MEGINT EGY SZCÉNA
MEGINT EGY SZCÉNA
Valami elmés ember, aki látta délelőtt a viaskodást a háznagyi irodában a jegyekért, így fejezte ki a helyzetet:
– Ma többet ér egy karzati jegy, mint holnap egy szabadelvű párti mandátum. (Ti. holnap lesz a szavazás.)
Már az épület előtt roppant tömeg állt. Tanulók, asszonyok, öregek, akik be nem juthattak, sóváron nézegetve a lengő trikolórt a homlokzaton s a Ház bejáratát, melyen már tíz órakor özönleni kezdtek a képviselők.
A kíváncsiság óriási volt, aminőre még Boér Antal sem emlékezik. Bent a karzatokon ember ember hátán ült; szinte úgy látszott, mintha minden percben lerogyni készülne a karzat, a rettenetes teher alatt. Bent szédítő volt a levegő, oly forró gőz fejlett ki, mint a kemencéből, a sütés után. A képviselői padok teliden tele, sőt a medium is megrakva emberfejekkel, soha nem látott arcok tűntek fel a földszinten, a mezei hadak legmakacsabbjai, kik a nagy riadalom hírére összeröffentek. Még a betegek is eljöttek. Visontai Kovách László ott ült a helyén. Előtoppant Erdélyből Tibád Antal. Gróf Károlyi Sándor Tirolból utazott haza szavazni.
Odakünn csípős szél fújdogált, ott bent mintha augusztusi nap izzó heve sütne, sokan zsebkendőikkel törlik az izzadtságot halántékaikról, s amellett a hangulat szintén telve van robbantó anyagokkal. Úgy ül szemben a két tábor, mintha minden percben összecsapásra kerülne. A szemek villognak, a gesztusok ingerültek.
Münnich Aurél előadói zárbeszéd helyett csak párbeszédet tarthat. Münnich Aurél mond egy mondatot, aztán, mint a dialogizált művekben, a lázongók kara zúg egy mondatot. Megint Münnich szól. Közbe Hoitsy. Megint Münnich. Közbe Thaly. Megint Münnich. Közbe Károlyi. Újra Münnich s újra a lázongók kara. És ez így megy in infinitum.
– Hagyja el az előadói széket!
– Naiv baba!
– Cudar, aki megszavazza a javaslatot, azt mondja Kossuth. (Gróf Károlyi Gábor szerint.)
– Szégyelljék magukat!
Ez a tónus. Ezek a sziporkák. Egészen a Starcsevics stílusa.
Szerencsére Münnich bevégzi beszédjét, s Apponyi nagy, valóban nagy szónoklata következik, melyet sűrűn szakít meg fergetegszerű tetszés, morajlás színpadi tapsok kíséretében. Vérszemet kap még a karzat is (ahol a kisebbség van többségben), s ott is elkezdődik a tapsolás. Dobránszky Péter lelkesedéstől nagyra dagadt szemekkel veri össze a tenyereit.
Apponyi beszédje majdnem harmadfél óráig tartott, s dacára az ellenzék folytonos ingerkedéseinek, a jobboldal illendő nagyrabecsüléssel hallgatta az oppozíció legnagyobb szónokát.
Tisztázta útját mindenfelé, a korona felé, lefelé, a szélsőbal felé, csak az a tíz-húsz arasznyi távolság maradt meg süppedékes, homályos, bizonytalan – a támlányok felé.
Öt percig tartó szünet alatt megtelt a folyosó a képviselők nagy tömegével; egészen új kép ez a szokotthoz képest, mindenki mérges, mogorva. A kormánypártiak méltatlankodva panaszkodnak a gyerekes modorra, melybe az ellenzék belelovalta magát; az ellenzékiek ott künn is folytatták a gerillaharcot. A jó kedélyből már csak Beöthy Algernonban maradt meg valami kevés. A Fejérváry lábainál leejt suttyomban egy ifjúsági kokárdát, aztán lehajol érte nagy ravaszul.
– Nini, kegyelmes uram, leejtettél valamit.
Fejérváry odanéz, utána nyúl, de csakhamar ijedten kapja el a kezét.
– Eredj! Mindig ilyeneken jár az eszed. (De azért egy mosolyt mégis kierőszakol a miniszter marcona arcára.)
A szünet után Tisza Kálmán szólalt fel, a Hoitsy rendes kérdezősködése mellett: »Le akar mondani?«
Tisza Kálmán azzal a higgadtsággal beszélt most is, mintha a legnagyobb béke uralkodnék a túloldalon. Ő az egyetlen, akit legkevésbé bosszant az ellenzék rendszerré vált hajszája. »Ennek is vége lesz!« – szokta mondani, mikor a hívei sopánkodnak:
– Hagyjátok őket haragudni!
Ma sem hozták ki sodrából a minduntalan közbehangzó, bosszantó aperçuk, maliciózus megjegyzések; hatalmas talentuma bámulatos elevenségével vágott és parírozott ide-oda.
Ezalatt az ellenzéki tájékra azt a hírt hozta valaki, hogy a karzaton detektívek vannak.
Eleinte vállat vontak rá: »Hát jó, ha vannak. Hisz a színházak karzatain is vannak detektívek.«
Majd mégis nézegetni kezdték a karzatot, s minthogy nálunk a detektíveket mindenki ismeri, legott ráismertek nehányra. Némi fészkelődés támadt. Szájról-szájra ment a hír, míg egyszer egy olyan forró szájba ért, amelyik beleharsogta a Tisza beszédjébe:
– Detektívek vannak a karzaton
Mintha förgeteg szabadult volna el és egyszerre meglóbázná a fák gallyait, az egész Ház megmozdult.
– Detektívek vannak a karzaton – bömbölte most már száz torok.
Az elnök kezéből kiesett a csöngettyű, a gyorsírók kezeiből a ceruza, Tisza megállt a beszédjében. A karzaton ijedt mozgás keletkezett. S lent a pokol tomboló lármája üvöltött.
– Ki velük! Ki velük! – Percekig tartott ez így. Az elnök idegesen tologatta a pápaszemét hol fölfelé, hol lefelé, Tisza maga is a karzatot kémlelte, s szólni próbált.
– T. Ház!
De hangját elseperte a lázas indulatok fölkorbácsolt rohama.
– Botrány! Gyalázat! Ki rendelte ide a detektíveket?
A falak reszketni látszottak az ordítástól. Az ellenzéki honatyák májfoltos arca száz színben játszott. A kormánypártiak a mediumra tolongtak, hogy lássák a detektíveket.
Végre nagy sokára szóhoz jutott az elnök, aki elmondta, hogy a detektíveket nem ő rendelte, hanem e percben hallja, hogy ott vannak, s máris kiparancsolta őket. Valóban látni lehetett a karzat tömegei közt lopva kiosonó alakokat.
E sajátszerű és gyerekes incidens után Tisza gyorsan fejezte be beszédét, pártjának percekig tartó éljenzése közt.
