AZ ORSZÁG HALOTTJÁRÓL
AZ ORSZÁG HALOTTJÁRÓL
Baross Gábor még aránylag fiatalember volt. Forradalmi gyerek; 1848-ban született, mégpedig Trencsénben, ahol búza és miniszter nemigen terem.
Egészen alul kezdte. Volt ügyvéd, megyei vicenótárius, még vidéki lapszerkesztő is. (A »Vágvölgyi Lap«-ot alapította.) 1875-ben az illava-puchoi kerület küldte föl az országgyűlésre s innen datálódik nyilvános szereplése.
Itt mindjárt feltűnt; nem ugyan szeretetre méltó modorával és az alkalmazkodó viseletével (pedig ez a legsimább út fölfelé), hanem ellenkezőleg. Sem simulékony nem volt, sem kedves. Mindjárt látszott rajta, hogy nem udvarolni jött ide, hanem dolgozni.
El lehet képzelni tehát, hogy a parlamentben micsoda kellemetlen jelenség volt.
Négyszögletes arca inkább mogorva volt, mint nyájas. Értelmes, kékes szemei szúróan szegződtek arra, akivel beszélt és a gúny is nem egyszer csillámlott föl bennök. Olajbarna arca széles ajkaival, erőt lehelő velős vonásaival és magasan előre dudorodó homlokcsontjaival, melyek alatt néha szinte elrejtőztek a szemek, fölötte markáns és speciális volt. A Házba lépő figyelmét azonnal megragadta. A t. házbeli élc pályája kezdetén »tót-szerecsennek« nevezte el, mert feje kissé hasonlított azokhoz a szerecsenfej-szivarszipkákhoz, amelyeket a kirakatokban árultak. Később aztán, mikor Baross egyszerre, mint egy váratlanul előbukkanó titán, egyenesen a nagy Széchenyivel kezdett versenyre kelni és lába nyomait világraszóló vívmányok és vállalatok jelezték, természetesen elnémult az élcelődés és a »tót-szerecsenből« vasminiszter lett.
De az is volt: vas, sőt acél. Magatartása mindig önérzetes, de sohasem dölyfös. Föllépése határozott. Egész alakja, marciális termete, hatalmas feje, széles válla, egészséges temperamentuma, mind erőre vallott. Esze pedig akár a láng. Gyorsan fölfogó, gyorsan megfontoló és azonnal ítélő.
Baross széles látókörét, gyors felfogását, már minisztersége előtt is jól ismerte a Ház. Mint képviselő roppant munkásságot fejtett ki sok irányban. Tagja volt a felirati bizottságoknak, a közoktatásinak; jegyzősködött a delegációknál, a hadügyi albizottságnál s a jegyzői atillát is viselte. Mint előadó ritka átlátszósággal és vaslogikával referált. Volt is elég irigye az elején.
Mikor 1882-ben Hieronymi megvált a közlekedési államtitkárságtól s székét Baross foglalta el, egyszerre mintegy fanatizmussal vetette magát a munkára. Mindjárt azzal kezdte, hogy reggeltől késő estig ott ült a hivatalban és végezte a tennivalókat, ami fölött eléggé meg voltak botránkozva a fogalmazó urak.
A közlekedési minisztériumban az elmult éra alatt fölszaporodtak, hogy könnyű szót használjunk: azok a bibircsókok és pattanások, amikről az ember előre kitalálja, hogy valamikor seb lesz belőlük. Baross ezt azonnal észrevette s már rövid államtitkársága alatt ismerősen kezdte használni a vértisztító szereket.
Mikor 1886 végén miniszterré lett, kineveztetését általán úgy tekintették, hogy Tisza megszűnt »neveket« keresni, hanem »férfiak« után néz. Ideje volt.
A kinevezést nagy megelégedéssel fogadták. Egy kissé ugyan motoszkált az emberek fejében, hogy a volt vármegyei (méghozzá trencséni) vicenótáriusra bízzák a legtöbb szakismeretet igénylő tárcát. De hamar megnyugodott a közvélemény. A szakértők tudták, hogy Baross nagy munkaerő, a kis dzsentri pedig örült, mert »két lovon járó« famíliából való ember került bele a bársonyszékbe. A demokrácia szintén meg volt elégedve, mert egy olyan karrierről volt szó, melyet az értelmi erőnek és munkásságnak köszönhetett az új miniszter.
De hogy a volt trencséni aljegyző olyan óriássá növi ki magát rövid idő alatt, szinte tüneményszerűen, ott a miniszteri székek félkörében, mint megtörtént, senki sem gondolta előre.
Csakhamar ő lett a Tisza-kabinet legnépszerűbb embere, s azóta egyre nőtt, egyre emelkedett az emberek becsülésében a Ház bármely oldaláról tekintve. Már az első büdzséje alatt teljes bizalom nyilatkozott iránta.
Többnyire simán folydogáltak az ő költségvetésének vitái. Szerették, becsülték minden párton, de meg sokkal csatakészebb volt, hogysem jogtalanul merték volna csipkedni. Az önérzet, mely hangján átrezgett, erőteljességet kölcsönzött egyéniségének s éppenséggel nem volt visszatetsző. A legturbulensebb elemek is elismeréssel és méltánylattal beszéltek róla. Még belügyminisztersége alatt is, pedig ez a legexponáltabb szék a miniszteri félkörben. Csak az osztrákok dühödtek meg rá olykor-olykor, de a dühösség árát mindig ők fizették meg.
Valamennyi büdzséje gyorsan, viharok nélkül folyt le, s valamennyi büdzséje alkalmával voltak ünnepélyes momentumok, melyekben a miniszter egy új nagy nemzeti vívmány alapjait rakta le. Beszédjébe csaknem mindig »általános helyeslést« szúrt a gyorsíró, s beszédjei elé csaknem mindig várakozással tekintett a Ház. És ebben ritkán csalódott.
Végre, hogy semmi se hiányozzék nagyságából, megérkeztek ellenségei is. Harc indult, és meddő gyűlölködés ellene és alkotásai ellen. De itt is, mint minden nagy ember életében bevált a régi igazság, hogy a valóban nagy államférfiaknak barátjai csak utat nyitnak, ellenben ellenségei teszik igazán naggyá.
*
Baross Gábor hivatalbeli zsarnokságáról, makacsságáról és kíméletlenségeiről, főképpen a vasúti körökben egész legendák kerengettek. Ugyanolyan legendák, amelyek az erélyes és tevékeny államférfiakat, mint valami szúnyograj, körülveszik.
A szúnyogok tudvalevőleg csípős állatok, de elég nekik, ha az ember egy kis füstöt fúj közibük. Sajnos, hogy most a halál hideg lehellete oszlatja szét őket, holott nem sok idő kellett volna már és Baross végleges, bevált sikereinek verőfényében is szétoszlottak volna.
Csodálatos és hihetetlen dolgokat tudtak róla mesélni. Mint sújtott le egy-egy végkielégítési villáma egy hasonnevű, de ártatlan hivatalnok fejére, a másik helyett tévedésből. Mikor pedig a miniszternek megmagyarázták, hogy tévedett, csak annyit válaszolt: »scripsi«.
Máskor meg a hivatalba későn bejáró és abból korán kijáró hivatalnokok kegyetlen megrendszabályozásáról meséltek. Azt is mondták, hogy főhivatalnokai (osztálytanácsosok, miniszteri tanácsosok) ha 5 perccel előbb kellett távozniok, a hátulsó kapun osontak ki, hogy az ellenőrző portás szemeit kikerüljék. (Persze nincs is ilyen hátulsó kapu a palotában.)
A legendák terjesztői ma igazságosak lehetnek emléke iránt.
Hogy szigorú, rendszerető, pontos és tevékeny államférfiú volt, az bizonyos. S másoktól annál inkább megkövetelte a hasonló szolgálati erényeket, mivel jól tudta, hogy Magyarországon a munka nem népszerű s a kötelességek felől még nincsenek befejezett fogalmaink. Azonban maga járt jó példával elől, s így is évek kellettek, amíg a minisztériumban azt a »rendet«, ami a munkához és a nagy föladatokhoz szükséges, meg bírta teremteni.
Ami pedig a vasúti szolgálatot illeti, talán a jövő igazságosabb lesz iránta, mint voltak azok, akikkel az ahhoz szükséges fegyelem igazi tartalmát meg tudta értetni, sokszor bizony nem filozófiai fejtegetésekkel, amelyeknek egyébként sem volt barátja a vasúti szolgálatban.
*
Nagy tévedés különben azt hinni, hogy Baross jellemének alapvonásait a hajthatatlan szigor és önfejűség képezte.
Akik vele szolgálatilag érintkeztek, nagyon jól ismerték tetterejét és hatalmas egyéniségét, de hogy a jobb érvek elől elzárkózott volna, azt nem állítják.
Gyakran megtörtént, hogy valamely már aláírt rendelkezése ellen aggodalmak merültek föl. Ha a rendelkezést jónak ismerte ezután is (és ez volt az eset legtöbbször), frázis és indoklás nélkül kimondta, hogy »úgy marad«. Szolgálatban egyáltalán nem szeretett semmit indokolni, mivel ideje ki volt mérve. Mikor azonban az aggályok nyomósoknak látszottak, akkor ő is elkezdte védeni a maga álláspontját, s ha nem volt világos a dolog, az ügyet félretette. Egy vagy két nap elteltével azután határozott, sokszor önmaga ellen, mivel az okok meggyőzték az ellenkezőről.
*
Hogy a mi »vasemberünk« nem volt humoros és kedélyes ember munkája közben, az természetes.
Vagy lehet-e például I. Napoleont avagy Bismarckot humorizálva elképzelni. Az erős emberek ezen faja annyira el van telve tetterővel, hogy nincs ideje a gondolatokkal enyelegni.
Nem áll azonban, hogy Baross szelleme nem tudott fölemelkedni a humorig. Toasztjaiban (különben igen ritkán toasztírozott) megcsillant a szellem és humor legnemesebb érce is. Nem tetszelegve és hatás kedvéért kereste a kedélyes formát, hanem csak az alkalom miatt. S ilyenkor is éles, kifejező gondolat lappangott mögötte mindig. Wekerle miniszter rendesen akkor humorizál, ha valami örvendeteset akar mondani másoknak; Baross kedélyességében azonban mindig volt egy könnyed ironikus máz.
Családja körében és magántársaságban azonban egészen jókedvű ember volt. Otthon lerakta »vasingét« és fesztelenül beszélt.
Igaz, hogy nem ért rá a sok szórakozásra.
Nem messze Illavától Klobusicon egy kis birtokot vett, hogy ott fog pihenni nyaranta családja körében. Kertjét szépen kiparkíroztatta, s az első két évben el is ment oda a bájos Vágvölgybe, tiszta levegőt szívni; bár ne hagyta volna el.
De micsoda pihenés volt ez!
Budapesten nem tudott eleget dolgozni, mivel sokan háborgatták. A nagysággal egy olyan átok jár, amelyet a normális ember nem ismer. Naponkint legalább 2-300 emberrel kell érintkeznie, s mindig megfeszített figyelemmel, szinte »en garde«. Ha átlag csak egy perc jut is mindegyikre (pedig több jut) ez naponkint egymaga 5 órát tesz ki. Más ember már ebbe is belefáradna, pedig ez csak »prelúdium« a munkához. Hol van még maga a munka!
A »vasember«, mikor pár napra vágvölgyi tusculanumjába vonult, egy csomó ügyet vitt el magával s így sóhajtott föl:
Hála istennek, itt nem háborgatnak. Legalább békével dolgozhatom!
És dolgozott a csöndben, elképzelhetetlenül sokat. A miniszteri palotában nem győzték a sok rendelkező táviratot olvasni és a sürgetett aktákat utána küldözni.
Ilyen volt Baross Gábor pihenése.
*
Tudva van, hogy betegségét is munkával akarta legyőzni. A Vaskapuhoz azért ment, mivel láz háborgatta. Mikor visszajött, tényleg jobban is érezte magát. Másnap egy ülésen vett részt, és a munka előtt megelégedve jegyezte meg:
Mégis legyőztem a lázat!
Pedig sápadt volt s a győzelem nem tartott sokáig. Nem akarta magát engedni. Még ágyából is rendelkezett, s mikor intézkedni nem bírt, csak az irányokat jelölte meg.
Az erős ember azonban már 14 nap óta teljesen munkaképtelen állapotba jutott. Be kellett látnia, hogy a vasakarat is csak gyarló emberi akarat.
Betegségét azonban férfiasan viselte. Mikor Korányi tanár az izzadmányt észlelte bal bordái alatt, egyenesen megmondta neki, hogy meg kell nyitni a veszedelmes helyet. Baross eleinte nem akart ráállani, de Korányi félórai gondolkodási időt adott neki, körülbelül ezekkel a szavakkal:
Excellenciádnak kettő közt lehet választania. Vagy aláveti magát a műtétnek, vagy holnap reggelig elveszett.
Az orvosok nem kétkedtek egy pillanatra sem a miniszter elhatározásában s mindent elkészítettek.
Félóra múlva már Baross beleegyezésével hajtották végre a műtétet.
*
Valami keserű, fájdalmas humor volt az, ahogyan életét befejezte.
A vas-miniszter utolsó óráiban is munkával, az ország dolgainak intézésével vesződött. Csakhogy ez már delíriumban ment végbe. A halál már megkezdte hideg bilincseinek felverését az erős akaratra, de ez nem akart engedni.
Elmúlt utolsó éjjelen lázas fantáziák közt telt el. S a delírium képei mind a miniszter munkájára vonatkoztak. Szüntelen tárcája gondjaival foglalkozott.
Egyszerre csak kiragadta feje alól az egyik párnát, fölült és az orvosnak odanyújtotta:
Kérem ennek az ügynek az anteaktáját!
Pedig »ennek« az ügynek fájdalmas előzményei voltak: tífusz, mellhártyalob, izzadmány, talán bélátfúródás, műtét és végső kimerülés.
Majd tovább szövődtek lázas álmai. Egyszer csaknem kétségbeesve kiáltott föl:
Száz milliós üzletet kaptunk! Mi lesz belőle! Nincs aki rá ügyeljen!
Akkor már beviláglott a májusi hajnal a szobába. Odakünn fölébredt az élet s a nagy város munkálkodó mozgása mind hangosabbá lett. Bent pedig egy nagy lélek kezdett elválni erős, szinte hatalmas földi porhüvelyétől. A delírium mindig bágyadtabb lett, a beteg mozdulatai mind erőtlenebbek. Mikor a nap odakünn legyőzte az erős fellegeket és diadalmasan ragyogott szét a nagy város fölött; örök sötétség ereszkedett le Magyarország egyik legnagyobb fiának szemeire.
Déli harangszókor már fekete lobogók lebegtek a tavaszi verőfényben.
