POST FESTA
POST FESTA
Megyei esküdt koromban a principálisom, aki falun lakott, szerette pártolni a székvárosba érkező színész-truppokat. Nyarankint némelykor ha jó kedvében volt megvett tíz-tizenöt bérletjegyet is az előadásra s egy béres-szekérre fölültette néhanapján az összes cselédséget, a faragó bérest, a szolgálókat, a kocsist, a hajdút, a pesztonkát, hogy a színházba vigye, azzal a kötelezettséggel, hogy tizenkét bot terhe alatt (mert szolgabíró volt az öregúr) ők tartoznak másnap előadni otthon a városban látott színdarabot.
A kimeríthetetlen derű és kacaj forrásai voltak e másodelőadások, a darab produkciói a kis falusi udvarházban, amire a kedélyes öregúr rendesen egy csomó úri vendéget hítt meg néző publikumnak.
Marcsa, Jutka szolgálók, Péter ostoros gyerek kiálltak a színre s kezdték emlékezetből a városban hallott darabot.
A cselekvény alig indult, legott megakadt.
Ön szomorú, asszonyom mondá Jutka ég felé fordított szemekkel Marcsához. És ez eddig igen jó volt. De Marcsa azt felelte:
Nem, én víg vagyok.
Nem igaz, szomorú vagy bizonykodott Jutka.
Marcsa megzavarodott, de nem hagyta az álláspontját.
Biz isten víg vagyok.
Ne hazudj, szomorú vagy.
Nézz meg jobban, hisz nevetek. Istenúgyse víg vagyok.
Ne okoskodj, ha mondom, hogy szomorú vagy.
Hiszen csak jobban tudom én magam, mi vagyok. Víg vagyok; csak azért is. Így görbüljek meg, mint az ujjam, ha nem vagyok víg.
Az úri nézők rengető hahotába törtek ki a társalgási vígjátékon, melynek cselekvénye efféle akadályok miatt nem indulhatott meg soha jobban, mert a két lefetyelő szolgáló nem bírta magát túltenni a közbejött konfliktuson, hogy víg-e Marcsa vagy szomorú (s efféle konfliktus mindig előjött); ezt hajtották különböző variációkban mindaddig, míg a kortina, jelesebben mondva, a ponyva leesett.
Sok víz lefolyt azóta a Dunán, mióta az ilyen hülyeségek is mulattatták az embert. Húz-huszonöt év. Nagy idő. Még egy király arcára, kedélyére is ráncokat rak.
Ámbár iszen nem látszottak a jubileumon. A lelkesedés lesimította azokat. Mert el lehet mondani, hogy ünnep politikailag még így sohase sikerült. Sok lélekemelő momentuma volt.
Budapestből székváros lett (mire a hatalmas Olay Lajos mindjárt másnap rálicitált őfelségére, magyar Versailles-sé proklamálván Szabadkát). Megtudtuk, ami már eddig sem volt titok, hogy a királyt szereti mindenki, s hogy a király is szereti magyarjait. Kibizonyosododott, hogy a királyi palota a sárga-fekete zászló nélkül is elég csinos. Kisült, hogy Vaszary Kolos nagy szónok s derék főpap, hogy Szapáry Gyula gróf sokkal ügyesebb miniszterelnök, mint aminőnek az ellenzék tartja. A kormánypárti elmék előtt derengni kezd, hogy Apponyinak némi népszerűsége van s több efféle. Kisült, hogy Zichy Jenő grófnak rossz lova van, s az se titok, hogy a Varga Gyula pegazusa se jobb. A gondolkodó emberek aggállyal vették észre a képviselőház elnökének stílusbeli fogyatkozásait, s így szóltak a trón előtt elmondott beszédjéről:
Ezt a beszédet is bizonyosan Varga írta.
Mert ez a beszéd és az üdvözlő óda egy forrásra vallanak. Amiből azt a következtetést is le lehet tehát vonni, hogy esetleg Bánffy Dezső írhatta az ódát is.
Azért emeltem ki fentebb e szót »politikailag«, mikor az ünnep sikeréről szóltam, mert amit szellemileg produkáltunk, az már nem állja ki annyira a sarat. Amit a főurak csináltak az ünnepen, az jó volt, a lovasok, a hintók; még most is éldelegve emlegetik a Fehér Ipoly szőke apródjait (ami a Podmaniczky Frigyes eszméje volt), a Domahidy balközépi ötösét. Ugron két festői góbéja még most is ott lépked a káprázó szemek előtt, két oldalról az ellenzéki vezér mellett. Még belezúgnak az éljenek Wekerle nyalka négyesének robogásába. A főurak kitettek magokért. Szapáry is pompásan megcsinálta, ami az ő része volt, a királyi válaszokat.
Hanem a tudós Akadémia aztán csakugyan nem bírt több fényt önteni az ünnepbe, mint amennyi a nagy reflektortól telt az épület jobb homlokzatán. Hanem mindegy, azért a karaván halad.
Sebaj, gondoltam magamban; hagyjuk ezt a szerencsétlen ódát, majd iszen mindent helyre pótol a színház.
Elmentem első nap a »nemzetibe«. Hallgatom, nézegetem.
Ni ni, de ösmerős nekem ez a darab!
Törtem, vakargattam a fejemet.
Honnan is emlékszem én erre?
Hát egyszerre, mint a fénysugár, fejembe villant a huszonöt év előtti falusi nemes juksza, hol Marcsa, Jutka beszéltek ilyenforma bárgyuságokat éppen ilyenforma hangon, mint itt az »egri nők«.
…Csakhogy ott a Marcsáról nem bírt kisülni, víg-e vagy szomorú? Itt meg a közönségről; hogy nevessen-e gúnyolódón a hasát fogva, vagy elszomorodjék-e mélyen?
Valami varázs fogott el; fiatalkori visszaemlékezés. Édes szamócaillat. Sajátos érdeklődéssel kezdtem figyelni, előmbe varázsolván öreg urambátyámat s egész háza népét, eközben azonban el nem feledkezve egy-egy pillantást vetni király őfelségére is, hogy vajon mulattatja-e a darab?
De a felség arcán kegyetlen unalom ült és csodálkozás, hogy ilyen silányságot adnak elő.
Persze őfelsége valahol Laxenburgban nevelkedett s nem látta soha játszani se Jutkát, se Marcsát a letenyei kocsiszínben. Hát ő nem értheti, hogy mi ebben a jó.
Egyszerre azonban mégis elmosolyodik a királyi ajk.
S ez a mosoly neked szól, Hajdúnánás.
Mert te lész a kíváncsiság prototípusa ezentúl az európai literatúrában. Rómeó és Júlia reprezentálja a szerelmet. Shylok a kegyetlenséget, Othelló a féltékenységet, Harpagon a fösvénységet, Hajdúnánás a kiváncsiságot.
Becsületes derék pógáraid, akik most Kossuthot éljenzik a »Vörös Ökör«-ben és Kovács József budai prókátort, mit nem mívelének kétszáz esztendővel ennekelőtte?
Olvasván őkelmeik az akkori Nemzet esti lapjából, hogy nevezetes gyűlés lesz Pozsonyban, ahol a dietai követ urak a pragmatica sanctio felett szavaznak, lázas türelmetlenséggel útra kelnek s lihegve, vágytól, kíváncsiságtól égve várják a szavazás eredményét. A wip egy akkori Széll Ákos, kiszalad a buzgó Haluskákhoz s őrült lelkesedéssel felkiált: »Elfogadtatott.«
Erre valóságos örömmámorba esik Hajdúnánás, van ujjongás, hálálkodás s megjelenik Tomori szelleme…
A király még egyszer elmosolyodik. Mintha mondaná:
E szellem nem annyira ostoba, mint a nánásiak; mert legalább a jelenet végére jött.
S amilyen a darab, olyan volt az előadás. Pocsék díszletek, rossz rendezés. Az alakok ész nélkül járnak a színen. A fényes nézőközönség, főurak, képviselők, azzal a benyomással távoztak a Nemzeti Színházból: hogy a pragmatica sanctio ugyan meg van szavazva, de a Nemzeti Színházzal kellene még valamit csinálni.
Azonban a Nemzeti Színház szerencsés. Mert mindjárt másnap rehabilitálta az opera. Ott aztán még rosszabb előadás volt. A hülyeségek konglomerátuma. Obsitos katonával táncoló úri kisasszony. Álmukból ébredező aratók, akik táncba gurulnak hajnalban. Vándor oláhcigányok mint magyar közjogi faktorok…
De nem akarjuk folytatni a bosszantó lelki szegénység leírását, mely a szégyenkezés érzetét keltette fel azokban, akik némi súlyt fektetnek arra, hogy a lovagló mágnásokon kívül valami egyebünk is legyen.
Egy szó mint száz, ha olyan lenne ez az ünnepély is, mint a hajdaniak a mesés keleten, hogy a szultán palotája elé ilyenkor egy fejet is karóba húzatott a nagyobb pompa kedvéért hát én már sejtem, hogy kinek a feje volna az.
Illőnek tartanám, ha az illető fej maga is kitalálná ezt.
