GR. TELEKI SÁNDOR
GR. TELEKI SÁNDOR
Teleki Sándor ezredes meghalt mintha csak arra várt volna, hogy hadd menjen előre Klapka. Már hetek óta viaskodott a halállal; hol az volt felül, hol ő kerekedett fölibe, jöttek a rossz hírek, majd újra egy kis remény éledt: »Az ezredes jobban van«. S mert az öregúrral már megtörtént, hogy egyszer (1885-ben) halálhírét költötték, sőt egy debreceni lap már a nekrológját is közölte (amiért ő később apprehenzíve felszólalt, szörnyű keskenynek találván a gyászkeretet) most úgyszólván az a nézet volt elterjedve a zsurnalisztikában, ahol annyira szerették, az ő meghalási célzataival szemben, hogy »nem lesz abból semmi«.
És mégis meghalt. Itt hagyta ezt a világot, melyet senki sem tekintett nálánál vígabb szemekkel. Sokan szerették a derék öregurat, a legkellemesebb arisztokratát, aki valaha létezett. Csupa kedély, csupa láng. Egész Európának a pajtása. Halálának a hírét nemcsak minden magyar veszi fájdalommal, mert amellett, hogy egy tipikus, nemes alak vesztett el benne, még egy szabadsághőst s egy eredeti szellemű írót is sirathatunk Teleki Sándor grófban, sőt halála messze, a világ minden részében is sokakat fog elszomorítani, akik így szólának majd könnyezve: »Meghalt az a jó öreg fiú! Micsoda bolondság volt az tőle!«
A jó öreg fiú bizony már túljárt a 70-en, de azért kedélyes és pajzán volt. Arcát, mely olyan piros volt, mint a kapos, galambfehér szakáll környezte s ugyanolyan haj és bajusz, de ajkain dévaj tréfa, szívében fiatalos könnyedség honolt.
Originális és az elbájolásig szeretetreméltó volt, modora fesztelen, lelke a féktelenségig szabad. Amit gondolt, kimondta. S e miatt az őszinteség miatt tartották originálisnak. Mert hát nem divat napjainkban azt mondani, amit az ember gondol, hanem ami tapintatos. Mindenki a »tapintatra« dolgozik.
Teleki Sándor nyugtalan lélek volt alapjában. Helyesen mondta róla a külföldön az emigrációban egy közhuszár, kitől azt kérdezték Teleki felől:
Mi volt ez otthon?
Hát ez bizony otthon is ilyenforma emigráns volt.
Járt-kelt fiatal korában kalandról-kalandra, egy-egy pajtáshoz átment egy csibuk dohányra a kilencedik vármegyébe is, de viszont odaengedte a saját koltói kastélyát (ahol most ravatalra teszik) Petőfinek egy szóra, s midőn az kijelenté, hogy nem szeret boldogsága helyén kíváncsiakkal találkozni, kihurcolkodott belőle azzal a kijelentéssel: »de legalább a szakácsot engedd meg, Sándor, hogy itt hagyjam«.
Élete leírásához hozzákezdeni nagy vakmerőség lenne. Teleki Sándor élete, kalandjai, emlékei, bonmotjai köteteket tennének ki. Volt az a világon mindenütt és beszélt mindenkivel. Mikor úgy néhanapján összejöttek Türr Pistával s felemlegettek valamit a régi időkből, öröm volt őket hallgatni. Az egész Európát úgy ismerték, mint a tenyerüket s úgy is kezelték diskurzus közben. Egy-egy spanyoloszági vagy svédországi élményről lévén szó, itt ebben vagy amabban a mezei kastélyban olyasféle közbeszólásokat lehetett hallani Telekitől:
Megvan-e még ott az a nagy kőrisfa a park végén? Azon egyszer kiszedtem egy madárfészket s egy szép asszonnyal kiittuk nyersen a tojásokat. A westminsteri palota egyik kályhájára bekarcolta a nevét a penicilusával, a londoni lordmayornak egyszer leöntötte a kabátját petróleummal (mind külön története van ezeknek, amiket csak ő tudott úgy előadni, hogy szinte bugyborékolt belőlük a kedély). Hát az a sok ezer kaland az öreg Dumas-val, Hugo Viktorral, kivel együtt élt Guernsey szigetén, Garibaldival, kinek marsalai híres ezerje közé tartozott. Trafikált együtt császárokkal s ült az adósok börtönében közönséges proletárokkal. Élete összefolyt a magyar nemzet viszontagságaival szorosan, de ezt az életet nem vette komolyan sohasem. Imádta a tréfákat s csinálta öreg korában is.
Még csak néhány hó előtt, midőn az általános választások alatt derék fia, legifjabb Teleki Sándor gróf szabadelvű párti képviselővé választatott, az öregúr nagy szélsőbali lévén, nyilatkozatot tett közzé: hogy a fia fölléptetése tudtán kívül, engedelme nélkül történt. Ami mosolyt fakasztott mindenfelé: mert rendén való, hogy az apa protestál a jelölés ellen, de a megválasztásáért zsörtölődő apa ritkaság.
Hetek óta jöttek aggasztó hírek: betegség a Teleki-kastélyban. Az ezredes haldoklik. Majd jobbra fordult a baj. Az ezredes a leányát adja férjhez. Ott történt meg az esküvő az ő betegágyánál.
Ez volt az utolsó öröme. De ő nem tudta, hogy az utolsó. Még remélt, még számított a világra, hol csak jó pajtásokat hagyott hátra és egyetlen ellenséget se. Szinte legendaszerű, hogy egy vén katona egy ellenséget sem hagy hátra a földön, mind lekaszabolta. Lekaszabolta nemes jó szívével, nyájas, szeretetre méltó meleg modorával. Még a halál is pajtáskodva bánt vele, lassan, cirógatva környékezte, mintha biztatgatná: »ne félj tőlem«, hol eleresztette, hol újra kézre kapta míg végre csakugyan megbarátkoztak, elvitte, és soha többé vissza nem fog térni.
