A KLUBBAN
A KLUBBAN
A szabadelvű párt végre megemberelte magát s ma legalább is új huszonöt évre restaurálta a tekintélyét. Már-már azt kellett volna hinni, hogy a termekből kivonult a liberalizmus utolsó árnyéka is és eltűnt az ajtók mögött. Már csak Beksics és Schvarcz Gyula pengettek az utolsó években némely olyan dolgokat, melyek itt valaha ismerősen hangzottak a füleknek, mikor még Deák üldögélt itt a bőrpamlagon s Eötvös és Csengery sétálgattak karöltve a hosszú szobasoron.
De a liberalizmus csak aludt. Csak éppen egy-két embernek kellett elkiáltani: ébredj fel és felébredt.
A klub tele van. Élet és elevenség rajzik benne s bizonyos lendület fog el mindenkit. A hazaszeretet szinte virágzik. (Csak ne legyen Tisza-virág.) Minden ember magasabb egy fejjel, a szívek úgyszólván feszülnek. Mindenki ajkán a liberalizmus van.
Egy morzsát sem engedünk belőle!
Csodálatos világ ez. Csáky Albin gróf áll egy csoportban s csillogó szemekkel, ifjú hévvel fejtegeti, hogy a kötelező polgári házasságból nem lehet engedni.
Az Andrássy grófok fölvillanyozva járnak körös-körül. Fényes nevüket érzik most s ahhoz méltón is viselkednek.
Hová tűntek el a stréberek, kik eddig a kegyelmes urak körül sürögtek? Egy sincs többé. Kurucok lettek már azokból is. S azok is tovább adják a jelszót:
A zászlónkat nem adjuk!
Szilágyi Dezső, kit eddig egyedül hagytak, mint valami kolerás beteget, ma ismét elemében van: vígan lép ide-oda, megveregetve ismerősei vállát:
Most beszéljetek már, pupákok!
S büszkén feszíti ki széles mellét.
Bethlen András is itt van, ki ezekkel a szavakkal írta alá a lemondási okmányt.
»Az életben nem voltunk, legyünk legalább a halálban szolidárisak.«
Csak Fejérváry nincs itt, aki pedig szintén derekasan viselte magát és az őfelsége személyes elnöklete alatti miniszteri tanácsban e szavakkal szavazott:
»Bocsánat fölség, de én is a kötelező polgári házasságra szavazok.«
Maga Szapáry könnyebbülten támasztja hátát a zöld asztalhoz, s kedélyesen főúri nonchalance-szal beszéli el a lemondás elfogadását. Nyugodt is lehet, mert férfiasan állta meg helyét, s legjobb emberei jönnek hozzá e szavakkal:
Gratulálok, kegyelmes uram a bukásodhoz.
S igazán boldog miniszter, akinek megadatott, hogy így távozzék. Bukásával megpecsételte azt a hitet, hogy ahol ilyen férfiak kormányoznak, az egészséges ország lehet.
… Az egyes beszélgető csoportokban, melyek megtöltik a nagy termet (mert a mezei hadak is bevonultak a nagy események hírére), általános a nézet, hogy őfelsége nem zárkózhatik el a nemzet többségének akarata elől, kivált, mert a polgári házasság egyszerű háziügye az országnak. Nem olyan kérdés ez, mellyel a monarchia valamely kényes érdekei jönnének összeütközésbe. Igazán megfoghatatlan, hogy a jó király miért nem enged?
Hogy mi van azt most minden ember tudja; de hogy mi lesz, ez a kérdések kérdése. Egy-két suttogó korifeus itt is, ott is elvonul egy-egy zugba s komoly ráncos homlokkal szövik vagy azokat a finom pókhálókat, amik csak akkor láthatók szabadszemmel, mikor már széttépetnek, vagy pedig csupán a színes terveket szövik.
A fiatalság ezalatt nagy zajjal proklamálja az új miniszterelnököket, s ha keresztül vered magad a sűrű sorokon, tízszer is, húszszor is hallod hangoztatni, hol Csákyt, hol Wekerlét.
Bánffy fel s alá járkálva gondolkodik, hogy mit tanácsoljon holnapután a királynak. Az öreg Tisza ma abbahagyta a tarokkpartiját, s vígan siet kezet fogni a miniszterelnökkel, ki most a legnagyobb mikor már alámerült.
S valóban, a generális megelégedéssel dörzsölheti kezeit, mert nem csalódott Szapáryban, mikor így jellemezte:
Kétszer kellett őt a kabinetemben mellőzni, s mindig korrektül viselte magát.
Ez a harmadik eset. Ez volt a legkorrektebb, a miniszteri mandátumot ott hagyta Bécsben, de a liberális zászlót hazahozta olyan hófehéren, amilyen tiszta sohasem volt.
Így bontakozik ki lélekemelőn ez a szép kép. Valóságos ifjú Magyarország. Pezseg, forr benne a tettvágy, a friss forró vér, üde balzsamos légáram suhan el a fejek felett, s aki teleszívja vele a tüdejét megerősödik, bátrabb, elevenebb lesz. A klub tányérnyalói szétszaladtak, mintha valami lángpallos űzte volna ki őket. Beksics arca sugárzik, Schvarcz Gyula csókolózni szeretne mindenkivel. »Most jöjjenek ide a papok« lihegik diadalittasan.
Pszt! Hiszen éppen erre tart Bende püspök, a kör szeretett »Imre bácsija«. A mi saját külön püspökünk. Szelíd mosoly játszik ajkai körül. Bizony egy csepp harag se látszik galamb nyájas szemeiben az események miatt, s igen jól érzi magát a nekitüzesedett eretnekek között ezen a mai napon is, csak néha-néha csóválja meg fejét, mintha azt mondaná: »Álmodom-e?«.
Valóban, nem álom-e ez? Igazán a szabadelvű körben vagyunk?
S ha ott vagyunk, vajon ki eszközölte ily rövid idő alatt ezt a csodát? Ki eresztette szabadon ezeket a mélyen elaludt szellemeket a skatulyából.
Akárki. Mindegy. Hanem azt a skatulyát, ahol voltak, egyszerűen el kellene hajtani valahová mélyen a Duna fenekére, mert félni lehet, hogyha akadt bűvész, aki oly gyorsan kieresztette a skatulyából, akadhat olyan bűvész is, aki vissza is tudja őket csukni a skatulyába.
