MEGHALT CSANÁDY BÁCSI
MEGHALT CSANÁDY BÁCSI
Most már csakugyan meghalt a vén sas. Négy év előtt egy ízben már szétszárnyalt halálhíre, a lapok hosszú nekrológokat is írtak róla, de az akkor álhír volt. Az öregúr, aki kereki magányába vonulva kesergett a népkegy lengeségén (az 1887-iki választásokon kimaradt a képviselőházból), maga cáfolta meg halála hírét. A vén kuruc föltámadt. Sőt nemsokára kiszállt a politikai sírból is és újra megjelent a Házban, hol a megszokott környezetben a megszokott foglalkozásban, az utolsó ülésig vitézül kitartva, élte le utolsó napjait. A nagykereki házban hunyta be örökre szemeit, hova a legutóbbi napokban utazott haza.
Most, sajnos, nem álhír a halálozás. Már több oldalról megerősítették, s bizony Csanády Sándor jellemző alakját nem látjuk többé a képviselőházban, melyből vele egy különös típus képviselője halt ki.
Ama tárcánk, mely az 1888 januárjában elterjedt halálhír alkalmával íratott és sok jellemző vonást mondott el az öregúrról, így hangzott:
*
Vigyázz a kerületedre, hogy hosszú életű légy a földön.
Ennek az alapigének igazságát pecsételte meg halálnak halálával Csanády Sándor. Régi képviselők, akik a Ház atmoszféráját megszokták, meg nem tudnak élni, mint a délövi növény egyebütt. Ha kiveszik őket ama üvegbúra alól, mely az ország tanácstermének gömbjét befedi, a külső levegőben meg nem élnek, elfonnyadnak, meghalnak. Így halt meg nemrég a kedélyes Németh Albert, és így pusztult el Csanády Sándor bátyánk is e hó 5-én kereki magányában.
Hiszen persze, a képviselői minőségben is meg lehet halni, mert a halál nem kérdezősködik a mentelmi bizottságtól, hogy kiadják-e ezt vagy amazt a képviselő urat de mandátum nélkül minden bizonnyal meghal az, aki húsz évig megszokta a mandátumot.
Csanády kimaradt az ötéves parlamentből. Bizonyos Holló szélsőbal buktatta meg; a dolog nagy szenzációt csinált; sokan, még kormánypárti körökben is, sajnálták az originális öreget, s zokon vették a függetlenségi párttól, hogy úgyszólván az ő hallgatag beleegyezésével ejtődött el a »vén sas«, s élete alkonyán szegénységben, elhagyatva kellett kereki viskójába vonulnia, mely szemben áll a kereki váraccsal.
Valaha ő volt a váracs ura, hatalmas úr, dúsgazdag ember. Verőfényes idők voltak ezek. Még akkor nem volt Csanády Sándor »komikus« a saját pártja előtt. Még akkor »pártunk egyik kiváló oszlopa« volt a neve, mégpedig éppen ez az oszlop volt őnagysága, amelyikhez a nervus rerum gerendarum hiányában támaszkodtak.
Sokat költött az öregúr pártcélokra, lapok segélyezésére, pártnyomtatványok terjesztésére. Vagyona nagy része ebben kallódott el.
Mikor elfogyott a »grisli« (így nevezte a pénzt, melyet nem sokra becsült, s melyből most vége felé nem is sokat látott), elfogyott a nimbusz is. A jó öreg Csanády úgyszólván kolonc volt a párt nyakán, mert akármilyen komoly akciót kezdének a modern kuruc ivadékok a kormány ellen, azt a Csanády beleszólása mindig leszállította derült eseménynek.
Nagy »kirohanásokat« tett és gyakoriakat. Hajdan az öreg Deákot szokta egy-egy felszólalása után »ráncba szedni«; Deák halála óta Tisza lett a vörös posztója. Sok zaftos frázisa éli túl: az »átkos közösügy«, a szegre akasztott bihari elvek stb. és a »stélusnak« az a csodálatos titka, hogy »és«-ek nélkül bírt körmondatokat és egész beszédeket kihozni, vele szállt sírba.
Öreg volt már (1814-ben született) de még jó erőben: már parókát is dereset viselt, de azért szíve fiatal lángban égett. Nem hiába, hogy Bocskai Istvántól származtatta magát, örökös hadban állt ő is az »imádott honyhaza« ádáz ellenségeivel. Még király őfelségének is megmondogatta az igazat ama nevezetes tizenkét évi szenvedés alatt, ama szintén nevezetes párbeszéd alkalmával, melyet őfelsége egy körút alkalmával vele folytatott, amint ez a Ház nyilvános ülésén is szellőztetve lett, de csak olyan sikerrel, hogy mindenki azzal a hittel távozott a teremből: »Hátha csak álmodta ezt a bácsi?«
Jólelkű, becsületes, naiv ember volt az öreg, aki már sehogy sem illett a mi parlamentünkbe az ódonsága miatt. De azért el lett volna már ő ott holtig. Nem csinált az ő kimaradása örömet senkinek, neki pedig nagy fájdalmat okozott. Kár volt kihagyni.
Tipikus alakunk ugyse sok van. Kezdenek az emberek mind egyformák lenni.
Több Csanádyt nehezen látunk többé hát hadd láttuk volna még egy darabig.
Az ülés megnyitására kitűzött perc mindig ott találta a helyén ülve: mord arccal, héjaszemekkel tekintett körül, hogy megolvassa a fejeket: van-e bent száz ember?
Meghallgatta a jegyzőkönyvet, s ha volt benne valami kifogásolható, legott megtette a diffikultást s ilyenkor boldogan, megelégedetten mosolygott. »Jól kell a protokollumot csinálni« mormogta.
Még mulatságosabbak voltak azok a jelenetek, mikor egyszer-másszor valamely vita kellő közepén fölemelkedett s kezeit fölemelve, pátosszal mondá: »A t. Ház nem határozatképes! Kérem a katalógust felolvastatni«.
Pörge kalapot, magyar nadrágot és fekete atillát viselt s nyaka egész füléig fekete selyemkendővel volt becsavargatva, a múlt századbeli divat szerint.
Vagyoni elhanyatlását részben az erejét túlhaladó pártcélokra való költekezés, részint neje, Marosi Ida halála okozta, akinek birtokait, minthogy nem maradt örököse, az antik becsületességű ember, ahogy mondani szokás, az utolsó gombig visszaadta a családjának. Neki alig maradt valamije.
Ebben a korban ritka a hasonló idealista, mert ő sokszor bebizonyította önzetlenségét. Örökké a hazát szolgálta, igaz, a saját módja szerint; bár a hazának nem csinált sok hasznot, de önmagának sok kárt.
Mégis sokkal nemesebb pálya ez, mint azoké, akik fontos pozíciókban a hazának okoznak sok kárt és önmaguknak sok hasznot.
Parlamenti pályája szerencsétlen volt és szomorú tanulsággal teljes.
Egész életében napidíjak nélkül szolgálta a népet, mely végre is cserben hagyta.
Pályája elején, mint gazdag gavallér, azért nem húzott napidíjat a képviselőségért, mert őmaga röstellte fölvenni; élete alkonyán mint szegény ember, azért nem húzott napidíjat, mert a hitelezők nem engedték fölvenni.
De ő azért mégis ragaszkodott a képviselőséghez, hol nem termett számára se pénz, se kenyér, se dicsőség.
Ragaszkodott és belehalt a búsulásba, s ez volt talán az egyetlen tette, mely nem okozott »derültséget« sehol, de sehol. Sőt ellenkezőleg, elboruló arccal sajnálták a nemes szívű jó öreget: inkább hadd szidta volna még egypár esztendeig Tiszát. Nem volt az annak alkalmatlan.
S ha már a mindenható idővel mégis mindenáron beszólította volna a nyakas magyart a mennybeli igazán közösügyes hazába (ahol együtt leszünk nemcsak az osztrákkal, de még a muszkával is), hadd lengett volna azon a Sándor-utcai házon az a fekete lobogó.
Anélkül talán vissza is jár a Sándor bácsi szemrehányó lelke kísértetnek a pártjához.
*
Az a »bizonyos Holló« azóta jeles parlamenti szónokká nőtte ki magát, akinek egy ízben maga Csanády bácsi gratulált ahhoz, hogy megbuktatta. Hollóval tehát rendben van a számla. De a párt is megemberelte magát és mikor Orbán Balázs meghalt, annak a kerületében, a berettyóújfaluiban, Csanádyt léptették föl s meg is választották.
Addig azonban sok keserűség mardosta a vén szittya szívét, aki bukás száműzetésében hallgatta a parlamenti viták, viharok moraját. Különösen azt fájlalta, hogy a véderő-vita alatt nem volt képviselő, és csak az vigasztalta, hogy Károlyi Gábor grófban buzgó és tehetséges utódra és helyettesre talált. Nagy volt öröme, mikor Károlyi egy üdvözlő táviratban mesterének nevezte, és kijelentette, hogy helyét a Házban, mely most övé, csak ideiglenesen tartja elfoglalva és őrzi a »mester« számára.
Végre ütött a föltámadás órája, és az öreg átvette régi helyét a házban Károlyi Gábortól. De már akkor nagyon megváltozott a Ház külseje. A miniszteri székek elsején nem Tisza, hanem Szapáry ült, és az öreg kénytelen volt sok kedvenc kifejezéséről lemondani. Első megjelenése nagy feltűnést keltett, s Szapáry, aki akkor a miniszterelnökség mézesheteit élte, évődve szólította meg a folyosón:
Mikor halljuk, Sándor bácsi, az első »átkos kormányt?«
Még ma! felelt az öreg.
Dictum, factum. Csanády még aznap felszólalt és jól megmosta az »átkozott kormány« fejét a Ház viharos derültsége közt, mely fokozódott, mikor az öreg kijelentette, hogy nem volt szándéka fölszólalni, és csak azért tette, mert az új miniszterelnöknek megígérte, hogy »átkos kormánynak« bélyegzi a kabinetet.
Régi szokásain nem változtatott semmit. Folytatta, ahol elhagyta; ő volt az első a Házban, buzgón ellenőrizte a jegyzőkönyveket, ha gyér volt a Ház, megszámláltatta a képviselőket, s ha nem voltak kellő számmal jelen, kérlelhetetlenül fölolvastatta a katalógust, ahol pedig feslést látott a honszeretet posztóján (és az egyre fesledezett a túlsó oldalon az ő szemében) odavetette morogva-dörmögve a »gyalázat«-ot. Új szokást csak annyiban vett föl, hogyha most megrótta az elnök, hát az öreg is »visszarótta« az elnököt.
Hanem a beszédei egyre rövidültek, egyre színtelenedtek, s legutóbb már nem voltak egyebek néhány régi slágvort körüli keringésnél. Mintha Tisza távoztával az öreg fullánkját is kivették volna. Mindamellett jobb perceiben ő is iparkodott új eszméket fölvetni; így csak legutóbb igen melegen portálta és pártfogolta Lengyelország fölszabadításának eszméjét.
Az új országgyűlés összeültekor az öregre igen díszes hely várt: a korelnökség. Ő volt a Ház legidősebb tagja, s így a miniszterelnök őt szólította föl az elnökség elfoglalására. Az öreg azonban egy mérges beszédében kereken visszautasította azt a megtiszteltetést, hogy ilyen közösügyes képviselőházban elnököljön.
Egyáltalán nem szeretett a koráról beszélni. Korelnöki jussát is csak egyszer emlegette, mikor a csendőr-kardbojtok ismert esete alkalmával az elnök kissé hosszúra találta elnyújtani az öt perc szünetet. Csanády akkor kirontott a folyosón diskuráló elnökhöz és ráijesztett, hogyha nem nyitja meg tüstént az ülést, ő nyitja meg mint korelnök.
Az öreg is azok közé tartozott, akik a koronázás napján a Rákosra bujdostak és nem is pöngette soha sarkantyúit a királyi palotában, melyen az a sárgafekete zászló lobog. De ha nem is szerette az udvart, a királyné iránt mindig nagy gavallériát tanúsított, és legutóbb is, a koronázási jubileum alkalmával, több ízben valóságos toasztokat mondott a felséges asszonyra a Házban.
Mind a legutolsó ülésig ott ült a Házban s legutolsó percig a legszélsőbb szittya álláspont volt kedves az ő szívének. A valuta-javaslatokat se fogadta el, ámbár azokat helyeselte pártja, és szívvel-lélekkel csatlakozott Molnár Józsiáshoz. Még a Helfy határozati javaslatát se fogadta el, melyet pedig maga is aláírt, mondván, hogy nekem semmi se kell belőle, mármint a valutából.
Most végre megnyugodott az öreg elégülten, aki különben a legkevesebbel megelégedő ember volt öreg napjaiban. Egy kis szobácskában lakott az Eszterházy-utcában, a Ház közelében és oly szűkösen éldegélt abban, mint egy szegény diák. A napidíjai is le voltak foglalva.
Igen, igen, bizonyos keserű vigasz is van abban, hogy az öreg hazafi most halt meg. Mert éppen jókor, hogy megkímélje a sors egy igen keserves megpróbáltatástól. Ugyanis az öreg is a nyolc képviselő közt volt, akiknek a napidíjai le vannak foglalva, s kiket az elnök kiszolgáltatott az összeférhetetlenségi bizottságnak. De míg a többi hét képviselő rendezni tudja a dolgát, Csanády menthetetlen volt, és feltartóztathatlanul közeledett a mandátumtól való csúfos megfosztás ideje… A sors jobbakarója volt, mint a házszabályok.
