A SZAVAZÁS
A SZAVAZÁS
Korán reggel megcsókoltam otthon a két kisfiamat (»Viszlek gyerekek« – mondom nekik; azok nem értettek, nevettek, tapsoltak a kezecskéikkel), azzal elmentem a belvárosi plébánia templomba, meggyóntam, s minthogy már az idő túl járt a tíz órán, nagy sietve hajtattam a Házba szavazni.
Egy sovány fehér ló (de nem volt rajta vörös kantár) húzta a kocsit s elég szapora léptekkel. Merengve ültem a kocsi hátában. Gyorsan tűntek el az utcák, s jöttek újak, csöndesek, néptelenek után vásári zajtól zsibongók, majd újra csöndesek. Hát egyszer csak valami távoli zsolozsma üti meg a füleimet. »Miféle processzió lehet az?«
Egyre közelebb jöttek a hangok, azaz mi érkeztünk közelebb a hangokhoz, mígnem kibontakozott a szózat ezer torokból: »Itt élned, halnod kell.«
Kihajoltam az ablakon. A Sándor utca szögletén voltunk, s be egészen az országházig, még azon is túl, fej fej mellett tarkállott. Szerte lovas őrjáratok cirkáltak. Az ifjúság nagy áhítattal énekelte a magyar zsoltárt, melynek szívet rezegtető melódiájából csak néha rikoltott ki egy-egy bömbölő »abcug« vagy lelkes »éljen«. Aszerint, amint az érkező képviselőkben mamelukot vagy ellenzékit ismertek fel a tüntetők.
A Ház ruhatárában tele volt minden fogas.
A folyosó tömve képviselőkkel és idegenekkel, kik valóságos inváziót csináltak. A foyerben gyönyörű asszonykoszorú ácsorgott, ismerős képviselőket lesve, kiktől jegyet kérhessenek.
Gyakran lehetett hallani a nyájas magyarázatot:
– Egy alma nem sok, de az sem férne már el a karzaton.
Az ellenzéki képviselők arcán bizonyos ünnepélyes dac ült. »Kellett ez nektek?« – mondogatták gúnyosan vigyorogva. A kormánypártiak inkább kíváncsian, mint megilletődve beszélgettek a demonstrálókról. Maga a miniszterelnök is künn járkált barátaival, nyugodtan érvelgetve az aggályos §-ok mellett. Kívülről tompa morajként hangzott be egyre a szózat. Az ablaküvegeken át üdítő napfény lopta be sugarait. Ez igazán mosolygó forradalom.
Néha egy-egy riadás fölvert nesze zúdult be. Lovak patkóinak csattogása. Most a rendőr lova ficánkol egy kicsit a tömeg közt. Majd zajos éljenzés harsan. Ugron jött vagy Irányi. Majd inzultáló hujantások hasogatják meg a levegőt. Bizonyosan Pulszky Ágoston érkezik.
Benn a teremben Szentkirályi Albert folytatja a tegnapi gyerekséget: a detektíveket. Úgy tetszik, le se feküdött az éjjel, mert ha aludt volna rá egyet, elő se hozná. Élvezettel szürcsöli szavait az óriási karzat, de az ellenzéki padok gyérek, mert az ellenzék most áttette a hadi operációit az utcára, ott benn csak segélycsapatok vannak Papp Elek vezénylete alatt, aki szellemes közbeszólásokkal fűszerezi a Szentkirályi beszédét.
A szónok fölemlíti a halállal fenyegető névtelen leveleket, amelyekről tegnap Tisza szólott.
– Ő maga írta – zúg közbe Papp Elek.
– A miniszterelnök is magyar – folytatja Szentkirályi.
– Dehogy az – rázta a fejét újra Papp Elek, s az ellenzék harsogó kacaja kíséri az ízetlen ingerkedéseket.
Miután a detektívekről kisült, hogy azok körülbelül az Apponyi beszédjét mentek a karzatra hallgatni, az ellenzék lecsendesült, de csak percekre, mert Ugron szép, gyújtó zárbeszéde ismét felforralta a vért az erekben. Percekig tartó éljenzúgások zajlottak fel. Az ifjúsággal megtömött óriási ketrecben, az elnöki mennyezet fölött, konvulzív mozgás volt észrevehető, minden tetszetős mondatnál, ahova Ugron a poént csapta.
Addig szórta a hazafias rakétákat, míg végre tüzet fogtak, addig éljeneztek alul, míg végre, mintha ennek lenne a visszhangja, falrázó éljenzúgás vegyült bele felülről. Egy tenger omlott bele a folyamba.
Mi ez? Mindenki fölnézett.
Az ifjúság tapsolt, dörömbölt, tombolt, rázta a kalapokat, kendőket lobogtatott le.
– A karzat összeomlik! – kiáltott fel egy ijedt hang.
– Ohó! Meg akarják ijeszteni a karzatot! – zúdultak bele baloldali kiáltások.
– A karzatnak nem szabad véleményét nyilvánítani!
– Elnök! Elnök! – fohászkodék hozzá száz hang.
Az elnök a csengettyűt rázta, de a csengettyű nem ért semmit, halovány arca kivörösödött az ingerültségtől, méltóságteljesen csapott kezével a házszabályokra, majd fölemelte a füzetet és meglóbázta a kezében.
Erre aztán lecsendesedett a háborgó tenger. Az elnök harsány hangon kijelenté:
– Elrendeltem a karzat kiürítését.
Teremtisztek csörtetve rohantak. Regele, Gyöngyössy harcba indulának.
Pedig egy kicsit nehéz volt a feladat. Mert se pallos, se fringia nem volt a kezükben. A jogászokat pedig nehéz lesz megijeszteni azzal: »hogy a jegyzőkönyvben meg fognak rovatni«.
A képviselők izgatottan fészkelődtek: Mi fog történni? Micsoda dulakodás lesz ott mindjárt! Tízen is rohantak az emelvényhez: »Föl kell az ülést oszlatni.« Nem akarunk csataképet látni!
A szélsőbal tombolt, ordított, a pokoli zsivajból csak ritkán gomolyodott ki egy-egy érthető mondat:
– Előbb figyelmeztetnem kell a közönséget. Így szól a házszabály. Csak azután jöhet a kiürítés.
Péchy habozva ingott egy percig: Tegyem, ne tegyem? Talán a kabátgombján is számolgatta.
Körülbelül így gondolkozhatott magában: Ejh, ha eddig megoltalmaztam a támadások, inszinuációk ellen mindenkit vér nélkül, még a Bourbonokat is, csak éppen Tiszát nem, minek nyúljak most is erőszakhoz? Szegény gyerekek!
S legott kijelentette, hogy csakugyan az ellenzéknek van igaza a házszabály szerint, tehát visszaveszi a rendeletet.
Sebbel-lobbal rohant a staféta Regele, Gyöngyössy után; fehér kendős parlamenter.
– Kegyelem, kegyelem! Maradhat a karzat.
Most már helyreállt a béke, Ugron befejezhette beszédét egy odalökött égő zsarátnokkal: »Vigyázzanak, nehogy a nemzet felöltözzék rémületbe, győzelembe.«
Percekig tartó »Éljen Ugron Gábor« hömpölygött a balvidéken, a mező egyik szélétől föl egész Horvát Boldizsárig és onnan vissza.
– Öt percet kérünk! – követelte harsányan az ellenzék.
– Legyen! – mondá az elnök.
– Nem kell! – bömbölt közbe Hevessy Benedek (aki most már nappal is álmodni szokott) – ha meg kell halnunk, haljunk meg hamarabb.
– Öt perc után a szavazás következik – szólt most az elnök, s benyúlt a dobozba, ahonnan a »V« betűt húzta ki.
– Oh weh! – kiáltá Wahrmann, kinek minden betűre van egy kész megjegyzése. (A Csáky rendelete óta németül.)
Sok éve már annak, hogy ilyen szavazást nem láttak e falak. Talán sohasem. A szavazás alatt rendszerint csak egy betű van odabent, az, amely éppen a szavazó prés alatt áll. Az ábécé többi részei a büfében lakmároznak, vagy a folyosón szivaroznak. Ma minden képviselő benn ült a helyén, s mély, síri csöndben kiáltotta ki Beöthy Algernon a neveket: Igazi szellemi vesszőfutás volt.
Az első név a Vadnay Andoré. Függetlenségi képviselő, aki »igent« mondott.
– Júdás! Áruló! – hangzott a szélsőbalon.
– Ez a véleményszabadság? – fakadt ki túlról Gajári Ödön.
De rögtön kihasadt a zajos éljenzés: Wenckheim Frigyes »nem«-je kiköszörülte a csorbát.
És valamennyi »nem«-nek, mely váratlan helyről jött, és valamennyi grófnak, aki nemet mondott, kijutott kóstolóba a népszerűség piskótájából egy morzsányi. Megéljenezték gróf Zay Albertet, gróf Zichy Jenőt és Kudlovich Imrét, nemmel szavazó kormánypártikat, a négy Károlyi gróf egymásután következő nemje nagy hatást keltett, kivált a köztük legnagyobb tehetségű »Pista grófé«, aki komótsipkában ült ott a teremben, mint egy keleti dinaszta. De legjobban járt Horváth Gyula, akit a kormánypártiak azért éljeneztek, mert dacára annak, hogy a kormánypártból kilépett, »igen«-nel szavazott, az ellenzékiek pedig azért, mert dacára, hogy igennel szavazott, kilépett a kormánypártból.
Arany László szavazatánál gúnyosan hangzott fel: »Ez az Arany János fia!«
Pulszky Ágostnál pisszegtek. Jókai »igen«-jét lassú, kedvetlen morgás kísérte. Némely halk, szégyenlős igennél azt követelte az ellenzék: »Mutassa magát!«
Az egész szavazás így folyt le izgatott, gúnyos morgások, ezerszájú bosszantások közt.
A kormánypárt csendesen viselte magát, csak a T betűnél harsogott végig a jobboldalon tüntető lelkes éljenzés, mikor Tisza Kálmán lépett be a terembe, hogy leszavazzon.
Kevéssel egy óra után kihirdette az elnök az eredményt. Százhuszonhat szótöbbséggel győzött a javaslat.
Óriási üvöltés kerekedett erre a baloldalon.
– Gyalázat! Cudarság!
A szabad karzatról az echó felelt:
– Abcug! Abcug!
Ott künn a kapuk előtt ezalatt nagy tömeg verődött össze.
Mire e sorok írója kilépett, maga is egy kedélyes abcugban részesülve, már akkor javában pezsgett bennök a hazaszeretet, melynek élő szimbólumait, gróf Károlyi Gábort és Madarász Józsefet a vállaikon vitték. Egypár lelkes ifjú epekedve kacsingatott Komjáthy Béla felé is, méregették, nézegették – de csak mégsem mertek vele megpróbálkozni.
Deiszen, van ám meggondolás a mai fiatalságban.
