A KÉPVISELŐI NAPIDÍJAK
A KÉPVISELŐI NAPIDÍJAK
Az emberi irigységnek sokféle válfajai vannak. Én már olyan emberrel is találkoztam, aki Pulszky Ferenctől nem a nagy tudományát irigyelte, hanem a nagy orrát. Hát én előttem megfogható, ha valaki nem a törvényhozói hatalmat irigyli a képviselőktől, hanem azt a különös természetű öt forintot, mely voltaképpen hat, sőt hét forintba kerül. Még lap is akadt olyan, melyet elfutott a pulykaméreg arra a hírre, hogy a képviselői díjak rendeztetni fognak miután az öreg Madarász megmozdult.
Mit? Felemelni akarják? Önmaguk önmaguknak! No, iszen, csak az kellene még.
Azóta mindig függőben van ez a kérdés, sőt mióta az átalányról szóló javaslat megjelent, azóta a morgás is függőben van. Csak a »Pesti Hírlap« hozott egy tárgyilagos cikket. Kicsinyes tekintetek ebben nincsenek; se képviselő nem írta, se olyan ember, aki haragszik a képviselőkre. Ugyan honnan akadt ez a ritka ember? Mert Magyarországon mindenki haragszik ideiglenesen a képviselőkre, így ciklus közben lévén az összes kabátos lakosság két válfajra osztható. Olyanok, akik bent vannak a parlamentben s olyanok, akik kiszorultak a parlamentből.
A Pesti Hírlap e jóakaratu cikkével szemben érdemes a dolgot kifejteni úgy, amint van. Hát igen, tényleg megindult a mozgalom a képviselők közt, melynek célja a diurnumok fölemelése, mégpedig a lakbéren kívül háromezer forintra.
Ehhez a törekvéshez úgy látszik a többség csatlakozik de van jelentékeny ellenzéke is. Az én nézetem szerint a fölemelést óhajtók részén van a méltányosság és a politikai célszerűség. Én magam is aláírtam az ívet azon hajlandósággal azonban, hogy a mostani országgyűlés a következőnek szavazza meg a nagyobb díjakat… Mi már csak maradjunk meg abban a szegénységben, amelyikben születtünk.
Ezt így kívánja a szubtilitás. Ámbár ez a szubtilitás, mikor a közelmúlt országgyűlések egyikén maga a kormány szavaztatta meg magának a nyugdíjakat, éppen távol volt a Házból, és senki sem tartotta szükségesnek utána telegrafálni.
Mindegy, a szubtilitás szép dolog, és csak a jövő országgyűlésnek kell a napidíjakat fölemelni. De ennek okvetlenül föl kell emelni. Mert nagy idő ötvennégy esztendő, mikor az öt forint diurnumot határozták. Azóta sok víz folyt le a Dunán és sok bor a választói gégéken. És a forintok ötvennégy év alatt is keveset nőttek; öt-öt krajcárig vitte egyik-egyik míg ellenben minden megnövekedett rohamosan, az igények, az elemi és élvezeti cikkek ára.
S ha ma nagyságos Helfy Ignác képviselő úr, aki épp annyi diurnumot húz, mint amennyit 1848-ban tekintetes Somogyi Antal képviselő úr húzott, egy ezüst húszassal küldené ki reggel a szakácsnéját a piacra, ahogy azt Somogyi úr tette (meghagyván ezt nekünk a memoárjaiban), hogy »hozzon kend Zsuzska egy pár csirkét, egy font húst, zellert, répát, petrezselymet, két tojást, egy lat élesztőt, egy verdung olajat és egy icce bort, a megmaradt aprópénzt pedig tegye fel a lutriba«, hát Helfy Ignác urat kinevetné a szakácsnéja, s menten megválna a tárcájától.
A negyvennyolcadiki napidíjak annak idején meg voltak eléggé beszélve. Az intenció, melyet a főrendi tábla kitűnőségei is elfogadtak, az volt, hogy szegény ember is lehessen képviselő. S ez nem is lehetett másképp. Mert a mi öregeink bölcsek voltak s nem hebehurgya szószátyárok, akik mindenfélét összefecsegnek, aminek valami excentrikus látszatja van. Az okvetetlenkedés még akkor nem tett naggyá senkit. Ha egyszer megnyitották a törvényhozás kapuját: »Ide bejöhet mindenki, akit a nép beküld«. arról is gondoskodniok kellett, hogy aki oda bejön, az meg is élhessen ott. Persze ma másképp van. Ma, a papírkorszakban. Ma megelégszünk, ha valami demokratikus intézkedés rajta van a papíron.
Mert azon nem lehet disputálni, hogy ma öt forintból egy országgyűlési képviselő meg nem élhet abban a testületben, ahol egy-egy pártebéden tíz forint a teríték ára, abban az országban, ahol minden jótékony egylet, minden nemzeti cél, minden elzüllött egzisztencia, minden nyomor, minden szerencsétlenség ennek az ötödfélszáz embernek a zsebére utazik.
Mikor reggel kinyitja szemét a képviselő, már hallja odakint az előszobában a száraz, öreges köhécselést. A sztereotip öreg honvéd csoszog künn; annak az ára egy forint. A házba érve, egy gyűjtőívről arról értesül a folyosón, hogy valahol Bergengóciában megégett a kálvinista templom. Hát azt bizony fel kell építeni. Az is egy forint. Míg ő itt szubszkribál, azalatt belül a Házban felállással határozzák el a többiek, hogy a Ház tagjainak egynapi díjai ezen vagy azon ínséges célra adatnak át. Már éppen panaszkodni kezdesz emiatt Egyesynek, de az részvét helyett összeszid:
Hja, az uraknak mindenre van pénzük de hogy a »Magyar Újság«-ra praenumeráljanak, persze arra nincs. Pedig ez a lap stb…
A »stb.«-ben az is ott van, hogy praenumeráltál egy félévre.
Az elnöki csengettyű hívogatólag szólít s te be is mégysz dacára, hogy valami titkos szózat váltig súgja: »Ne menj be, ne menj be!«
S valóban, jó volna be nem menni mert ott is cirkulál egy ív egy szerencsétlenül járt hivatalnok özvegye egy hímzett asztalkendőt játszott ki. Arra is meg kell tenni egy-két számot.
De nem is igen melegedhetsz meg a helyeden, jön a teremtiszt az írásbeli jelentéssel, hogy az elfogadási teremben néhány választód várakozik.
Siess ki jámbor honatya! De óvatosan menj! Ne arra az írói karzat felé! Mert ott is fehérlik valami gyanús papíros. Valakinek a hátrahagyott munkáira gyűjtenek megrendelőket…
A választóiddal találkozol, el kell őket vinned a belügyminisztériumba. Gyalog már nem futja az időből, mert Buda messze van, odaszólsz a kapusnak:
Egy fiákert!
Hát bizony az is két forint.
De minek vázoljam egész napodat? Hiszen egyforma az véges-végig, egészen addig a pillanatig, míg este 9 órakor végre abba hagytad jámbor piké partidat a 60 Ft tagsági díjas klubban s kifizetve az 1 Ft 20 kr. kártyapénzt, kinn a hajlongó szolgák rádadják a télikabátodat és az asztalkára kitett »Boldog új évet« ívre kiszúrod a szokásos öt forintot.
Most aztán ha megvacsoráltál hazamehetsz, s felbontván otthon érkezett leveleidet, köztük egyet tíz jótékony nőegyleti sorsjeggyel, amit X grófné küld, egy másikat, amiben egy szegény kerületedbeli egyetemi tanuló vízbeugrással fenyeget, ha nem segítesz rajta öt forinttal, hogy haza utazhassék végre ágyadba jutsz s végigolvashatod az esti lapot s ennek közleményei közt a következő felfortyantó entrefilét-t.
«Megütközéssel vesszük a hírt, hogy a képviselő urak fel akarják a napidíjakat emelni. Rosszul választják meg az időpontot, stb.»
Oltsd el kérlek inkább a gyertyát! Hunyd be a szemeidet jámbor népképviselő s Majmuna álomtündér legyezőjének lágy suhogásában álmodd csendesen, jóízűen, hogy kétemeletes házakat építesz a képviselői napidíjakból.
*
A mesés Japánban már rég kitalálták azt a bonmot az udvari urak a mikádó háta mögött.
Aki nálunk egy évig miniszter, az koldus lesz; aki nálunk négy évig miniszter, az Krőzus lesz.
Aminek közönségesen az az értelme, hogy miniszterré lenni annyi pénzbe kerül, amit egy évig lehetetlen behozni de a miniszterség per clincum-clancum annyit jövedelmez, hogy a kinevezési okmányba befektetett összeg, már a második év elején megtérülhet s ki négy évig hagyatik miniszternek, rengeteg kincseket halmozhat össze.
A japán ötlet átültethető a mi képviselőink némelyikére is. Bármily drágák is az alkotmányos választási költségek, egy kis malíciával el lehet mondani, hogy vannak képviselők, akiknek ezt a mandátum behozza. Talán néhány ügyvédnek vagy azoknak, akik pénzügyi manővereket csinálnak. De efféle boldog ember tíz, tizenöt van a Házban. A hajdani koncessziók ma már olyanok, mint az ősbölények; még azt az embert is megemlegetik, aki valaha látott egyet. Az úgynevezett húsos fazékban pedig hamu fő most. Üres terefere ezekről beszélni.
Hát mondom tíz-tizenöt embernek még anyagi haszna is lehet a képviselőségből, sőt olyat is lehet találni, aki a képviselői napidíjakból kijön (de az ilyenre már ujjal mutogatnak mint valami különös, rendkívüli egyéniségre), de a többi aztán sokat hozzápótol. Kivált a vidéki nemesi osztály. A csendes leanderes falusi udvarházakban arany közmondás már: »Egyszeri mandátum, egyszeri leégés«. Aki pedig három-négy cikluson képviselősködik, lyukas csizmában megy haza tanfelügyelőnek, vagy útibiztosnak.
Ha azok a derék nyakas öregurak még élnének, akik negyvennyolcban ellene voltak az öt forintnak is most azok is megszavaznák a nagyobb díjazást, mert a mostani napidíjakkal az azóta sok vért vesztett középnemesség is kizáratik a tisztelt Házból, nemcsak a lateinerek. Mert ez az osztály is okoskodni kezd s innen támadt a Házban egy külön kaszt a »mezei hadak« (ez az elnevezés egyébiránt az én bűnöm). Falusi urak, akik még elvállalják a mandátumot, de az országgyűlésen alig vesznek részt, lakást Budapesten nem tartanak, a tárgyalásokkal nem törődnek. Nem bír ezekkel csak a drót mely összehívja őket nagy veszedelmes szavazások idején.
Ily viszonyok közt a napidíjak fölemelése nemcsak célszerű véleményem szerint, de szükséges is. S ez a fölemelés nem lehet kisebb, mint az osztrák képviselőké. Már csak azért sem, hogy rang, megkülönböztetés ne lehessen belőle, mintha a magyar képviselőház tagjai tartományi képviselők volnának s mert a tíz forintnyi napidíj se felel meg ma már a 48-iki öt forintnak. És végre, mert tíz forinton alul alig lehet méltó módon megélni.
Így áll a napidíjak kérdése. A kormány dicséretes semlegességbe burkolózik a megindult mozgalommal szemben, de a kormánypárti korifeusok egy tekintélyes része különböző okokból nem helyesli.
Nagy a szegénység! mondja sopánkodó arccal egy főúr-képviselő.
S rögtön eszembe jut róla az öreg Szögény-Marich országbíró, kivel az elmúlt évek egyikén utaztam. A kegyelmes úr ezerforintos cobolyprém-bundában ült a fűtött kupéban s a jégvirágos kupéablakon kinézve, az ott sürgő-forgó szegény munkások láttára, fájdalmas hangon mondá a szomszédjának: »Nagy a nyomor barátom… nagy a nyomor«.
Némely korifeus ekképp szól:
Nem alkalmas a nagyobb sallárium megszavazására az időpont!
Hogyan? Hát nem veszitek észre a szimptomákat?
Miféle szimptomákat?
Hogy a Ház fiatal grófokkal és gazdag zsidókkal kezd megtelni. Ezek ingyen is elvállalják a mandátumot, mert tehetik. De hasznára lesz-e ez a parlamentnek?
Tisza Kálmán azt tartja, hogy nem kell fölemelni a díjakat, mert nem szabad a képviselői állást kenyér pályává tenni, hogy oda tóduljanak az emberek.
De ez az érv nem lehet eléggé nyomatékos. Mert olyan állást, mely csak öt évig tart (legjobb esetben) senki sem vállalhat kenyér pályának. De hogy ügyvédiesen szóljak föltéve de meg nem engedve , ha kenyérpályának tartanák is, nem lenne-e jobb, mint a mostani állapot: amikor a képviselőházat úgyszólván »Durchgang«-nak használják a fiatal stréberek. Pakktáskával és esernyővel kezükben állnak ott (megannyi Serpolette a Cornevillei harangokból, ajkán a »tekints ide, tekints oda« mosollyal, hogy melyik hatalmas int nekik) készen indulni valamely jó állásra.
Az én nézetem szerint csak egyetlen egy érv cáfolhatná le a fölemelők pártját, amire mindenkinek meg kellene magát adnia. S ezt csak az államkincstár képviselője Wekerle mondhatja ki, minden okoskodás nélkül:
Szegények vagyunk hozzá.
S akkor (ámbátor ez egész fölemelés nem tesz ki többet évenkint, mintha valami generális új gombokat gondol ki a hadsereg egyenruhájára)… no akkor mégiscsak hadd maradjanak meg továbbra is a becsületes öreg öt forintok.
Azaz dehogy maradnak, dehogy, hiszen már őket is viszik el az idők és a viszonyok, hogy helyet adjanak a csengő-bongó koronáknak.
