A LYUKAS GARASOK
A LYUKAS GARASOK
(Hazabeszélés)
Egy erdélyi lap berzenkedik ránk megint, ami nekem egyébiránt nagy dicsőség, ha Jókaival emleget; arról orál ugyanis az erdélyi lapocska (de mintha már egyebütt is hallottam volna ezt a szemrehányást), hogy minket az oláhok választottak meg stb.
Jókai, gondolom már megfelelt ezekre az évődésekre a Házban is, de egy banketten bizonyosan, mert ott magam is jelen voltam, hallottam. Valóban nem elég ügyes macska az az erdélyi lap, hogy csak ilyen egeret tud fogni, olyan egeret, amit már más-más ellenzéki macskák is megfogtak, s amely inkább az illető macskát eszi meg.
De minthogy az igen tisztelt névtelen újságíró kollégának úgy látszik jól esnék, hogy én is szégyeneljem magamat egy kicsit, amiért az oláhok választottak meg, amit különben semmi kedvem megcselekedni, mert ennek az országnak nincsenek kitagadott fiai, nem lehet tehát szégyenletes honatyaság sem, de annyit mégis megteszek a kedvéért, hogy némelyekben ellent mondok neki. Tagadom ugyanis, hogy Fogaras városa oláh lenne, mikor éppen olyan jó intelligens magyar város, mint a többi, sőt annyiban különb, mert ennek minden lakosa páncélban lakik, örökös harcban, védelemben állva, nyelvét, magyarságát illetőleg. Hogy az alföldi ember magyar, az csak állapot, hogy a fogarasi ember magyar, az virtus.
Szilárdan áll »a fejedelemasszony zsebe« (így nevezték a régi krónikások, minthogy az erdélyi fejedelemnők tűpénz gyanánt bírták Fogarast). Egy magyar szikla az oláh óceán közepén. Igaz, hogy a fogarasi magyarságot majorizálja számban a kerülethez tartozó oláh falvak választóközönsége tehát oláh a kerület, de éppen mert én lettem megválasztva, mutatja, hogy a magyar minoritás az úr a fogarasi kerületben.
De nem igaz, amit a t. lap állít, hogy engem a kormány oktrojált rá az oláhokra, mert a kormánytól és a végrehajtó bizottságtól teljesen függetlenül maguk a fogarasi magyarok kezdeményezték jelöltségemet s az utolsó szál emberig állottak mellettem.
És legfőképpen a konzekvencia levonásban nincs igaza a t. lapnak, mely többi kormánypárti képviselőtársam ellen van kiélezve azon okoskodás alapján, hogyha úgymond ilyen erőszakos módon (ámbár én nem látom azt az erőszakot sehol) jutott be a Házba a két népszerű író el lehet képzelni, hogy hát a többi népszerűtlen mameluk mi módon »sántikált« be a törvényhozásba?
Itt van a nagy tévedés. A derék cikkíró elárulta magát, hogy még nagyon fiatalember, aki sokat megfordult beszélyeket olvasó kisasszonykák körében, s azt hiszi, hogy mi írók valami nagyon könnyű emberek vagyunk a követválasztásoknál.
Tisztelet Jókainak, ő kivétel; nem őróla beszélek, de mi többiek inkább rossz jelöltek vagyunk.
Az írói név, az úgynevezett nimbusz, az semmi ilyenkor. Az én korteseim például Ilyefalván annak idején azzal csinálták a hangulatot a népnél:
Nem afféle író ám ez atyafiak, aki holmi meséket komponál, hogy azt ne higyjék valahogy kegyelmetek. Hanem olyan író, aki szétüt a tollával jobbra is, balra is, ahogy az Igazság lökdösi a könyökét.
Valahányszor azt mondják nekem a laikusok: »könnyű neked, jól csengő neved van, téged akárhol megválasztanak« mindig eszembe jut az én lyukas kétgarasosom, amit az óraláncomon hordok. Már látom, hogy el kell mondanom előbb-utóbb a történetét a gyengébbek okulására.
Mikor kicsi bagoly diák voltam, járt Selmecbányán egy nagy lövő, olyan Carwell vagy Ira-Pain kaliberű, aki ott a réten produkálta a mesteri lövéseit.
Többi közt én is felhajítottam neki a levegőbe egy réz kétgarasost.
Rálőtt, eltalálta s kilyukasztotta.
Odarohantam nagy lelkesedve a garasomhoz és fölemeltem, hogy mint érdekes holmit őrizzem ezentúl.
Egy apró termetű zsidó utánam futott, megnézte a garast és így szólt jóakaratúlag:
Adok érte egy újat!
No hallja mondom fölháborodással , maga a legszemtelenebb ember a világon!
Hát adok érte egy hatost.
Száz forintért sem adom.
Azóta aztán ott hordtam a garasomat a láncomon azért nem mondom óraláncomon, mert óra csak ritkán volt rajta. Nagy becsben tartottam, mindenkinek eldicsekedtem vele, mindenki megnézte, némelyik megbámulta, s egyetlenegy dember sem akadt, aki ne mondta volna:
Érdekes garas! Becses garas! Sokat ér!
Egyszer aztán az történt a becses garassal, hogy utolsónak maradt és ki akart menni a világba.
Elküldtem a takarítónémtól a kofához, hogy adjon érte két zsemlyét. Mert két zsemlyét ért meg, míg érdekes garas nem lett.
A kofa visszaüzente:
A garas el van rontva!
Az az ötletük támadt diákpajtásaimnak, hogy küldjük el az antikváriusnak, hátha megveszi.
Az antikvárius vállat vont.
A garas valóban ritkaság. Sokat is ér. De csak olyan embernek, akinek bogara van az effélékre. Ha egy ilyen emberrel együtt és egyszerre hozza el boltomba, megveszem.
***
Körülbelül ilyen érdekes garasok vagyunk mi író emberek, a magunk perifériájában, de ha a fórumra kell kimennünk, ahol már forintosok is vannak forgalomban, ott senki sem ad a mi úgynevezett »sikereinkre« semmit, sőt ott még az újdonatúj garasok is többet érnek, mert még nincsenek megkopva és kilyukasztva. Hanem azért a gáncs éppen nem illet meg bennünket. Ez csak egy szimptóma s nem igazság. Elég jó az nekünk, ha legalább az oláhoknak kellünk, hiszen mi csak a magyar kultúrát szolgáljuk és nem a magyar ferdeségeket. Csak egy maradhatna el, hogy az oláhoknak szemrehányást tegyenek az ellenzékiek mi miattunk, nekünk pedig az oláhjaink miatt mert erre nincs szükség. Mikor az efféléket hallom vagy olvasom, mindig fülembe csendül a török világból a dobok akkoriban kitalált hangutánzása szavakban. Mintha az ellenzék egyre verné, keményen verné a hajdankori török dobot, amely így szólt: »Rontom, bontom Magyarországot«, míg a keresztény dob ekképp hangzott: »Isten tudja, hogy lesz, mint lesz«.
Isten tudja, hogy lesz, mint lesz de úgy sohase legyen, hogy minket az oláh ellenségnek tartson, s hogy mi az oláhot szégyeneljük. Van még nekünk ennél egyéb dolgunk is idehaza.
