A MAI ÜLÉS [márc. 12.]
A MAI ÜLÉS
[márc. 12.]
[márc. 12.]
A mai ülés az aperuk, malíciák, frappáns ötletek, sziporkázó pikantériák ülése volt, s csendes, keleti színezetű parlamentünk, hol rendszerint nagy frázisok kongnak, mint a szobranyeban és a skupstinában, vagy nehézkes elméleti fejtegetések (ismert és kevésbé ismert tankönyvek után), mint Ausztriában, ma a francia kamara pezsgő szellemét tükrözte. Könnyed, játszi modorban vívtak a szónokok, akár a Dumas képzeletbeli hetyke, virgonc testőrei.
Mert csupa párbajok voltak. Beöthy Ákos a miniszterelnökkel polemizált. Ügyes, elegáns vívó, aki a cselfogásokhoz is ért. Darányi Ignác Apponyira vetette magát, s pompás megjegyzéseivel sebet vágott magán a lovason is de a Rozinantenak (a pártnak) is jutott.
Darányi, akit tréfásan »excellenciásnak« címeznek a pártban (mert hiába, a parlamenté az iniciatíva, a fölség csak megerősíti), a mai nappal se lett még excellenciás, de ami ennél sokkal többet ér, lett belőle excellens szónok.
Verve-vel, lendülettel beszélt, hol gúnyosan, hol szelíden; s bár a zaj többször kitört a balon, bár Károlyi Gábor is próbálkozott néhány kevésbé sikerült közbeszólással, maga az ellenzék is élvezettel hallgatta Darányit, aki azzal is megfenyegette Apponyiékat:
Sokszor elparentáltak önök bennünket a »Pesti Napló«-ban, de ne nevessenek, mert akinek halálhírét költik, az nagyon soká él.
Mire közbevágott Meszlényi:
Hosszú betegségnek mégis halál a vége.
A beszéd végeztével öt percnyi szünet következett. S ezzel Darányi Ignác is az »öt perces« szónokok közé emelkedett.
Öt perc! Ennyi a halhatatlanság.
Egy pille egy hónapig él, a tiszavirág egy napig, egy szép beszéd öt percig.
Öt perc múlva rohan a világ odább.
Nedeczky Jenő áll fel. S az ember legott tisztába jön vele, hogy honnan vette a természet a formátumot a gólya megalkotásához.
Hosszú, vékony ember, magasra kinyújtott nyakkal s óriási lábakkal, melyek rögtön a nyaknál látszanak kezdődni. De bár oly lába van, mint a tót mesék óriásainak, kik egy hegyről a másikra lépkedtek, Nedeczky mindamellett lassú járású ember lehet, mert még csak a Szapáry temesvári beszédjénél tart.
Az ülés legélvezetesebb része azonban mégis a Hegedüs Sándor beszéde volt, melyet esemény számba lehet venni.
Mikor felállt, a karzat hölgyei a zsebkendőket keresték elő, mert hogy most mindjárt pityeregni fog kelleni. Szegény asszonyok azon jó hiszemben voltak, hogy a fölemelkedő szónok bizonyosan az Árva megyei ínséget fogja vázolni a t. Ház előtt. Gondolták is talán magukban: ejnye de jól kiválasztotta az a Szapáry!
De gondoltak legyen akármit, azt ugyan nem hihették, hogy az a fiatal, vékony ember verekedni akar.
Hát még azt miképp is találhatták volna el, hogy meg is fogja verni Apponyit!
Pedig megverte, oly ragyogó szín- és ötletgazdag szónoklattal, aminőt ritkán hallottunk a magyar képviselőházban. A gúny csillámlott, a humor pezsgett, szinte bugyborékolt benne.
A nagy fajtájú szónokok minden ingredienciája benne volt a beszédében. Ecsettel festett, előadva, miképpen szokta Apponyi megcsinálni beszédeihez a hatást mesterséges eszközökkel. Valóságos Hogarth-i kép ugrott elénk.
Játszi elevenséggel hozta bele beszédjébe Apponyiék egy öntelt szerb proklamációját, melyet föl is olvasott.
Mikor ezekhez a szavakhoz jutott »Zsivió Kossuth«, fölzúgott a balon az éljen.
Éljen szólt Hegedüs gúnyosan tekintve a szélsőbalra , de ez csak kis betűkkel van.
Halljuk! Halljuk!
Zsivió Apponyi! Ez már nagyobb betűkkel áll itt.
Hát ő is éljen hallatszott néhány vontatott hang a szélről. Mert a szélbal előszeretettel fedezi testével Apponyit egy idő óta. A nemzeti párt hallgatag.
Majd a nemes pátosz érce rezgett végig azokon a szép szavakon, amikor beszédje végén Széchenyivel kezdé összehasonlítani Apponyit.
A miniszterelnöki szék örököse kedvetlenül rágcsálta fényes barna szakállát. De az szerencsére nem kopott, nem fogyott oly gyorsan, mint a diadalmámor, amibe beleringatták magukat mert akkor ma már teljesen szakálltalan lenne Apponyi.
Frenetikus tetszészaj tört ki, taps, éljenzés, mikor beszédét bevégezte. A miniszterek és képviselők tolongtak széke körül, hogy kezet fogjanak vele. Jókai is, ki akkor jött a folyosóról, vidáman rohant feléje de oda nem érhetett, útközben megállították.
Ej, ej Móric, mért nem zárod el jobban az íróasztalod fiókját?
Jókai ijedten kezdte keresgélni zsebében a kulcsait.
Hiszen bezártam mondá zavartan.
Lehetetlen. Mert a Sándor kivette onnan a te holnapi beszédedet és azt mondta el.
S valóban abban van e kitűnő beszéd találó méltatása; melyhez mi a magunk részéről csak azt a megjegyzést fűzzük, hogy megfordítjuk Hegedüs úrnak ama hasonlatát, mely a milliomosról szól, Apponyi népszerűségére applikálva.
Valakiről azt mondták, hogy milliomos, abban a hírben állt mindenfelé, de Wahrman, az óvatos Wahrman utána akart járni: s elkezdte fürkészni azoknál, akik milliomos voltát hirdették.
Milliomos, milliomos, könnyű azt mondani, de hát lássuk azt a milliót, lássuk alaposan, hogy mije van.
Hát van annak tán hatvanezer forintja is.
Ilyen millió az Apponyi népszerűsége.
De a Hegedüs talentumával megfordítva áll a dolog.
Azt hittük, hogy van vagy hatvanezer forintja, s kisült a mai ülésen, hogy milliomos.
