A LEGNAGYOBB MAGYAR GAVALLÉR
A LEGNAGYOBB MAGYAR GAVALLÉR
Körülbelül nyolcvannégy év előtt a mácsai kastély urához, Csernovics Pál királyi tanácsoshoz és Délmagyarország egyik legnagyobb dinasztájához azzal állított be egy napon Arzén fia:
Apám, házasodni akarok.
Az öreg Pál úr megsimogatta őszülő haját (már túl volt a hatvanon) s hanyagul morogta:
Nem bánom.
Aztán hozzálátván a reggelijéhez, incidentaliter megkérdezte:
És kit veszel el?
Arzén megnevezte imádottját, egy temesvári rác kisasszonyt.
Nem ösmerem mondá az öregúr szép-é?
Gyönyörű.
Hát majd megnézem.
Másnap megindultak Temesvárra a fölséges négyes fogaton, mely előtt két lovas vágtatott, s hátul két cifra tarsolyos huszár állt.
Beállítottak háztűznézőbe. A leány csakugyan csinos jelenség volt, magas júnói termet, nagy villogó fekete szemek.
Arzén hetykén súgta az öregnek az ebédnél:
Nos, mit szólsz hozzá? Ugye tetszik?
Annyira tetszik felelte Pál úr kurtán , hogy én veszem el helyetted.
S diktum-faktum, elvette. Arzén elbúsultan kivándorolt Oroszországba, hol nagy kegyence lett a cárnak, grófságot, uradalmakat kapott, és soha többé vissza nem tért, s holtáig a mostohaanyját szerette.
Ebből a késői házasságból született 1810-ben Péter gyerek, e tárca hőse, és a tegnapi nap halottja – egykor a legnagyobb magyar gavallér.
Már a 44-iki pozsonyi országgyűlésen ott van a ravasz Török Gáborral mint Arad megye követe. A »Croquis aus Ungarn« szellemes írója már ekkor följegyzi róla: »egy szép, kikefélt dandy akinek a kincsekből és a szívből több jutott, mint ezer nagyúrnak.«
Már a pozsonyi országgyűlésen feltűnt roppant tékozlásával, nagy traktáival, ami őrültség számba menne ma: de azon időkben, midőn az Esterházyak s mások pénzszórási jukszai mesés nimbusszal övezték őket, nagy virtus cselekedet számba ment az ilyesmi. A magyar nagylelkűség az effajta sületlenségekben szeretett nyilvánulni. Kunyhókban, palotákban regélték Esterházy mentegombjait (mindenikben egy óra ütött), Festetics húsz ezresét, melyeket fidibuszoknak fölvagdalva tett a gyertyatartók mellé, midőn vendégül látta Ferenc császárt. Hogy lőtt agyon Esterházy az angol lordtól megvásárolt drága lovat stb. Egész Széchenyiig ezek látszottak a nép szemében nagy dolgoknak. S ezekben excellált a jövedelmében fulladozó főnemesség. A dúsgazdagokat utánozták a kevésbé gazdagok s kicsiben majmolta a főnemességet a köznemesség. Folyt a pénzszórás mindenfelé s azt a közbámulat és tisztelet környezte.
Ezekben az időkben ereszkedett szárnyra a Csernovics Péter neve is. Egy nagy vacsorát adott a dietai követeknek, s vacsora után kinyitván szekrényét, felszólítá vendégeit, hogy kártyázzanak.
Amelyiteknek pedig elfogy a pénze, az innen vegyen. Van itt vagy százezer forint!
Folyt is a kártya egész reggelig s a szabadon hagyott százezer forintba sok kéz vájkált, de mint Csernovics Péter maga jegyezi meg (e sorok írója előtt néhány éve Mehadiában), mindenki visszahozta a kikölcsönzött pénzt. Micsoda jó világ lehetett még az!
Ez a vacsora mindjárt nevezetes emberré tette. Barátságát vetélkedve keresték a mágnások. S ő mind jobban elmerült a pazarló életbe.
Báró Sinánál tett látogatásakor egy ezrest nyomott az inas markába, aki a felsőkabátját feladta: »hadd tudja meg úgymond ez a pénzes görög, hogy egy igazi úr járt nála!« Komáromy Gyurival amaz idők legköltekezőbb dandyjával legénykedének együtt s ezer meg ezer adoma maradt fenn, azon sok nobilis stikliről, amelyet elkövettek, s arról a csodálatra méltó könnyűvérűségről, amellyel nem csak vagyonukkal, de életükkel is bántak egy-egy szeszélyes ötlet miatt.
Lapunk tegnapi száma méltányolta Csernovics életének komolyabb részét, s ő ennyiben dicséretesen elüt pazarló szibarita pajtásaitól, hogy roppant vagyonának elköltése mellett még okos dolgokra is ráért. Komáromy a léhább Józsa Gyuri féle iskolához tartozik, csakhogy finomabb, előkelőbb genre-ben. Csernovics, mihelyt kiszabadul a víg cimborák gárdájából, amellett, hogy mindig megmarad egy modern Lucullusnak, legott a magyar közélet egyik oszlopává válik; ma Komáromy Gyurival költ el ötezer forintot egy ostobaságra, holnap már Fáy András szavára színházat szubvencionál egész színész truppokat új ruhába öltöztet.
Kossuth Lajos, mikor fogságából kiszabadult, Csernovics Pétert kereste fel, ki akkor az aradcsanádi dús kincstári uradalmakat vette ki haszonbérbe, két huszasával holdját, mégpedig azért vette ki, hogy e bérlettel elüsse Wodiáneréket, kik albérletekkel rengeteg pénzt csináltak magoknak a szegény nép rovására. Csernovics meg akarta szabadítani a népet a piócáktól s kivette a földeket. Ennek a hírére jött hozzá Kossuth.
Te Péter mondá. Én már belefáradtam a politikába. Abbahagyom. Arra gondoltam, hogyha egy jó bérletet adnál azokból a földekből, van még nekem és a feleségemnek egypár ezer forintunk az instruálásra.
Csernovics Péter ránézett csodálkozva:
Aztán mit csinálnál te ott?
Gazdálkodnék és élnék csendesen a fáim és a hízó sertéseim közt.
Komoly elhatározásod ez?
Az.
Hát nem lesz belőle semmi pattant fel Csernovics.
Nem leszel farmer. Nem adok egy félholdat se, punktum.
Majd kapok máshol szólt Kossuth.
Mindent én veszek ki bérbe az orrod előtt. Neked a közügyekkel kell foglalkoznod. Rád nagy kötelességek várnak.
De hát hol kezdjem?
Csinálj egyelőre egy újságot.
Ahhoz sok pénz kell.
Az van nekem.
S így indult meg Csernovics buzdítására és támogatásával a »Pesti Hírlap«. A lapocska is, a szerkesztője is szépen kinőtte magát idővel.
S a hatalmas miniszter és Magyarország kormányzója később se dicsekedhetett hívebb emberrel, mint aminő Csernovics Péter maradt, ki mint Temes főispánja, később pedig a szerb lázadás idején, a szerbek lakta megyék teljhatalmu királyi biztosa, egész odaadással szolgálta a magyar ügyet még saját véreivel szemben is. A forradalmi szervezkedésben élénk részt vett tárcájával és személyével, a harc végnapjaiban pedig ő volt a menekülők leghívebb támogatója. De eközben mindig megmaradt grand seigneurnek. Degré Alajos bátyánk beszéli, hogy egyszer futólag találkozván véle, egy angol kancájára azt mondta: »Oh be remek állat«. Mire délután hazaért, már ott volt az istállójában. Csernovics ajándékba küldte neki.
A forradalom után nagy összeköttetései miatt megmenekedett a haláltól és a fogságtól. Haynau listáján pedig rajta volt. Később maga Haynau mondta neki egy vasúti találkozásnál: »Kerestettem önt annak idején, mert egy főispánra lett volna még gusztusom: ezekből egyet se volt alkalmam felakasztani« tette hozzá sajnálkozva.
Később azonban Damjanich holttestének fölásatása miatt, kit ellopatott sírjából s saját birtokán temettetett el, mégis rövid fogságba került. De e fogság mégis végzetes volt ránézve, mert a Csernovics családot egy óriási majorátus illette meg Oroszországban; de mert orosz honosnak kellett volna lennie az illetőnek, aki elfoglalja , az a föltétel járt vele, az Öreg Csernovics Pál, midőn megnyílott az öröklés, figyelmen kívül hagyta azt. »Ő nem lesz orosszá mondogatta egész Szentpétervárért sem«. És fiának se engedte azt elfoglalni, hiába érvelgetett az, hogy: »hiszen magyarok közt lehetne azzal a jövedelemmel sok jót tenni«.
Harminc év volt az elévülési idő; Péter atyja halála után váltig készült elfoglalni a majorátust, de az idő telt, egyre telt, jöttek aztán közbe az érdekfeszítő mozgalmak, Csernovics hétről-hétre halogatta az oroszországi utat, míg végre a lejárt harminc esztendő utolsó napja a börtönben találta. Rövid ideig ült, kiszabadult, de a majorátus odaveszett örökre. Még vitte a pört érte az ország legnagyobb ügyvédjével, Csemegi Károllyal, de hasztalan az elévülés beálltát kimondták a törvényszékek.
Az ötvenes években elől járt összes mozgalmainkban, pedig már akkor rapid szegényedett, de nagyúri hajlamaiból semmit se vesztett. Egyszer br. Wenckheim Bélával együtt utazott Bécsbe. Egy vendéglőben szoktak volt szállni. Wenckheim kérdezte, sürgönyzött-e szobáért.
Igen, rendeltem lakást és a szokott fiákeremet is odatáviratoztam az indóházba.
No, én nem sürgönyöztem szobáért; elfelejtettem, pedig nagyon bosszantana, ha nem kapnék, mert a szokás rabja vagyok.
Hát ellakhatsz velem.
No, azt meg éppen nem; a világért se. Megszoktam az ilyenben a komfort.
Odaérnek a vendéglőbe, hát csakugyan nem volt szoba a bárónak.
Lehet, hogy kénytelen vagy elfogadni a vendégszeretetemet.
Jó, jó szólt Wenckheim bosszankodva , de talán nézzük meg előbb a szobát, hogy elfér-e még egy ágy benne?
Hát hogyne férne, hiszen nem egy szoba.
Mit? szólt felvidulva Wenckheim. Hát te két szobát rendeltél?
Kilencet felelte Csernovics.
Ugyan, ugyan! De hát minek?
Hogy komótosan legyek.
S valóban midőn benyitottak, kilenc egymásba nyíló terem úszott vakító fényárban a véges-végig meggyújtott csillároktól.
Sok mindenféle mondák maradtak fenn híres karszékéről, mely ha a hölgyeket beleültette, lecsukódott s fogságba ejtette őket. Még többet mesélnek hazárd játékairól, midőn Macsát egy blattra tette fel, a Komáromy Gyuri egyik uradalmával szemben, de a legérdekesebb ezek közt szinte példabeszéddé vált a »most gyere Kornya!«
Kornya uram aradi jómódú polgárral játszott egyszer ferblit s Kornya uram éppen nem volt valami nagy gentleman, s midőn egy ízben olyan kártyája jött, amelyből, mint ahogy a játékosok szokták mondani a föltétlenül nyerő kártyára, ellenfele gyomrába látott, egy cseppet se kímélte Csernovicsot, s bár aránylag kicsibe ment a játék, a derék polgár azt gondolta magában, itt az ideje megfogni a szerencsét s amennyi pénz volt a tárcájában, mind visszahítta az ellenfélnek. Sőt kapzsisága annyira ment, hogy a mellényzsebeit kikutatván, a bennük talált öt kemény tallért is a visszahítt bankócsomagra lökte pénzsóvár arccal.
Ez az öt tallér méregbe hozta Csernovicsot s bár látta, hogy ellenfeléé a nyerő kártya, odaguberálta a kért néhány száz forintot és a tallérokat, aztán pedig a zsebébe nyúlt, s kiolvasott belőle harmincnyolc ezer forintot (amennyit Kornya uram életében se látott).
Ezt még vissza! mondá.
Kornya meghökkent. Csernovics pedig gúnyosan kiáltott rá:
No, most gyere Kornya!
Kornyának természetesen annyi pénze nem volt. »Hozom« nyögte.
– Nem úgy, csak tedd ki, mert lelketlen vagy, mert meg akartál nyúzni, de most bűnhődni fogsz.
Kornya szabadkozott, rimánkodott, fenyegetőzött, követelte, hogy a kártyák pecsételtessenek le, míg ő valahonnan pénzt szerez de Csernovics, a mindig nagylelkű Csernovics talán ez egyetlen egyszer, nem engedett, hanem a maga rosszabbik kártyájával behúzta a »zsinórt«.
Tudom, Kornya uram se kívánkozott többé nagyon partnerek után.
***
Ami fény volt, ami ragyogás volt, elmúlt. Eltűntek az uradalmak, a kincsek és az ifjúság. A hatalmas nábob elszegényedett. Az utolsó időkben elvonulva élt Aradon, persze azért jólétben, mert Laura leánya, Mocsonyiné gazdag évdíjat adott neki. De azért folyton grand seigneur maradt.
Még nem régen láttam a mehádiai fürdőben. Ide a fővárosba már nem jött fel soha: »Szegény ember vagyok én ahhoz« mondogatta. Egykori ragyogása színhelyét nem kereste fel többé. Az fájt volna neki.
De ott a szép, aranykupolás zsibongó nagy fürdőben, melyet a Cserna csörgő vize mos, ott még most is ő volt az első gavallér. A selyemszoknyák suhogása édesen csiklandozta most is a sok ezer ibolya letépőjét. Ott sürgött-forgott daliás alakjával; disztingvált öregúr, több, egy gyönyörű öreg szeladon. Járása ruganyos, mosolya kedves vidám, bókjai frissek, harmatosak, mint ama kinyílott jácintok. Az előkelőség rezeg szavain, mozdulatain.
– Ki az a feltűnő öregúr? kérdezik az ismeretlenek.
Csernovics Péter mondják az öreg dámák, s bágyadt szemeikben valami kevély fény jelenik meg. Hajdani fény.
– Csernovics bácsi selypítik szeretettel a gyermekek, akiknek cukrot, játékot szokott venni.
Ah, a Cserrnovics! suttogják egymás közt a gigerlik. Micsoda nadrrág barrátom, micsoda nadrrág, s hogy hajlik meg? Nézd milyen elegáns ívben megy a keze, mikor köszön. (A gigerlik nézik a »mintát«.)
S ha egy-egy vén táblabírótól kérdeztem volna, az lelkesedve feleli:
Ez Csernovics, uram. Egy olyan magyar a szerbekből, aminő a magyarokból is alig telik.
Csernovics sohase változott csak a viszonyai változtak.
Nagyúr maradt örökké.
Egyszer a fürdői sétányon együtt bolyongtunk, mikor a postás pakétot hozott számára.
Felbontotta kíváncsian.
Aha, a zsebkendők! mondá.
Párizsi bélyeg van a csomagon jegyzém meg.
Párizsból rendeltem.
Oh be szépek! Mennyibe kerül egy tucat?
Tizenkét forint darabja.
Ennek van vagy öt esztendeje. Már akkor nem volt semmije. De még mindig tizenkét forintos zsebkendővel verte le a port finom, formás lakkcipőjéről.
