NEMZETISÉGI POLITIKA
NEMZETISÉGI POLITIKA
(Aktuális kép)
Ide a vonal alá teszem, mert sok abban a tréfás elementum.
Hogy nemzetiségi politikát csinálhassunk kicsiben, ahhoz három dolog szükséges: először egy város vagy megye, ahol nem laknak magyarok (az van elég), egy tekintélyes nemes ember és egy bohemien. Ez is van elég. És végre szükséges egy negyedik dolog is: egy miniszter.
A miniszter fogja a tekintélyes embert és megteszi az illető nemzetiségi megyébe, vagy városba főispánnak, a bohemienből pedig csinál lapszerkesztőt.
A nemzetiségi főispán sajátszerű species. Egy se hal se hús ember, akinek valami pereputtya vérségi kötelékben van az illető nemzetiséggel, amelyet kormányozni hivatott. Vagy az anyja volt rác, vagy a felesége az, ha rác vidéken regnál. De ennek meg kell lenni. Mert a nemzetiségi főispánnak olyan kinézésre van szüksége, hogy alulról rácnak tartsák, felülről pedig magyarnak. E Janus-arccal csibukozik aztán a »szeretve tisztelt« főispán mindaddig, míg életfonalát el nem metszik a párkák vagy Baross főispánságának tartama alatt odairányul a politikája, hogy e Jánus-arcot megtarthassa; néha suttyomban magyar, nyíltan rác, máskor nyíltan magyar és suttyomban rác. Lavíroz és mosakszik. Magatartása óvatos, homloka redős, jelentései vidámak és megnyugtatók. Ha meghal vagy elmegy ti. a »saját kérelmére« (mert egy főispán meghalni is valószínűleg a saját kérelmére szokott), kétféle nekrológot kap: a rác lapokban mint nagy rác hazafit siratják, a magyarokban mint nagy magyar hazafit, az »állameszme rendíthetlen bajnokát«. Egy szóval a világ még holta után sincsen vele tisztában.
Annál átlátszóbb firma képződik a bohemienből.
Ez a fiatalúr legelőbb is kigondol egy lapcímet (nem is valami nehéz dolog), az újszülött címnek megszerzi dajkául a kormányt, azzal leutazik működési helyére, a nemzetiségi városba (maradjunk amellett, hogy az is egy rác város), ahol olyan mély csönd uralkodik, mint a »Budapesti Közlöny« szerint a Fiume melletti tengeren.
Ez a csönd vagy igazi, vagy mesterséges, valószínűleg igazi. De mindegy, akármilyen. A méltóságos főispán úrnak az az elve: »Quieta non movere«. Nem mozdul tehát semmi. Az emberek esznek, pipáznak, dolgoznak és fizetik az adót: a két előbbit szívesen teszik, a két utóbbit kedvetlenül. Ennyi már megragadt a magyar nemzeti géniuszból a rácokban is.
A fiatal szerkesztő, a magyar ügy nagyra hivatott apostola, szétnéz az idegen városban, szerkesztői irodát fogad, beállítja a nagy fekete kalamárist, nyomdával szerződik, mire megkezdi működését, az úgynevezett »küzdelmet«.
A cél igen szép, igen hazafias s a szubvenció is elég kerek összegecske.
A Hírkürt rajta van, hogy megérdemelje. Megjelenik és harcol. Igenis harcol. Üt, vág előre-hátra, balra (a »jobbra« nem nyomdahibából maradt ki). Szikrázik a toll, frecseg a tinta, maró mint a lúg, mert én istenem, hiszen a Hírkürtnek is meg kell érdemelnie a kenyeret. Akár van ellenség, akár nincs. Ha verekedni küldték, hát verekszik.
Egy nem magyar feliratú cégtábla elég ok, Kukovics kereskedő ledorongoltatik, Knezics gyáros szerb nótát húzat a majálison – ki kell pécézni a hazaárulót! Bertics városi tanácsos hajadon leányzói a szerb színekbe öltözve sétáltak a promenádon. Nyaktiló a Berticseknek!
A »Hírkürt« minden száma párolog a haza levagdalt ellenségeitől. (Mind kövér, ritkított betűkkel vannak levágva.) A szerkesztő megelégedetten dörzsöli a kezeit vasárnap.
– Ez aztán szám!
S legott küldi keresztkötés alatt Bereziknek, a sajtóiroda főnökének.
Kék ceruza keretek jelölik a figyelemreméltó helyeket, mintha mondanák:
– Látja méltóságos uram, hogy küzdök én !
És e hatalmas Toldy Miklós (kit azonban gyakran hívnak, vagy tán csak azelőtt híttak Stern Móricnak), néhol kettős keretet is csinál a támadásnak, susogván ezzel virágnyelven:
»Bizony megérdemelném a szubvenció fölemelését.«
A jó Berezik Árpád vagy olvassa a támadásokat, vagy nem olvassa, de azt mindenesetre látja, a krikszkrakszok
hangosan kiáltják, hogy ő küzd… rémítően küzd, tehát hasznos ember és helyén van ott.
Foly hát az ádáz harc s minél jobban vastagszanak a »Hírkürt« kötetei, annál több Kukovics és Bertics kerül a hurokra.
A jámbor Kukovicsok eddig ugyan nem gondoltak a politikára, nem feszelegtek se ide se oda, maradtak egyszerűen a rőfnél, hanem a »Hírkürt« »belebőszítette« őket. Csinált belőlük nagy szerb hazafiakat, magyarfalókat – s aki egyszer a magyarba belekóstol, annak megjön ahhoz az étvágya.
Nehány évi szerkesztői működés éppen elegendő, hogy az egykori csendes város lázas dühbe legyen, a folytonos ingerkedések megtermik az ódiumot. Immár a főispáni jelentések se oly vígak és megnyugtatók, bevallják szép szavakban:
»A hangulat, fájdalom, ellenséges tünetekben nem szenved hiányt a magyar állameszme iránt.«
Mire a kormánykörökben beáll az aggodalmas töprengés:
– Mit kellene ott csinálni? Ejh, átidomítjuk a »Hírkürt«-öt napilappá.
