NAPIDÍJ NÉLKÜLI KÖVETEK
NAPIDÍJ NÉLKÜLI KÖVETEK
(Levél Légrády Károlyhoz)
Kedves barátom! A vasárnapi tárcámból, mely a képviselői napidíjakról szólt, valamit kifelejtettem, amit pedig szerettem volna beleszőni. Az a csacska telefon az oka. Az csap le engemet az íróságról. A pajtások üzenik, hogy hol lesz a vacsora, s ennek a hangnak nem tudok ellenállni. Pedig ez a hang minden egyebet kiver a fejemből.
Epilóg gyanánt még egy kétszáz év előtti ülésről írt karcolatot akartam beszúrni, az 1708. dec. 5-i ülésről. A helyszín Sárospatak. A menyezetes emelvényen nem Bánffy Dezső ül, hanem II. Rákóczi Ferenc. Csengettyű nincsen őfensége előtt, legfeljebb a kardját csörrenti meg, ha Károlyiék zsibongnak. Ámbátor hova beszélek. Hiszen báró Károlyi Sándor uram, az igaz, hogy ott ült mindjárt az első sorban, de nagy mameluk, nem zsibongana az a világért sem.
A hölgykarzatról Bercsényi Miklósné, Csáky Krisztina mosolyog Rákóczira. A szép, buja és puha asszony egész istentelen udvarával idejött. * A zöld posztóval bevont asztaloknál lent hadimezben, kardosan ülnek az országzászlósok és a megyei követek. Még a buzogányt is szabad behozni. A közönséges hallgatóságnak szánt, elsorompózott rekeszből pedig én helyettem Csécsei János sárospataki tudós tanító nézi figyelmesen az ülés lefolyását hogy arról följegyzéseket csináljon, de az persze esze ágában sincs, hogy a »Pesti Hírlap« számára.
Foemina luxuriosa et molli cum ingenti apparatu et frequentia, aulaque sua ipsissima.
Pedig íme éppen oda jutnak e jegyeztek, miután már száznyolcvan esztendeje ott pihennek a sárospataki református anyaiskola könyvtárában. Egy buzgó olvasóm lemásolta számomra és amint olvasom, olvasom, megelevenednek az egyes alakok. Hallom egy fülkében beszélgetni Segenyey Istvánt, a főkorlátnokot, Hellenbach Gotfrieddel.
A fodinarum adminisztrátor a Bezerédj Imre múlt heti kivégeztetéséről beszélget. Érdekes szavazás volt. A fejedelem meg akarta menteni. Szerette volna, ha az ellenzék győz.
Hja mondta Segenyei , Bercsényi uram nem akarta. Tehát meg kellett halnia.
Elég rosszul tette vág közbe a mögéjük került Keczer Sándor. Íme mi a következése? Bezerédjt lefejeztettük, eltemettettük s most az ellenzék azt híreszteli, hogy feltámadott. A babonás hadsereg pedig suttog és lázong.
Valóban ez a hír terjedt szerte az országban. Polónyiék terjesztették vagy már megint mit beszélek az akkori ellenzékiek: a fejedelem végre is kénytelen volt fölbontatni a sírt és közszemlére tétetni a Bezerédj fejétől elválasztott holttetemét.
Az egyik csoporthoz vidáman lép Répássy Ferenc:
Képzeljék kegyelmetek. Heves megye ma felírt a fejedelemnek, hogy kevesli a rávetett adót.
Ki ott most a főispán? kérdé hirtelen Kende János.
(Valami nevet mondtak neki de persze nem a Kállay Zoltánét.)
Bár a szesszió már elkezdődött, lassan szállingóztak a követ urak lévén többnyire a közeli falvakban elszállásolva. Bent Patakon a zászlósurak foglalták el a lakható házakat, elkergetvén azokból gazdáikat.
Úgy déltájban az utoljára megérkezett szánkó csengői is elhaltak, együtt volt végre az egész ország, kivévén azokat a részeket, ahonnan a német nem ereszett követeket s kivévén Turóc megyét, amelynek a mandátumait megsemmisítették a múltkor az ónodi országgyűlésen. Az volt a gyors eljárás. Nem a mi bírálói bizottságaink szuszogása. Egyszerűen felkoncolták Rakovszky és Okolicsányi uraimékat s ezzel a két mandátum alaposan meg volt üresedve.
Bocsáss meg, barátom, a kitérésért! Csak azt akarom vele demonstrálni, hogy a világ nem lett azóta rosszabb, igaz, hogy jobb se. Csak a formák változtak. A nagy szcénákat bizony nem Hentallerék találták fel. Micsoda szép cikkeket írhatott volna Kenedi barátunk, teszem azt az aradi országgyűlésről, amikor a II. Béla felesége kedvéért hatvannégy szélbalit leszúrtak a lojális mamelukok. Nem kellettek akkor szigorított házszabályok; ott volt minden ember oldalán a kard, s kétszáz kard többet aprított, mint hatvan kard. Míg ellenben most hatvan nyelv is annyit és annyi ideig tud lefetyelni, mint kétszáz nyelv. És az el nem némítható kisebbség némelykor szinte többségnek látszik a nagy lármájával.
De az efféle nagy szcénák alkalmasint csak innen, a tizenkilencedik század legvégéről látszanak olyan hajmeresztőknek. Hidd meg, hogy akkoriban egyszerű entrefiletben hozta volna a »Nemzet« kompressz garmonddal:
»Azon hatvannégy követnek önvédelemből történt eltávolítása, amely incidens kétségkívül zavarólag hatott a mai tanácskozás rendjére és nyugodtságára nézve, tudósítónk szerint nehogy ellenzéki laptársaink ferde irányban használják ki midőn felséges asszonyunk szavaiba illetlen és botrányos közbeszólásokkal vakmerősködtek élni bizonyos urak, az erre támadt zűrzavarban a fékvesztett ellenzék megvadulására vezethető vissza, amennyiben egyes alig konstatálható esetek kivételével kölcsönösen egymást döfték le, össze-vissza hadonászva a kardjaikkal. Reméljük, hogy a kedélyek országszerte mihamar le fognak csillapodni.«
***
De már messze is mentem a tárgyamtól. Így van az, ha az ember belekezd a fecsegésbe. Pedig csak egy icipici levélkében akartam megírni, amit voltaképpen mondani akarok a sárospataki országgyűlés fent jelzett egyik üléséről. A vérről. A vérről beszéltem, pedig a pénz most a témám.
Napirenden van az átalányok megszavazása.
Rákóczi Ferencnek »az ő sok fáradozásáért« évenkint 100 ezer forintot.
(Aha, most tudjuk már, hogy a stréber Répássy miért híresztelte az ülésben Heves csodálatos panaszát, az adó keveslését.)
Nagy vivát követte a százezer forintos indítványt.
Gróf Bercsényi Miklósnak ötven ezer forint évenkint ajánlta az előadó.
Erre már némi morgás is támadt. Csáky István grófnak 25 ezer, Vay Ádámnak húsz ezer…
Darvas Ferenc közbeszólott durva, erős hangján:
Még se illendő tán, hogy arany hegyeket szavazzanak meg kegyelmetek, éspedig önmaguknak.
Bercsényi indulatosan felelt fel:
Hát ki szavazhatja meg más? Csak nem küldhetjük tán át az egész paksamétát elintézés végett az Úristenhez?
Vagy elviszi keed odáig Darvas uram?
Darvas uram elsápadt. Mert akkor voltak még ilyen kiküldetések. (A tornai hóhér hozzátartozott a Ház segédszemélyzetéhez.)
Miután a nagyurak ekképpen ellátták magukat, Klobusitzky Ferenc uram állott fel ékes szavakban kifejtvén, hogy a közönséges követek számára is diurnumok volnának megállapítandók.
Csáky István gúnyosan kiáltá közbe.
Éppen alkalmas rá az idő. Nem tudunk a pénzünkkel mit csinálni.
Hellenbach is felfortyant:
Foglalják vissza kegyelmetek előbb a bányáikat a némettől; majd aztán én is ásatok kegyelmeteknek aranyat.
Megröstelkedve a diffikultások hallatára, unisono kiálták az ablegátusok.
Nem kell, nem kell diurnum!
Mire fenséges urunk kimondá a határozatot, hogy a követek ingyen látják el törvényekkel a hazájukat. S a mai ülés véget ért.
*
Idáig olvasván a diáriumot, nagy lélegzetet vettem.
»No, ezek mégis derék emberek voltak; sokkalta különbek a mai képviselőknél.« (Szinte restellni kezdtem már, hogy aláírtam azt az ívet.)
De a diárium betűerdeje csak egyre csábított, integetett, hogy tovább is menjek, egyre tovább, tovább. Nevettek, vigyorogtak, incselkedtek velem azok a szarkalábak…
Végigolvastam a pompát, amellyel a Bercsényi nevenapját tartották. Aznap ülés se volt ezen a jogcímen. S a fejedelem maga köszöntötte fel őméltóságát az ebédnél.
De csak, még tovább. Mi történt a napidíj nélküli követekkel?
Hát bizony azok se voltak népszerűek. Megdöbbenéssel bukkantam rá a Napló legutolján Csécsei uram kifakadására:
»Így lett vége ezen országgyűlésnek, mely Zemplén vármegyét és ezen szegény Patak városát nyomorúan és borzasztóan összetiporta, a lakosok minden eleségét, zabját, szénáját elpazarolván, valamennyi kerítését és faépületeit felégetvén, sok mindenféle pajzánságot és istentelenségeket elkövetvén s a lakosokat, még az egyháziakat sem véve ki, hajlékukból egytől egyig kiűzvén. Idejárult még a köröskörül fekvő városok és falvak elszegényítése, mert két mérföldnyire a környéken minden követ, egy-egy falut vagy egy egész várost bírt és sarcolt szállásul, magának az országnak igen csekély hasznával, hanem lakmározással, részegeskedéssel, bujálkodással és az istentelen élet minden nemével töltvén napjaikat, a lakosokat megnyomorították s minden vagyonukban megfosztották, sőt még a feleségeiket is elszedték.«
Most, midőn végérte értem e kedélyes képnek (amit Csécsei uram azonban nem igen találhatott kedélyesnek, mert őt is kikergette a házából Csáky István) azért küldöm neked, nyomasd ki a Pesti Hírlapban, ha jónak látod vasárnapi tárcám kiegészítéséül.
Látom, hogy mosolyogsz. Pedig nem célom képviselőtársaimat erre csábítani, hogy törüljék el a napidíjakat és éljenek ők is sárospataki módra (ami itt Budapesten nem lenne bolondság), hanem egyszerűen azt akarom demonstrálni, hogy akiknek a nemzet hatalmat és befolyást tesz le a kezeikbe, azoknak adja meg a módot is rá, hogy azokhoz megélhetés okából ne nyúljanak.
…Ha szegény Csécsei János élne, az majd még jobban is elmondaná, hogy az olcsó képviselők milyen drágák.
Következésképp talán a drágák a legolcsóbbak.
