KISASSZONY-KIRÁLY
KISASSZONY-KIRÁLY
Az öreg mesekirály hirtelen meghalt, s egyetlen, csodaszép leányára maradt az ország.
A bűbájos királykisasszony, minekutána keservesen kisírta magát, elfoglalta a trónt és fejére tette a koronát. Elkezdett uralkodni szeretett hívei fölött és meghallgatta a tanácsosok üres kotyogását, noha ez fölötte száraz és unalmas volt, ami igen természetes dolog.
Egy év múlva, mikor a helyzet még mindig a régi volt, a miniszterelnök kihallgatást kért a kisasszonytól. A vén kókler, midőn ott állt a világszép teremtés előtt, sehogy sem tudott a mondókájába kezdeni, mert minden erejét össze kellett szedni, hogy abba a kívánatos teremtésbe bele ne harapjon. A testében, a karjában, a keze ujjaiban csupa bizsergést érzett, és folyton az a gondolat táncolt az agyvelejében, hogy milyen fölséges mulatság volna őfelségének megcsípni rózsás állát.
Később azonban rendbeszedte magát s miután a szemeit más iránynak szegezte, elkezdte a mondókáját, aminek az értelme az volt, hogy őfelsége menjen férjhez. Az államtanács ugyanis meghányta-vetette a dolgot és abban állapodott meg, hogy az ország nyugalma és boldogsága kívánja meg a trónörököst.
A miniszterelnök úr ugyan kapott egy pofont, de az nagyon jóleshetett neki, mert sokáig nyalogatta utána a szája szélét, amely művelet Meseországban is a jólesés bizonyítéka.
A szoknyás király teljesen elégnek találta ezt a csattanós választ és a faképnél hagyta az öregurat. Ezzel azonban mégsem térhetett ki a válasz elől, mert az államtanács folytonosan nógatta, jelezvén, hogy ha nem megy férjhez, a lázadás ki fog törni. Az ország követeli a trónörököst.
Őfelsége mihamar megunta a politikai szempontból eredő jajgatást és ezt a választ adta:
– Jól van. Hirdessétek ki, hogy beutazom az egész országot és látható leszek minden városban. Megnézhet mindenki, aki akar. Azután hirdessétek ki, hogy ahhoz megyek feleségül, aki eltalálja a gondolatomat. Mindenkinek joga lesz elémbe állni s a gondolatomat eltalálni. Aki azonban nem találja el, annak leüttetem a fejét.
A büntetést ugyan súlyosnak találták, de elvégre is beleegyeztek, és így az ország dobosa közhírré tette a dolgot, ami után programszerűleg folyt le a história. A világszép királynő körüljárta az országot, amikor is általános jó hatást keltett a kemény természetével, ami azáltal tudódott ki, hogy az üdvözlő beszédektől nem lett rosszul. Pedig 874 darab polgármester beszélt, és egyik sem mondott semmit.
Amerre ez a gyönyörűséges teremtés megjelent, ott semmi sem fakadt más, mint csudálat, imádat, rajongás, mind-mind szerelemmé vegyülve. Az ország összes nőtlen férfiai szerelemre gyúltak, igen sok nős férfiúval egyetemben, akik azonban érzelmeiket titokban tartották.
Mikor a körútnak vége volt, mikor a férjhezmenendő királynő palotájába visszaérkezett és kipihente magát, kihirdették, hogy a vállalkozók megjelenhetnek. (Estély öltözetben, érdemjelek nélkül.)
Hogy milyen csodálatos módon szép volt ez a leány, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy százan és százan jelentek meg előtte, dacára, hogy ott leskelődött a halál.
Az első a vén miniszterelnök volt, akiről olyan ostobaságot, noha akadémikus is volt, nem tételezett föl senki. És ő volt az első azok között is, akiknek a bakó leütötte a fejét.
És jöttek utána a többiek, a lehető leggazdagabb változatosságban.
Nagy számot adtak az immár kopaszodni kezdő, sok virágot leszakított, kopottas színű urak, akiket tudvalevőleg vonz a tavasz, és akik imádják a serkenő bimbókat.
A palota kerítésének a hegyein mihamar csupa emberfejek voltak láthatók, hogy irtózat volt nézni azt a helyet.
Mikor már a bakó kimerülés címén a nyugdíjaztatását kérte, ekkor jelent meg a királynő előtt egy csinos fickó. Kopottas ruhájú, de délceg termetű fiú, aki egyenes volt, mint a fenyő, és aki magasan tartotta a fejét. Sörkenő bajusza kackiás volt s az arcnak hetyke, szemtelen kifejezést adott. Alig látta azonban meg a királynő, egyszerre megváltozott. A nyaka előre hajolt a fejjel együtt, a szemei tűzben kezdtek égni, és arcának minden vonása lágy volt.
A szoknyás király, amint meglátta ezt a fickót, elvörösödött és azt súgta a mellette álló miniszternek, hogy a bakó nyugdíjazási kérvényét nyomban el kell intézni s a megüresedett helyre a pályázatot írják ki, kéthónapi határidővel.
Nos fordult azután a legújabb vállalkozóhoz , mit gondolok én?
A fiú nem válaszolt, csak nézte. Mohón, ittasan, országra szóló gyönyörűséggel az arcán.
Nos! Hát nem felelsz? hangzott a szépséges leány kérdése újból.
Mire feleljek? Hát hogy tudjam én, hogy mire gondolsz?
És ha ezt nem is sejted, miért jöttél ide? Szólj!
Azért, mert megláttalak, azért, mert megszerettelek. Azért jöttem ide, mert látni vágytalak mégegyszer, utoljára. Eljöttem, hogy mégegyszer boldog legyek a látásodon. Elhoztam a fejem, ami már nem kell nekem. Elhoztam az életemet, amely fölösleges, mert annak egyetlen vágya és célja te vagy. És ezt a célt, ezt a vágyat, nem tudom elérni én.
A kisasszony-király rajta feledte a fiún a tekintetét s kérlelő hangon szólt:
Mégis, kísértsd meg. Hátha eltalálod a gondolatom!
Dacosan rázta meg formás fejét a fiú és így válaszolt:
Vakmerőség, őrültség volna megkísérleni egy istenasszony, egy tündér gondolatát eltalálni; és kétszeres halált érdemel az, aki elbizakodottan hiszi vagy reméli, hogy a te gondolatodat eltalálja.
A kisasszony-király leszállt a trónról odament a fiúhoz és megfogta a kezét. Azután bemutatatta mint vőlegényét és leendő királyt.
Mert szólalt meg ő találta el. Vakmerőség, őrültség volt hinni, remélni, hogy eltalálják, mivel nem gondoltam semmit.
