A FEHÉR ASZTALNÁL
A FEHÉR ASZTALNÁL
Olyan tanyát, ahol a választók lakmároznak, eleget pingált már toll és ecset. Sok festékkel jár, mondhatom.
Lássunk most egyszer – az Ábrányi Lajos képén olyat, ahol a választottak vacsorálnak. A haza atyái ülnek ott sorban, többnyire mameluk képviselők.
Ohó, hát hol vannak azok a híres húsos fazekak! Miféle szegénység ez? Az asztalon alig van valami innivaló, sőt még szék sem jut mindenik nagyságos úrnak. Hát ilyen nyomorban élnek idefent a képviselő urak?
Nem volna jogosult a sajnálkozás. A képviselő urak jól esznek-isznak, csak a piktor a hibás, aki irigyen abban a pillanatban állítja elibénk jól sikerült arcképekben, mikor már a konyaknál vannak, amit »schlaftrunk«-nak nevez Krajtsik Ferenc. Ilyenkor már ki-kiütögeti magát az ellenzéki szellem a kormánypárti elmék pórusain, s aki hallgatja őket, azt hinné: a mérges öreg Kont vacsorál ott harminc társával.
Persze másképp volt délelőtt a szavazásnál… No de hagyjuk ezt! Tartsunk szorosan a kép magyarázatához. A színhely a Szikszay rotunda szobája. A mameluk sokadalomból imitt-amott egy-egy ellenzéki arc is kibukkan mint búzakalász a rozs között, sőt egy-két nem-képviselő is kellemesen enyhíti a szürke egyhangúságot. De a nem-képviselők is elmaradhatlan járulékai a Háznak. Ott ül Lukács Béla mellett a szép szakállú Farkas László, a képviselői párbajok doktora, s hallgatván a melegedő vitákat, gyakorlott elmével méregeti, melyikből kerekedhetik duellum. Tibád háta mögül Náday Ferenc lesi ki magának az alkalmas embert, akit a Csíky legújabb darabjában a színpadra vigyen, mert így szól a Csíky-féle recept: »továbbá végy egy komikus képviselőt s utánozd három felvonáson át«. Bartók Lajos finom szatirikus arca is ott fehérlik s gunyoros mosollyal kísérve ömlik belőle a sok maró aperçu, míg ugyanoly szaporasággal gyűlik bele a »Bolond Istók« jövő száma. Kiss Ignác nemes Pest vármegyét képviseli, a »volt« vármegyét, míg ellenben dr. Turóczy Kálmán a leendő országgyűlést. Az új országházból a fundamentum és Turóczy Kálmán már készen vannak.
Valami fontos kérdés lehetett ma a Házban, mert nagy hullámokat vet a vacsorai diskurzus. Egy elbeszélő nem bírja lebilincselni a társaságot, mint egyébkor; szanaszét beszélnek. Horváth Gyula Ábrányi Kornéllal csinálja a partikularizmust, báró Kemény Endre Tibádot tartja szóval. Csak úgy nyeli a báró kuriális stílusát az odahajló tanulékony Lőrinczi György, »a Krausz igazolója« és Münnich Aurél, az »aranyszájú«. Mert, ha ő nyitja ki a száját mint hadügyi előadó, az mindig sok zsák aranyába kerül az országnak.
Még nincs későn este, mert még nem álmos Krajtsik, kinek árnyéka művészien vetődik a harmadik sorba… ha ugyan nem Mohai Sándor az. Azazhogy mégis későn este lehet, ha Beöthy Algernon már fölcihelődött az asztaltól. A Ház nagy juxmestere egy kissé megvedlett már. Még nemrég hajjal és szakállal ellátva láthatta a közönség, most íme se haj, se szakáll. Az egyik magától hullott ki, a másikat ő maga borotváltatja, dacolván az időkkel – mert nagy logikátlanság az a természetben, hogy a haj hiánya a fejen öregít, az állon fiatalít.
A zöld asztal kultusza nagyon összefér a fehér asztaléval. Sőt kölcsönös hatással vannak egymásra a mi közéletünkben. Amit a fehér asztalnál összefecsegnek, azt sokszor tálalják fel a zöld asztalnál és viszont.
S kivált a vacsorák bírnak különösebb jelentőséggel. Hiszen valamikor komoly ellenzék viselte a »vacsora« pártnevezetet: a Lónyay-frakció. A franciák reggeliznek egymással, az angolok értekeznek, a németek sétálnak, a magyarok pedig vacsorálnak együtt.
Ha két képviselő találkozik, s némi udvariasságot akarnak kifejezni, elmaradhatatlan a kérdés elváláskor:
– Hol vacsorálsz ma?
Ki hol lakik, hogy él, miképp él, az maradhat homályban, de hogy ki hol vacsorál, az örökös evidenciában van tartva. Vacsorálni szükséges a politikusnak, hogy ösmerje társai hangulatát, szükséges a strébernek, hogy nexusokat szerezzen. Akitől a doktor eltiltja esténkint a fehér asztalt – az már maradjon el a zöld asztaltól is. A vacsoránál nyílik meg a magyar szív, itt szövődnek a barátságok, s alakulnak a klikkek, melyek nem ritkán nagy befolyást ragadnak magukhoz. (Egy ilyen vacsoráló klikk, a »Sasok« uralják a fővárost is.)
A legismertebb képviselői tanyák a »Hungáriá«-ban, a »Vadászkürt«-ben, a »Szikszay«-ban és az »Angol királynő«-ben székelnek. Ez utóbbi helyen vacsorálnak a nagyurak, az excellenciások, fent az emeleten, a Deák egykori asztalánál. Maga Tisza Kálmán is ide tér be nyár elején és végén, ha egy-két napig szalmaözvegy.
Különféle vonzerők és tradíciók. A »Hungáriá«-ban a keddi vacsorán gyűlnek össze a fiatal kormánypártiak. (»Mamelukdedó«-nak is nevezik a kompániát.) Az anyaméh Láng Lajos. E köpűből rövid idő óta egy miniszter (Wekerle), egy államtitkár (Láng Lajos) és számtalan főispán került ki. A »Vadászkürt« Teleki Gézát adta. Csak a »Szikszay« volt meddő s vegyes alkatelemeinél fogva csupán disszidenseket produkált, míg végre megerőltette magát, szülvén Tibád Antalt, az államtitkárok legnépszerűbbikét. Most már a Szikszaynak is megvan a termelő rangja. Az is a Bektas kertje immár, ahonnan tulipánokat is lehet tépni.
Itt volna-e egyébként Fenyvessy Ferenc? Mennydörgős csinos fiú, kivált így György Endre mellé állítva! Persze a jeunesse dorée e szögletéhez csatlakozik Takács Lajos, a nagy »adomázó«, kit (bankhivatalnoki minőségére célozva) azzal csipkednek, hogy »nappal zsidó, este dzsentri«.
Bezzeg mennyivel komolyabb a sor másik széle, melyet nemes, nemzetes és vitézlő Grünwald Béla nyit meg nagy homlokával, mint ékes kezdőbetű. Folytatódik Pogányban, kinek ifjonti fejét hó köríti, főtisztelendő Firczák Gyula Beöthy Algernonhoz húzódik, pedig az dévajul ijesztgeti, hogy ennek a képnek, ha elkészül, az lesz a címe: »Indulás az Orpheumba«. Odébb Urányi Imrével néz barátságos farkasszemet Dárdai Sándor, a tisztelt Ház jeles pennája. Nini, Lukács Bélát is eleresztette ma Baross vacsorálni. Figyelemmel szívja magába a viták mézét, mérgét Torma Miklós; nem úgy Boros Bálint, a vén mameluk, aki a szózáport eleresztve a füle mellett, emészt, s egykedvűen mereng maga elé, mintha mondaná: »Mire való az a sok okoskodás! Úgyis az történik, amit a “generális” akar!«
Ekképpen vált halhatatlanná a Beles János pogácsa-arca is. Hajdani jó Vámos Béla szintén fölbukkan még egyszer a láthatáron. Visszajáró lélek. Kende Mihály egyetlen mondatából élődik, melyet a legutóbbi részleges miniszterválság alatt hangoztatott: »Új talentumokat kérünk.« A göndörhajú Lázár Árpád egészen kihajlik a sorból. Kevesen kérdezik: »ki a pártvezére?« – sokan tudakolják: »ki a borbélya?« Pirospozsgás arca ragyog a megelégedéstől. Egy ellenzékié tehát a legmamelukabb ábrázat az egész képen.
