A TEKINTETES KK ÉS RR ÍRÓJA
A TEKINTETES KK ÉS RR ÍRÓJA
Még most a Csáky rendelete óta is nehéz az embernek bevallani az egész ország színe előtt, leszámítván az aradi hölgyeket, *
Az aradi hölgyek ugyanis, mint a lapokban olvasom, elhatározták, hogy Jókaitól és tőlem könyvet nem vesznek és semmit sem olvasnak többé – amiért a 25. paragrafust megszavaztuk. Nem lesz nekik nehéz megállani. Mert ha én kötekedésből viszont azt határoznám el, hogy sohasem táncolok ezentúl aradi hölggyel, nekem se volna nehéz megállani, mivel egyáltalán nem szoktam táncolni.
Mindenféle formában szép a hazaszeretet és lehet, megérdemeljük ezt a büntetést, de mellesleg legyen mondva, olyan paragrafust szeretnék már én egyszer látni, amely után azt határoznák el a hölgyek, hogy ezentúl megveszik a magyar könyveket – habár csak az ellenzéki írókét is.
Mindenféle formában szép a hazaszeretet és lehet, megérdemeljük ezt a büntetést, de mellesleg legyen mondva, olyan paragrafust szeretnék már én egyszer látni, amely után azt határoznák el a hölgyek, hogy ezentúl megveszik a magyar könyveket – habár csak az ellenzéki írókét is.
hogy az apja német ember volt.
Nem tudom, de talán még a német apa is jobb, mint a semmilyen. Én pedig abban a hitben éltem sokáig, hogy magamtól termettem apa és anya nélkül. Míg végre, mint az érzelmes regényekben szokás, egymásra akadtunk.
Úgy jöttünk pedig össze, hogy valamelyik olvasóm beküldte postán az öreget, ócska vászonkötésben, megrepítgetve, össze-vissza fülezve. Mihelyt belepillantottam, rám mosolygott, rövid mondataival, ritkítva szedett poénjaival, mintha mondaná: »Mein Sohn, mein Sohn!«
Nézem, forgatom (mert már ekkoráig mindenki eltalálhatta, hogy valami könyvről van szó), hát amint átfutok nehány lapot, önkéntelenül, tör ki belőlem a fiúi érzés.
– Teringette! Hiszen maga voltaképpen az én apám. De hol a pokolban volt ön elbújva annyi ideig?
– Hm, fiam – morogta az öreg könyv, elsárgult lapjain száz meg száz megnyálazott ujj nyomaival. – Valaha engem is mohón forgattak, én is divatban voltam. De látod, az emberek, akik itt jellemezve vannak, mind kihaltak, nekem is a homályba kellett vonulnom. A karcolatíró és alakjai olyanok, mint az olló; együtt a két ág csattog, nyír, vág, külön egyik sem. A te alakjaid is elpusztulnak, édes fiam, s akkor a te irkafirkád sem fog érni semmit. Makulatúra lesz belőle.
– Biz az meglehet. Hanem legalább mi becsüljük meg egymást. Gyere öreg, fölelevenítlek és bemutatlak. Hátha egy félszázad múlva, valamikor 1940-ben engem is megismertet valaki az akkori t. Házzal. Ne félj semmit azért, hogy német vagy. Ki tudja, nem lesz-e az én utódom is megint az. Aztán nem voltál te egészen bolond ember; erős judícium, sok elevenség van benned; jól belátsz a vesékbe és nem nélkülözöd az attikai sót.
Hogy hítták az én öregemet, ki volt, mi volt, milyen társadalmi állással bírt, nem tudom; azokból az érdemes dietai követekből, akikről ő írt, s akik őt sokszor láthatták a harmincas évek végén és a negyvenesek elején a karzaton üldögélni, a mai országgyűlésen már egy sem ül. Csöndes kriptákban pihennek immár a pozsonyi országgyűlések nagy urai, akik egyidőben »fölséges diatának« szerették magukat titulálni, mit nevetségessé tett akkoriban a palatinusnak egy (valószínűleg csak ráfogott) bonmotja, midőn állítólag megállította kocsiját, látván szembe jönni a veszekedett pozsonyi sárban egy csomó követet: »Csak gyalog, gyalog méltóztatnak hazasétálni, fölségtek?« kérdezé gúnyos csípősséggel.
Az általa »megkarcolt« karokból és rendekből Fejérváry Miklóson kívül, ki most Amerikában Davenportban lakik, már tán csak egy kar van életben, Pulszky Ferenc, – ő még megírhatná (és jól is tenné, ha megírná), ki volt a t. dieta írója; mert maga a könyv, melyet 1844-ben Lipcsében nyomtak s melynek »Neue Croquis aus Ungarn« a címe, névtelenül jelent meg. A »neue« szó mutatja, hogy már korábban is jöttek a szerzőtől Croquis-k és hogy igen kapósak lehettek. Az meg az időket jellemzi, hogy az effélékhez Lipcsében kellett keresni nyomdát. Jaj lett volna a skriblernek is, a nyomdának is, ha itthon mer a tekintetes urakkal kikezdeni.
Pedig milyen szelíd, kíméletes és objektív megjegyzések! Ma már ezekhez viszonyítva a szelíd Törs Kálmán is szúrós, harapós. Én pedig valóságos emberevőnek tartom magam.
De ha úgy tűnnek is fel e könyv némelykor enyelgő portréi, mint egy temetőben az epitáfiumok, rég porladó emberek fölött; ha megcsiklandozza is orrodat a doh és a penészszag: mégis gyönyörködtető olvasni az ismeretlen író kritikáját a közélet ósdi katonáiról azon pályák kezdetén vagy közepén, amelyeknek végét mi most már tudjuk, de amelyeket neki el kellett találnia.
Somssich Pál somogyi követ még fiatalember, akiről azt írja: »Nem republikánus, nem jakobinus, nem royalista, nem liberális és nem konzervatív, hanem valamennyiből egy kevés, nagy egoizmussal.«
Lónyay Menyhértnek »szép jövőt« jósol, mert sok szorgalom és értelem van benne. Pitt már 21 éves korában volt miniszter, miért ne lehetne Mármaros követje, Lónyay Menyhért 22 évvel? Nem sokba veszi azonban Deák későbbi kedvencét, a szabolcsi Bónis Samut: »Kevés műveltsége, kevés ismerete van, de elég természetes esze és bőbeszédűsége, egy adag nyerseséggel vegyítve.«
Szinte megelevenül a dieta. Ott látjuk a fiatal nyalka piperkőcöt, Csernovics Pétert. (»Sardanapal, Nero, Don Juan, mind csak Kismiska hozzá képest.«) A nagy »kánkán táncost«, Semsey Bélát, az »első magyar kvékert«, Bezerédy Istvánt. Ott ül Zsedényi Eduárd, úgy látszik, jó ruhában, mert semmi észrevételt nem tesz e tekintetben a mindent látó szerző. Ghyczy Kálmánból még elő nem csillog, az ő szemeiben, a leendő pártvezér és miniszter, de már nagy tekintélyben áll.
Az elnöki csöngettyűt Szerenesy, a perszonális kezeli. Vaskos, marcona alak, de bizonyos kedélyességgel és jovialitással. Mérgesen látszik ott ülni, de csak ameddig meg nem szólal. Hangja most csendül, szelíd és finom. Kifejezési formája delikát, ellentétben a külsejével, dialektikája gondosabb mint a toalettje, kecses, vonzó, mint egy grizett.
De nehéz állása is van: »Szent Patrick a Szentháromságot egy háromlevelű lóherén magyarázta meg az írlandiaknak:
Szerencsy Istvánnak, midőn a kormány intencióiról beszél, sokszor ez a lóheréje sincsen meg.«
A dieta egyik notariusa Vukovics Sebő: »Mielőtt követté választották, sokat várt a hír az ő zseniálitásától. Vukovics azóta is beszél, de a hír azóta hallgat.«
Pompásan jellemzi az akkori nagy embereket: »Klauzál egy Mirabeau, annak bűnei és bátorsága nélkül, és tegyük hozzá, a francia monarchia nélkül«. Hampdenhez hasonlítja a kemény karakterű Palóczyt »aki fél a vasúttól és gőzhajótól«. Szemere Bertalan nagy szerepét látnoki szemmel hirdeti, Beöthy Ödön, a magyar liberalizmus Dantonja »mint szónok cinikus és naiv, közönséges és magas, jó és rossz tulajdonai csodálatosan vegyülnek össze: megérdemel füttyöt és apoteózist, halhatatlansági koszorút vagy egy marék szénát, egy páholyt a bolondok házában vagy egy szobrot valamely nyilvános téren«. Szentkirályi Móric »egy római a köztársaság korából«. Kubinyi Ferenc, a nógrádi követ torz vonásai ráillenek egy-egy mai szélsőbalira: »Kubinyi egy anakronizmus a törvényhozó testben. Az ő mélysége üresség, értelme közhely, s mindkettő beleömlik egy frázisóceánba. Az ő hamilkari gyűlölete a kormány ellen monoton színt ad minden beszédének. De Maistre megverte szolgáját, ha az Voltaire-t olvasta, Kubinyi üti a kormányt, valahányszor a megye korrupciójáról van szó.«
Könnyed kontúrokban festi az egyes megyéket is egy füst alatt, midőn követjeiket említi. »Nógrádban – úgymond még most is nagy felekezeti torzsalkodás van; mindenik azt kérdezi a másik felől, lutheránus-e, vagy katolikus? « »Hontban a gentlemanok egyszerűen intézik el egymás közt becsületbeli ügyeiket: minduntalan pofozkodnak.« (Hontban már hát akkor is megvolt a mostani hercehurca!)
A mi öregünk virgonc, elmés néhol és lakonikus. Szabó Kálmánról csak annyit ír: »Klauzálnak mamelukja« (Micsoda? Hát már akkor is voltak mamelukok!) Az Esztergom megyei Kruplanitz Simont egy versezettel örökíti meg, melyet nyilván az akkori idők Meszlényije faragott.
Ohne Geist und ohne Witz
Ist der Graner Kruplanitz.
Ist der Graner Kruplanitz.
Bár a követek táblájának tagjai közül ma egy sem ül a képviselőházban, de mégiscsak a nagy alakok, a Szemerék, Szentkirályiak, Palóczyak és Klauzálok vesztek ki, a Kruplanitzok élnek folytatásaikban. E mulatságos típusok kipusztíthatlanok.
Avagy rá nem ösmerünk némely akademikus képviselőnkben Zsoldos Ignácra? »Egy 'könyvet írt a szolgabírói hivatalok használatára. Az Akadémia pályadíjjal tüntette ki e művét. Talán azért, mert egyetlen szolgabíró sem használhatta az országban? «
Hát Liptó vármegye Szentiványi Ödönje hány példányban van meg?
»Szentiványi Ödön ugyanis zseni – a biliárdban, zseni – a piquetben, zseni – a whistben, zseni – a tarokkban és egyéb semmi.«
Íme a mai stréberekből is egy példány:
Szegheő Józsefról írja a szerző: »Az asztrológusok azt hiszik, hogy azon planéták, akik közel keringenek a naphoz, egykor az ő helyét foglalják el. Én ezt nem hiszem.«
Abafy Aristidest azzal vágja meg: »Vezeték- és keresztneve külön-külön történelmi, de együtt, úgy amint van, sohasem lesz történelmi.« (Gubó legyek, ha ez nem a mi Hannibal Józsefünk.)
Egy szó mint száz, a pozsonyi karcolatíró okos, jóízű ember volt, akinek megvoltak a maga stichblattjai (a sárosi Piller László, a szolnoki Szluha Imre) és a kedvencei, Deák, Szentkirályi, Klauzál (bár az első nincs jelen az akkori dietán), de a nagy emberek mellett szerette a kicsinyeket is, (nem úgy, mint később a maró tollú Kecskeméthy Aurél, aki, hogy Kaas Ivorral szóljunk, oroszlánokra vadászott és a szalonkákat nem vette észre). Az én németem, akárki volt is, szívből szerette a magyarokat, éles, átható tekintetével belátott a táblabírói gyomrokba, elnézőn, némelykor mosolyogva tekint el hibáik felett, van érzéke virtusaik iránt, nagy gourmand a parlamenti szócsaták élvezésében, melegíti az igazság s gyönyörködteti az esprit.
Biz isten, megérdemelte volna, hogy megélje a »Hoch«okat és a Károlyi Gábor közbeszólásait.
