különbözők az emberek, még az egy párton ülők is!
Mindössze egy német levélke, egy kis papírlap, néhány fekete betűvel s egy diadalban úszó pártnak hogy elronthatja a kedvét! Lankadtan, hosszú orral ültek ott (Sághy Gyula legott levette a fekete selyemsapkáját is a fejéről, olyan alázatos lett), többet aztán nem is bírtak magukhoz térni az ülés alatt, és amikor Szapáry valóságos éljenorkánban befejezte a beszédjét, még a köpcös Kolosváry István szónoklata se tudta őket felvidítani; pedig az általános derültséget keltett a Házban. Élénken ment ki a híre a folyosókra a büfébe és mindenüvé:
»Itt a sün! Megkerült a sün!«
