[AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA 1890-RE.] ELŐSSZÓ
[AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA 1890-RE.] ELŐSSZÓ
Egypár Teleki-tragédia hevert az asztalomon az Almanachba szánt rajzok és novellák mellett.
Egy este, ki hitte volna, beszélgetni kezdtek a kéziratok egymás közt, vagy hogy csak álmodtan én azt.
– Hol vagyunk? – szólalt meg egy sárga téka.
– A bírálónál – felelte egy másik tragédia.
– Új bíró, rossz bíró. De hogy jutott be ez az ember az Akadémiába?
A kéziratok elkezdtek kacagni. S olyan bántó, ízetlen az, mikor a komor, méltóságteljes tragédiák röhögnek.
– Hogyan jutott be? Hahaha! Nehéz beteg volt, azt hitték az akadémikusok: »No, ez ugyan nem fog már többé írni«, tehát beválasztották.
Sértődve izegtem-mozogtam ágyamban, midőn közbevág szerény hangon egy novella:
– Jó estét, színdarab urak, jó estét!
– Szervusz, fráter! – szólt oda fumigatíve egy zöld vászonkötetű Teleki-darab. – Mit kerestek itt, jámbor teremtmények?
– Mi az idei Almanach novellái vagyunk.
– Úgy? – dünnyögte gőgösen az előbbi. – Almanach – Papírkosár az, vagy könyv? Ami különben egyre megy.
– Ne olyan hetykén, színdarab urak! Mi mind a legjobb családokból származunk, köztünk van Jókai is.
– Kár dicsekednetek Jókaival, amice, mert Jókai, úgy van éppenséggel, mint az én első felvonásomban szereplő király, kinek azt jósolta az egyik bölcs: »Rossz sor vár reád, oh király, minden rokonod szemed láttára pusztul el«. Mire a király dühbe jött, leüttette a bölcs fejét, mondván: »Egy okosabb bölcset kérek.« Az okosabb bölcs ugyanazt jövendölte, de okosabb formában: »Szerencse vár reád, oh király, minden rokonod túléled.« Ez már bezzeg tetszett a királynak, de mi azért mégsem tudjuk, azért élte-e túl a rokonait, mert ő ugyan nagyon erős, vagy azok voltak nagyon gyengék.
– Kuthy, Jósika rég a feledésbe merültek, s ő negyven év óta uralkodik a szíveken.
– Elég egészségtelen állapot. Nálatok azt is mondhatná Jókai: »Az idén semmit sem írok, az idén tehát nem lesznek új könyvek.«
– Eddig valóban így volt, de most új éra jön. Eddig egy fenyő magaslott ki, de most többen vannak. Kisebb fák, de egy egész erdő.
– Mi az mind Jókaihoz képest!
– Együttvéve mégis legalább egy másik Jókai. Az öreget nem bírtuk legyőzni, hát felosztottuk. – Tóth Bélában megvan színgazdag, ragyogó nyelve, Beniczkynében leleményes meseszövése, Muraiban vidámsága, Peteleiben gyöngédsége, Bársonyban leíró ereje.
Rikácsoló, epés hangon förmedt most fel egy barna kötésű tragédia, mely e jeligét viseli homlokán: »Győzni és meghalni.« (Ami a Teleki-pályaműveken gyakran éppen ilyen sorrendben esik meg.)
– Ugyan, ugyan, hogy nem restellsz fecsegni, csacsogni, mint valami szalonvígjáték, s pláne ilyen alacsony lényekkel. – Kikérjük ezt a hangot! – kiáltoztak ingerülten az Almanach kéziratai.
– Ha én novellagyűjtemény volnék, gúnyolódék a »Győzni és meghalni« jeligéjű darab, mostani jeligém helyett ezt íratnám fel a címlapra:
Non Argus cignus, non Magdalena Mathusal
Non Habakuk, Lazarus, Caseus ille bonus.
Non Habakuk, Lazarus, Caseus ille bonus.
*Non Argus: a sajt ugyanis ne legyen százszemű, azaz lyukacsos; cignus: ne legyen hattyúfehér; Magdalena: ne legyen vizenyős; Mathusal: ne legyen öreg; Habakuk: ne legyen könnyű (Habakuknak ugyanis könnyűnek kellett lennie, hogy az égbe fölvihették); és Lázárus: ne legyen szagos, mert Jézusnak mondták, mikor Lázárt meglátogatta: »Immár, uram, szagos is«.
– Milyen ostoba élc ez!
A tragédiák vihogtak, a novellák türelmetlenül fészkelődtek.
– Nem annyira élc ez – folytatá az elménckedő tragédia -, mint inkább gyakorlati útmutatás. Mert mikor a magyar novellagyűjtemény végre a sajtostól a közönség kezébe jut, legalább rajta legyenek a jó sajt főkellékei.
Nagy csapkodás, suhogás támadt erre; vagy egy ablak van kinyitva valahol és a széláramlat pajkoskodik a kéziratokkal, vagy pedig összeverekedtek.
– Piff, paff! – hangzik élénken. – Rúgd meg! Rúgd meg!
– Vigyázz! – sikolt vékonyka hangon egy rajzocska. – Hátha egy apának vagyunk a gyermekei.–
Zűrzavaros kiáltások keletkeznek:
– Ne hagyjuk magunkat!
– Ti, szemtelenek! Hát illik hozzátok ilyen neveletlenség? Hozzátok, akik jambusokban beszéltek?
Az egyik színmű elkezdett szpícselni nagy pátosszal:
– Mi előkelő perszónák vagyunk, ránk pályadíjakat tűznek ki. Mivelünk, születésünktől kezdve halálunkig, érdeklődéssel foglalkoznak, a sajtó megírja minden életmozzanatunkat; a közönség riadó tapssal üdvözöl, ha győztünk, s ha elesünk, még ez a bukás is sokkal fényesebb, mint a ti diadalaitok; száz fütty hangzik, vérfagyasztó hidegség ül az arcokon, s másnap hasábokon írják meg a lapok a temetésünket, de ti születtek és meghaltok anélkül, hogy éltetek volna. Létezésteket egyetlen szó jelzi a sajtóban, amit az »Irodalom rovat« vezetője kedvetlenül odafirkant, hogy »megjelent«.
A novellák és rajzok szerényen meglapultak e beszédre, mintha mondanák: »ami igaz, igaz«.
Már-már maguk is belenyugodtak volna alárendelt szerepükbe, ha véletlenül meg nem szólal egy kopott táblájú tragédia ezzel a jeligével: »Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik«.
– Csitt, gyerekek! Ne bolondozzatok! Legyen közöttünk béke és egyetértés. Tény, hogy testvérek vagyunk, mi a kedvencek, ti pedig a hamupipőkék. De ez csak a kor léha divatja. A mi előkelőbb rangunk, a sajtó indolenciáján, igazságtalanságán alapszik, mely míg udvarol az egyik irodalmi ágnak, közömbösen veszi a másikat. A sajtó emberei ekképpen szólnak: »Sokat írunk a darabról, mert a közönséget érdekli.« A közönség így szól: »Érdekes darab lehet, mert a sajtó sokat ír róla.« Ha veletek is így bánna a sajtó, bizonnyal virágoznátok.
Nagy zúgás támadt erre a színművek közt, de annál zajosabban kiáltottak »helyest« az Almanachbeli kéziratok.
– Le vele! Nem hallhatjuk! Eláll! Hoch!
– De csak hadd beszéljen, halljuk, halljuk!
– Nem állok el – folytatá az ócska tragédia dühösen. – Sok évi tapasztalás van a hátam mögött, ti mind csak tacskók vagytok hozzám képest. Húsz éve járok már a Teleki-pályázatokra különféle címek alatt, míg végre fölvirradhat az a nap, hogy én leszek aránylag a legjobb társaim közt. Pedig rossz darab vagyok, még egy bíráló sem olvasott végig soha. Mindössze egyszer részesültem némi figyelemben, mikor a gazdám vígjáték gyanánt nyújtott be. Sok embernél megfordultam, de mind azt dünnyögte rólam néhány lap elolvasása után: »Ejnye de nagy szamárság!« (Általános derültség.) Pedig uraim, fiatal koromban spanyol novella voltam, szép kerek, klasszikus munka, tele üdeséggel és költészettel. Aki olvasta, mind el volt ragadtatva: »Milyen kedves, milyen bájos.« Hogy kevélykedjem hát én most a színdarab voltommal?
– Úgy van! Igaza van.
– Azért ne egyenetlenkedjünk, atyafiak. Mert valamint a novellákból lehetnek még egykor színdarabok, azonképpen mibelőlünk is lehetnek még valamikor novellák. A jövőbe bele nem láthat az ember. Bátor leszek tehát, tisztelt urak, egy indítványt benyújtani.
– Halljuk, halljuk!
– Egy, a magyar sajtóhoz együttesen intézendő kérelemre vonatkozólag: részesítsen minket ezentúl egyenlő pártfogásban.
