MAMELUK ÉLET
MAMELUK ÉLET
(Most és hajdan)
– Mire készül az ellenzék?
Ezt kérdi egymástól ahol három ember összejön: lesz-e skandalum, lesz-e sok »Hoch« megint?
S mikor ezt apróra megbeszélték, kiszínezve gazdag fantáziával Polónyi jövendő akcióit, megemlítvén, hogy »Horánszky arca nagyon zordon«, áttérnek a másik kérdésre:
– Hát a szegény mamelukok vajon hogy érzik magukat?
– A mamelukok? Jól. Köszönöm.
A mamelukoknak sohasem volt jobb dolguk.
Azaz mit beszélek… volt, de csak egyetlen egyszer. Sok viszontagságon mentek keresztül szegények, de voltak arany napjaik is. Persze régen, még a boszniai okkupáció idején, mikor a kormánynak csak hét többsége volt.
Hét többség! Milyen csodálatos ez! (Talán csak mese!)
Tüneményes korszak, érdemes róla megemlékezni, s mostani ésszel elképzelni, hogyan is lehetett.
A »Wippek« jegyzéket vittek a mamelukokról, s minden szavazás előtt halálos verejtéket izzadtak félelmükben, hogy együtt van-e az egész nyáj. Egész elaboratumuk volt, hogy a mameluk a nap minden órájában hol található. Vigyáztak minden lépésére, mint a két szemük világára.
Maga a hét ember borzasztó hatalom volt, s mindenik mameluk a hét egyikének tarthatta magát.
Ha egy kormánypárti képviselő álmosan, bágyadtan jött a folyosóra, három miniszter ugrott oda kérdezősködni:
– Mi bajod? Rosszul érzed magad? Ne okoskodj! Hadd lám az üteredet.
A derék Krajtsik akkor volt virágjában dédelgetve, mert ő mindig álmosan jött fel.
Hátha még haragos arcot mutatott valaki. Erre lett csak riadalom. A kormány összesúgott a »piros szobában«.
A pénzügyminiszter: Nem vettétek észre, hogy Móricz Pál haragszik.
A közlekedési miniszter: Pál? Haragszik? Ki bántotta Pált?
A király oldala melletti miniszter (szemrehányóan): Talán ki nem neveztétek valakijét?
Igazságügyi miniszter: Mindenkije hivatalban van.
Honvédelmi miniszter: De hát akkor miért haragszik?
Kereskedelmi miniszter: Ne kutassuk miért, elég, hogy haragszik, menjünk hát, és kérleljük meg a jó öreget. Ilyen nagy urak voltak a mamelukok.
Ha valami jó szónok perorált bent a teremben, s a tetszészajba és viharos tapsokba egy-egy köhécselés belehangzott, a jobboldali padokról egyszerre odafordult a párt figyelme. Suttogó moraj hömpölygött végig:
– Ki köhögött?
A párt oszlopai elhalványodva gondoltak a szomorú eshetőségre:
– Hátha hatra találunk leolvadni.
A miniszterek fölkeltek piros székeikről, háta mögé hurcolkodván a köhögőnek:
– Hol fáztál meg, az isten szerelméért? Miért nem vigyázol az egészségedre? Eredj haza, de rögtön, feküdj le, és igyál egy kis marmancs herbateát.
Szép, meleg élet volt az, ha ilyen volt, pedig ilyenformának kellett lennie azokban a kritikus időkben.
Persze nem tartott soká. A párt elkezdett nőni és gyarapodni. Minden országgyűlésre több-több mamelukot küldött fel az ország. Lassan-lassan a tanácsterem patkójának a balhajlását is elérte a Tisza-párt.
A hajdani »hét többség« csak mint rege élt a mamelukok ajkain, s mikor felemlegették az öregek néha-néha esténként a »fehér asztalnál«, még a szájukat is megnyalták utána: »Hej, mikor még mi csak heten voltunk.«
Nagyot változott a világ azóta. Nem olyan becses többé a mameluk.
A miniszterek alig is ismerik őket mindnyájukat. Az ördög se törődik velük. Duzzoghat már Boros Bálint kedvére, senki sem kérdezi: »Mért haragszol, bátya?« Köhöghet Rácz Athanáz: senki se javasol neki medicinát. Emich Gusztáv odáig jutott a rezignációban: »Hej, ha legalább a klubszolgát mi magunk választanánk.«
A párt nagy, hatalmas, hű és tömör – egy igazi nagy erdő, ahol senki sem ügyel az egyes fákra, hanem holdakra méri.
Nemcsak a miniszterek nem törődnek többé egyes apró emberekkel, de a Wippek se tartják többé számon. Kivált mióta szegény Vizsolyi meghalt, kinek az volt az ambíciója, hogy mindig száz legyen a többség. A »Wippek« megelégednek kilencvennel is. Aki jön, szavaz, aki nem jön, maradjon otthon. Hadd legyen valami a »távollevők« rovatában is. Telegramok nem mennek többé a »mezei hadak« után. Nyugton csibukozhatnak falusi kastélyaikban a »bujkálók«. Sőt, a folyosó csendes zugaiban is szemügy nélkül veszhet el szavazáskor egy-egy tépelődő.
Nem ijed meg már senki, ha valamelyik mameluk megbetegszik. Sőt, a haláleset inkább a kellemes események közé sorozható.
Legalább ürül egy kis hely.
Az »egy kis helyre« sokan várnak már. S mikor a fekete zászló meglebben a palota homlokzatán, közömbös arccal kérdik: nem azt, hogy »ki halt meg«, hanem »hol lesz megint új választás? «
* *
*
Ez volt a mamelukok helyzete, s te jámbor hazánkfia, ki soha be nem pillantottál a kulisszák mögé, s csupán az ellenzéki ecsetek után ösmered a mamelukot, aki hited szerint egy húsosfazék mellé telepedve éjjel-nappal azon töpreng, miféle új adókat lehet még behozni, lásd be most e rajz után, hogy a mameluk egy meglehetős szürke lény, akinek se alulról, se felülről nem jut ki a tömjénfüstből, aki nem sütkérezik a hatalom fényénél, nem arat tapsokat. Ha mégis mameluk, bizonyosan a saját kedvéből és meggyőződéséből az.
Persze a régi verőfényes napok emlékén felsóhajt néha. De, hogy e verőfény visszatérjen, az immár lehetetlennek látszott. Csak mint kuriózumot emlegették fel néha tavaly:
– Vajon leszünk-e még valaha becsben?
– Nem. Soha többé.
Egy-egy disszidens támadt néha. Ilyenkor némi derű ült ki a mameluk homlokokra:
– Eggyel megint kevesebben vagyunk, hála istennek!
De mi az! Egy csöpp a tengerből! Még a nagy véderő vita is csak két csöppet bírt fölszívni!
Már a reményről is lemondtak, mikor egyszerre négy hasadékon kezd derengeni a verőfény…
Tisza megcsinálta a nagy emberek kabinetjét.
Hatalmas államférfiak ülik a piros székeket, erőtől duzzadó kezek fogják a gyeplőket, tele munkakedvvel, tele ambícióval.
Hogy egy ilyen kabinet sok jót csinálhat, ha a munkához hozzáfog, az valószínűnek látszott, de hogy mi jó származhat ebből a szegény mamelukokra, azt senki sem gyaníthatta.
Pedig megtörtént: a mamelukoknak virradni kezd.
Az új miniszterek közt természetszerűen beállott a vetélkedés, hogy ki lesz a »második«.
Ki lesz? Ez a kérdések kérdése, mely a legközelebbi ülésszakban eldől. Baross imponáló ereje, Wekerle sikerei, Szilágyi nagy talentuma, Szapáry Gyula szerencsés pozíciója vívják-e ki Tisza kabinetjében a »második« helyet.
Az összes mamelukok természetesen a Tiszáé – de ez nem zárja ki, hogy mellékszereplésekre is ne vállalkozhassanak, amikor üres idejük van.
A »második« hely azé, akinek több ereje lesz a pártban. És e hatalmas kabinetben a második hely is nagy dolog. Visszafelé fordult tehát a világ. A miniszterek nyájas arccal jönnek megint a klubba – mint valaha régen azelőtt. Krajtsiktól ismét megkérdik:
– Egy kicsit sápadt vagy ma. Talán nem aludtad ki magad az éjjel.
Boros Bálintnak, ha egyet köhög, javasolják a marmancs-teát.
Nyájasak és szelídek, karonfogva sétálnak az apró emberekkel és igen gyakran megkérdik:
– Mi ebben a kérdésben a te véleményed?
És a mameluki arcok e harmattól kezdenek kigömbölyödni, mint az elszáradt plánták. Az egész szabadelvű klub csupa megelégedés, csupa mosoly, csupa derű.
Tetterő pezseg a kormányban, életkedv a pártban; és legfeljebb kíváncsiságból töpreng rajta az unatkozó párttag, mikor már végigolvasta a klub bársonyos olvasójában az összes lapokat, átszólván ásítozva a szomszédjához:
– Mire készül vajon az ellenzék?
