SEMSEY
SEMSEY
Ma őt ünnepli az egész sajtó, ma őróla beszélnek mindenütt. Az alacsony füstös kávéházakban, sőt még tán a Nemzeti Kaszinóban is. Még ott is imponált a százezer forint.
A nagy gavallérok, kik húszezer forintot szoktak egy-egy kártyalapra tenni, s akik most kerültek vissza Tatáról, megrökönyödve dugják össze a fejeiket:
– Hogy lehet annyi pénzt kidobni!
És ha eddig talán ösmerték is, tudom, gúnyosan kérdezik most egymástól:
– És ki voltaképpen az a »jókedvű« adakozó? (Ha ugyan szabad olyan mondatot adnom a szájukra, amiben »r« nincs.) Meglehet, kérdezték azt egyebütt is sok helyen, mert Semsey már régen mecénás ugyan, de oly zajtalanul teszi, hogy csak a tudós világ tud felőle. De az aztán egész adomakört fűzött össze róla.
Nem is olyan rossz, ha »jókedvű adakozónak« mondjuk, ami ritkaság a magyarországi adakozók közt.
Mert a magyarországi adakozók kétfélék.
Olyanok, akik testálnak (mint Rökk) s ezek nehezen teszik azt jókedvvel.
És olyanok, akik gálaruhában, ünnepélyes éclat-val vágnak ki egy nagy összeget. Ez is inkább hiúság, mint jókedv. Természetesen nemes hiúság.
De Semseynek az a természete, hogy adjon, hogy megszabaduljon a pénztől, mikor az sokra gyűlik. Nyugtalanul, gondolatokba mélyedve jár-kel ilyenkor. Helyét nem találja. Úgy van vele, mint az olyan ember, aki rászokott a köpölyözésre, hogy a fölösleges vérétől megszabaduljon.
Fiatal korában meglehetős szerény körülmények közt élt, míg végre roppant terjedelmű birtokot örökölt Balmazújváros vidékén, de annyi adóssággal, hogy alig volt megtartható.
Tanácskozott ügyvédekkel, s ezek kieszeltek egy »modus vivendi«-t, ha az új földesúr szigorú életet él, nem költ, csak a legszükségesebbekre, akkor bizonyos idő múlva tiszta lesz a birtok.
– És mennyit szabad költenem?
– Évenkint tizenötezer forintot.
– Én csak ezerötszáz forintot szándékozom költeni.
Az ügyvédek persze mosolyogtak rajta; tudták már, mennyit érnek a fiatal dzsentri örökösök jószándékú fogadkozásai. Nem ismerték Semsey férfias karakterét, hogy amit egyszer elhatároz – az »vas«.
Semsey olyan élethez látott e naptól fogva, mely közel áll a nélkülözéshez. Egy kis szobában lakott, olcsó ruhában járt, olcsó vendéglőkben étkezett, legfeljebb könyvekre költött valamit. »Ezek a legolcsóbb társaság« – mondá. Évek múlva hozzátette még: »és a legkedvesebb társaság«.
Hajlama a természettudományi könyvekhez vonzotta. Ezekkel élt. Később azután ezeknek.
Sok-sok év kellett még így is, míg végre tiszta lett a birtok. Ő maga észre sem vette, úgy elröpült az idő, csak akkor hökkent meg, mikor a tiszttartója egy napon azt jelentette:
Elhoztam az első negyvenezer forintot, ami már a nagyságod jövedelme erre az esztendőre.
Semsey megijedt ettől a tengernyi összegtől.
– Hát mit csináljak én ennyi pénzzel?
– Költse el nagyságod, mert esztendőre még több lesz.
– De ugyan mire költeném?
– Hagyja itt ezt a diákos szobát és vegyen ki egy emeletet.
– Én? Hogy én a kedves kis szobámat itt hagyjam? Soha!
– Járjon nagyságod a Nemzeti Kaszinóba. Ott majd megjön a jó idea, hogy mit lehet negyvenezer forinttal csinálni.
– Hogy én a könyveimet elhagyjam? Azt ugyan nem cselekszem.
Nem is hagyta el. Inkább még többet vett hozzájok. A szegény életmód második természetévé vált. Undorodott a fölösleges kiadásoktól. Megtartotta kopott kabátjait, olcsó vendéglőjét, régi barátjait – a könyveket. És szerzett hozzájuk újakat is. Gyorsan nőtt most a könyvtár, volt rá pénz elég. Sőt a pénz több volt a könyveknél. Minden természettudományi munkát megvett, ami megjelent a kontinensen. Folyton vette, hozatta az újdonságokat, de azért a negyvenezer forint mégse fogyott el. A könyvek ellenben egyszer csak elfogytak és Semseynek nem volt mit olvasnia többé, a pénz pedig nemhogy elfogyott volna, de egyre nőtt, kölykezett, s egészen kétségbe ejtette, hogy őneki most azt őriznie kell.
Vagy a pénz lenne kevesebb, vagy a megveendő könyv lenne több.
Hanem, nini, hiszen ezen segíteni is lehetne.
Ha például ő is íratna néha egy jó könyvet, mindjárt több lenne a könyv, és kevesebb lenne a pénz. Azonfelül volna új olvasnivalója is.
Így fogta meg Herman Ottót, kit úgy becsül, mint a két szeme fényét, rásegítette, beleösztökélte a gyönyörű halászati könyv megírásába, most meg újabban a madarakról szóló munkába ugratta be.
De a pénz még mindig nőtt, nőtt, bolondul nőtt. Mert hiszen Herman Ottó is csak egy van, s az is csak egy könyvet írhat egyszerre. És az kevés, nagyon kevés.
Elhatározta, hogy új Herman Ottókat fog keresni, s így született meg fejében a nemes elhatározás: tíz könyvet íratni egyszerre, s tízezer forintot adni a könyvírók mindenikének.
A tekintetes Akadémia megörült a dolognak (tudom, szép álma volt Tóth Lőrincnek az éjjel), pedig a dolog, amilyen szépen kezdődik, még kellemetlenül is végződhetik az Akadémiára nézve.
Először kisül, hogy ott tíz Herman Ottó nincs. Másodszor kisül, hogy Semsey ezzel a százezer forintos furfanggal (valóságos fehér holló a különféle jelzőjű furfangok közt), derekasan megkölteti az Akadémiát, kifogván közmondásos zsugoriságán.
Mert a tíz díjazott munka a legkisebb számítás szerint is legalább ezer ív lesz, s ezer ív kinyomatása, tisztességes díjazása legalább százezer forintot fog kirántani az Akadémia jól begombolt kabátjának belső zsebéből. Lesz ott talán még sírás is.
De lesz, ami lesz, egy bizonyos, hogy Semsey a nevét tiszteltté tette minden időkre. A tegnapi adomány minden magyar szívet átmelegített éppúgy, mint egykor a gróf Széchenyi Istváné. S egy reményt ébresztett a pesszimisták folyton növekvő táborában.
Magyarországon ugyanis, bár kevesen, de eddig voltak olyan emberek, akik tudományos könyveket írtak (mert a piszkebokrok olyan vidéken is vadon megtermik a bogyóikat, ahol nem eszik a piszkelekvárt), de az olyanok kihaltak még Corvin Mátyás királyban, akik tudományos könyveket írattak.
Ha ez a csoda megtörtént Semseyben, nem lehetetlen, akadnak majd egykor olyanok is (ne tessék haragudni, ha valami nagyon bolondot mondok), akik a tudományos könyveket olvasni is fogják. Mert ahol már a piszkét ültetni kezdik, ott már nemsokára enni is fogják.
