SALAMON MINT CAUSEUR
SALAMON MINT CAUSEUR
Megállj hékás!
Ismerős a hang, megfordulok. Hát persze, hisz ez Salamon Ferenc. Az ő tömzsi alakja. Ő tipeg lustán a hátam mögött, a botjával integetve, hogy várjam be. Látszik, hogy minden lépése nagy fáradságba kerül, mintha mindenik lábán egy gerendát emelne. Kerek feje mozdulatlanul áll hatalmas vállapockái közt, mint a székely kapuoszlopokon a golyóbis: a kurta nyakból nem látszik semmi, apró szemei félig lehunyva szelíd gunyorral kémlelődnek a pillák alól. Csak a keze mozog, mert váltig simogatja vele gyéren mohosodott állát, vagy a szájából kimaradhatlan regalitast sodorgatja, tatarozgatja, mert szétmállott fogai között az innenső, vagy kialudt a túlsó vége.
Hát hova mégy, barátja az erénynek?
( Megyek a klubba Feri bácsi.)
A klubba? Hát még megvan a klub? Szép helyen fekszik, canis mater. De valamikor a város végén volt. Ahol most az öreg Deák ül, ott békák brekegtek kedélyesen. Szemben a Lloyd épület persze még nem emelkedett volt akkor fel egy kisebb alacsony ház volt a helyén. Az első nagyobb ház a »Schneider viereck«, ahol most a Kertész boltja áll. Mikor elkészült, bezzeg nagyra voltak vele a pesti burgerek, bámulták dicsekedve: »Nincsen ehhez fogható épület Európában«. Mert a burgerekre is átragadt a magyar lélekből valami. A túlzott önbizalomból és a túlzott csüggedésből. Hiányzott náluk is a tertium comparationis. Ma már a Lloyd-épület is kismiska. Ámbátor szépek a termeitek és sok reminiszcencia tapad hozzájuk. Egyszer ugyan cudarul becsíptünk ott Vörösmartyval, mert azelőtt ott tartották a híres pesti bálokat, amiken Józsa Gyuri et consortes táncoltak. Egyébiránt volt már az főrendiház is és lesz az még stearingyertya magazin is. Hát igaz, hogy olyan sok mágnásgyerek van köztetek?
Az öreg szerette magát a tudatlanra játszani a jelenre nézve hogy egészen a múlténak látszassék. Ami a jövőt illeti, arról érdemesnek se tartotta beszélni. Azt úgyse tudja senki. Az már a Marczaliaké. Mi köze neki a jövőhöz?
( Hát bizony igaz, sok ifjú gróf képviselő van.)
Jól teszi Szapáry. Az okvetetlenkedő újságok emiatt is gágognak, pedig okosabb a fiatal urakat bevinni a parlamenti levegőbe, hogy megszokják, beletörődjenek, mintsem kívül hagyni őket a nagy domíniumaikkal. Dicsérem érte a Szapáry eszét. De iszen derék ember az, megél a jég hátán is.
( Hogy ne! Aztán nem is a jég hátán van. A párt szereti és tömören áll mellette. S azonfelül jóba van az ellenzékkel is.)
Hm. Talán egy kicsit túlságosan is. Nekem is volt egy atyámfia Ungban, aki meg akarta csalni a halált, s bruderschaftot ivott a sírásókkal, de egyszer csak mégis megholt. Bertóty Ferencnek hítták.
Tompa, szelíd hangján a humor csöppentett méze ömlik el, ráncos hegy-völgyes arca, mely olyan néha, mintha csak lárva lenne, felölti a lélek csillogó kisugárzását. Szinte szép most az öreg Feri bácsi.
De persze nem tesz semmit. Erős a kabinet. Nagyon erős. Valóságos oroszlánok vannak benne, Wekerle, Szilágyi. Csakhogy Wekerle egy olyan oroszlán, aki az állatkertben növekedett és ez a baja; Szilágyi pedig olyan oroszlán, aki a sivatagban nőtt fel és ennek meg ez a baja. Meglásd, szét fogja verni a kalitkátokat.
( Nem engedik a többiek.)
Kicsoda? Bethlen vagy Fejérváry? Hiszen Fejérváry is jóakaratu nobilis államférfi, akinek roppant sok természetes esze van, de nincsen szerencséje, olyan, mint az a mitológiai alak, aki valahányszor a száját kinyitotta, mindig egy darázs röpült ki belőle.
Így, vagy ilyenformán csevegett a nagy történetíró, tele humorral, szellemesen, mindég eltalálva a jellemzőt.
( Hát te meg merre tartasz Feri bácsi? Talán a Budapesti Közlönyhöz?)
Nem, oda én nem járok. Mert annak nagy hübnere van, hogy ne menjek. Isten mentsen attól. Mert ha valami ügyetlenség történik és én nem vagyok ott, akkor elcsapják az írnokot. De ha én ott volnék, akkor joggal csaphatnának el engem is.
No, már ez ellen csakugyan nem lehetett argumentálni.
( Min dolgozol most Feri bácsi?)
Semmin. Ezt a betyár Pestet kellene írni. Jó, hogy eszembe hoztad. Ott is hever már a rengeteg adat a fiókjaimban, de valahányszor dolgozni akarnék, sohasem találom a fiókkulcsaimat. Hanem jó, hogy látlak tudod mit szeretnék én még írni? Egy színdarabot.
( Ahhoz is értesz?)
Próbáltam egyszer a Pákh Alberttel. Pompás szüzsénk volt. Megállapítottuk együtt felvonásról felvonásra, jelenetről jelenetre, s én vállaltam el a kidolgozást. Készen is volt az első jelenet, felolvastam Pákhnak, tetszett neki nagyon: »No csak folytasd tovább«. Kérdezi vagy egy hónap múlva, mennyire vagyok: »Bizony még mindig az első jelenetnél«, vallom meg pironkodva. Tudakolja ismét vagy félév után: »Hogy áll a színművünk, Ferkó?« »Hát úgy áll feleltem zavaromban olyan jóízűen diskurálnak a személyeink benne, hogy lehetetlen őket elválasztani«. Így nem jutott aztán tovább a darabunk az első jelenetnél.
( De te is olyan jóízűen diskurálsz, Feri bácsi, hogy mindjárt lehetetlen lesz az elválás. Szerencsére a válúthoz jutottunk. Itt vagyunk a Lloyd-épület előtt.)
Hát csak siess, hogy még életben találd a kormányt. Szervusz!
…Ez volt a beszélgetési modora. Sok jó dolgot írt meg Salamon Ferenc, de még többet potyogtottt el tudásából és szellemének rakétáiból beszéd közben. Vidám, enyelgő hangja még utánam csengett fel a lépcsőkön, s most is, őróla írva, szinte hallani vélem még, mint távoli erdőzúgást: »Siess, hogy életben találd a kormányt!«
Pedig nem kellett volna sietnem, hogy még tovább élvezzem szavait, ötleteit, mert őt nem találtam aztán többé életben.
