A T. HÁZBÓL [jan. 26.]
A T. HÁZBÓL [jan. 26.]
Még mindig tart a vita; de már szépirodalmi folyást kezd venni. A zöldséges kertek helyett jönnek a virágos kertek, tulipánokkal, rezedákkal és pipacsokkal. A 60-as évek versidézetei előcsillannak. Sőt, arra is van kilátás, hogy holnap Meszlényi Lajos rigmusokban mondja el beszédét a törvényjavaslat ellen. Péchy Tamás, hír szerint, már tanulja is a prozódiát és költészettant, hogy esetleg ő is kádenciákban utasíthassa rendre, ha nagyon borsos talál lenni.
Meszlényi versei tetszenek az ellenzéken, pedig meglehetősen hasonlítanak az igali kántor híres búcsúztatójához:
Búcsúzom, búcsúzom felső, alsó szomszédimtől,
Nagy István sógortól, Kis Mihály komámtól.
Nagy István sógortól, Kis Mihály komámtól.
– Istenem, hogy bírta kigondolni! – mondá az eklézsia elámulva.
A Meszlényi eklézsiája is hálás. Semmi kétség, hogy nagy sikert fog aratni.
Ma különben ki is taposta némileg az ösvényt báró Jeszenszky Sándor. Ő volt az első szónok. Csinos, rokonszenves alak, aki atillában, nagy karneol gombos bundában jár; szakálla, haja őszbe csavarodik, de a szeme fiatalosan csillog.
Az a híre volt, hogy le fogja tenni a Ház plénuma előtt a mandátumot, és elszavalja egyik versét.
Nagy figyelemmel hallgatták. Kemény legény. Erős dolgokat mondott Tiszának, s nem egy helyütt verve-vel, és lapidárisan vágta ki a »ritkított« mondatot.
– Budán van a király helye.
Harsány tetszészaj viharzott fel utána, s hömpölygött végig az ellenzéki padokon.
Jogfeladással vádolta a parlamentet, s megfenyegette, hogyha így jár el a többség, minden jó képviselő leteszi a mandátumát, mert nem akar ilyen háznak a tagja lenni. (Zajos tetszés.)
Majd elszavalta önszerzette versét, igen gyöngécske, úgyhogy sokkal nagyobb hatást ér el, ha a verset tartja meg magának és a mandátumot teszi le; de ő inkább a mandátumot tartotta meg és a verset tette ki prédává.
Így is fülsiketítő »éljen« lett osztályrésze.
Az elnök közbeszólt:
– Nem tartom helyesnek, hogy valaki leckét tartson egy egész pártnak a hazafiságból.
– A lelkünkből beszélt – kiálták a szélsőbalon. – Mindnyájan magunkévá tesszük.
– Többet szenvedtem én a hazáért. – felelte vissza Péchy –, mint bárki az ellenzéken.
– Mi is szenvedtünk – rivalgtak az ellenzékiek. (Különösen Fenyvessy Ferenc hányta-vetette magát halcsík módjára.)
– Forniszek többet szenvedett – licitált Thaly Kálmán.
– Kőrösi Sándor még többet – dicsekedtek a jobboldalról.
Nagy zaj keletkezett erre, tombolás, dörömbölés; a tegnapi démon megint elszabadult a láncával, s csörömpölve robogott végig a Házon. A hegyen ülő képviselők felugráltak helyeikről, ingerült mozdulatokkal fenyegetve az elnököt.
– Ne leckéztessen! Szálljon le a katedráról, ha polemizálni akar velünk.
– Joga van felelik viharosan jobbról.
Többen az emelvény elé rohantak. Marcona leventék, innen is, túlról is; mintha egy középkori torna készülődnék, csak a lándzsák hiányoznak és a pajzsok.
Szederkényi feláll: »A házszabályokhoz kérek szót.«
– Halljuk Szederkényit!
– Halljuk az elnököt!
Szederkényi aztán elmond néhány szót nagy zajban, hogy az elnök nem vitatkozás végett ül székén, ha vitatkozni akar, szálljon le, s adja át helyét ideiglenesen az alelnöknek, mert aki vitatkozik, azzal vitatkozhatnak is.
– Igaza van!
– Nincs igaza.
Újra megindul a pokoli rivalgás, falrengető tompa moraj, melyből elmosódva bontakoznak ki élesebb kiáltások: »Éljen Jeszenszky!« »Éljen az elnök!«
Péchy türelmetlenül rázza a csengettyűjét, míg végre szóhoz jut, s békülékeny hangjától csoda módon helyreigazodik annyira amennyire a csend.
E bizonytalan csendben Udvary Ferencet szólítja a jegyző. Ezt úgy készletben tartotta magának az elnök.
Egy apró emberke ez, lekonyult, szomorúfűzfa-bajusszal, a homlokára lelógó, katlan színű üstökkel, nyomott körtearccal, prototípusa egy vidéki csizmadiának.
Hanem a hangja az aztán olyan, hogy szembenálló hadseregeket képes volna elaltatni. Lett is olyan béke a két párt közt, hogy öröm volt elnézni. Ugron vörösre gyulladt arca visszanyerte nyugodt, hamvas színét, Hoitsy szempillái leereszkedtek bágyadtan, Polónyi gyönyörködve merült el a kabátjára tűzött nemzetiszín kokárda nézésében, csak Fenyvessy fészkelődött még és hadonászott, mert ő a békében való vitézséget sem veti meg.
Udvary után reszelős, ordító hangon megszólalt Csatár, és prédikált a morálról.
– Semmi közöm a közös hadsereghez – kezdé –, mert nincs róla szó a pusztaszeri vérszerződésben.
– Igaz! Úgy van! – bólintott Szendrey Gerzson. Élénk derültséget keltett a jó Gerzson bólingatása. Még hát Csatárnak is vannak mamelukjai.
Fűt-fát összehordott a becsületes jó öreg, a keresztény erények mintaképe, elítélte a Csáky rendeletét, korholta a kormányt, de megkegyelmezett a »derék, jóravaló királynak«. Aztán így folytatta beszédét:
– Most pedig átmegyek…
– Ide ne jöjjön – kiáltá ijedten egy hang jobbról, roppant hahotát keltve.
– Átmegyek a Tisza beszédjére.
– Az más.
Átment a Tisza beszédjére, s mint a hernyó, leevett mindent, amerre ment, s elpotyogtatta karakterének tojásait. Vádolta rikácsoló, bősz hangján Országh Sándort, hogy hatezer forintot húz évenkint, semmiért az új országház építésénél, s hogy más képviselők is nyolcvanhárom ezer forintot húznak.
Elnök közbevág:
– Ne szóljon a szenvedély hangján.
– Kérem, ez nekem természetes hangom – s tovább folytatja a vádaskodást.
– Eláll! Eláll! – zúg a jobb mező felháborodva.
– Dehogy állok el – feleli cinizmussal a vén sün, majd cigányos furfanggal sandít az elnök felé. – Ha azonban az elnök úr kijelenti, hogy a közvagyon elprédálásáról nem szabad beszélni, akkor elállok.
Ezzel a prókátoros megjegyzéssel kierőszakolta, hogy nyugodtan hagyták beszélni egy darabig, míg ismét el nem fogyott a Ház türelme, s újból, felhangzott »eláll, eláll«.
Erre a »jó arcú« öreg kaján tekintettel rázta meg rettentő bikafejét, s húsos, kurta ujjával vészjóslóan fenyegette meg a parlamentet.
– Ha hallgatnak, rövid leszek, de ha nem hallgatnak, három óráig beszélek.
– Apage! – hangzott fel nagy derültség közt, s azontúl a »Ház kedvence« szabadon beszélhetett.
*
Egy csillagot teszek Károlyi Gábor gróf és Csatár közé – hogy a nyomtatott papíron se keverődjenek össze.
Károlyi Gábor egy igazi »jó fiú«, könnyed, kedélyes, impraktikus. Annyira impraktikus, hogy még a Károlyi névnek se tudja hasznát venni.
A Károlyiak közt ő a legmagyarabb, de a legmagyarabb részt örökölte a Károlyi-hagyatékból is. A többiek uradalmakat, ő egy pört.
Ezt a pörét Eötvös vitte. Eötvös elveszítette a pört, de megnyerte Károlyi Gábort – a pártnak. Eötvös is úgy tesz, mint spanyol Ferdinánd, aki először szegényekké, aztán katolikusokká tette az embereit.
Károlyi Gábor ott ül most a szélsőbalon, kedves, népszerű alakja a folyosónak, aki nem sok vizet zavar, hanem ahelyett megkínálja néha szelencéjéből a párttagokat finom cukorkákkal, s azonfelül elszórja köztük azokat a francia bonmot-kat, amiket Pázmándy Dénes nem tud. Ketten tesznek ki egy franciát.
Ma szűzbeszédét tartotta. Élénk figyelemmel hallgatta a Ház, bizonyos rokonszenvvel a jobboldal. S beszédéből valóban nem hiányzott sem az elmeél, sem a szellemesség.
Előadása szaggatott, temperamentuma nem szónoki, de van benne valami kellemetes csacskaság, s vékony hangjában megnyerő lágyság. Mindvégig eleven volt, s színekben váltakozó.
Egy-két ügyes adomát melegített fel, ŕ la Uray, csakhogy francia szószban, volt egy villogó ötlete az Eötvös »serdülő államférfiairól«, kiket »kis Herberteknek« nevezett zajos tetszés mellett.
De beletévedt egy zátonyba is, mondván, hogy Tisza Kálmán egy kapituláció felé vezeti a nemzetet.
– Volt egy – úgymond – a Görgeyé Világosnál, és újra lesz egy, a Tisza Kálmáné…
– Ohó! – Szólt közbe valaki jobbról. – Volt egy harmadik is.
– Hol? – kérdék a baloldalról nagyhirtelen.
– A majtényi síkon; a Károlyié! – felelte az előbbi mamelukhang.
Mindamellett roppant hatást ért el a szónok. A szélsőbal és a habarékpárt percekig éljenzett az ügyes fordulat után, mellyel beszédét bezárta, sokan siettek hozzá gratulálni, Eötvös utat vert magának odáig, s megölelte: »Jó volt, szógám«. Perl öcsém pedig örömkönnyeket hullatott a karzaton.
A mai nap a Károlyiaké volt, mert az utolsó szónok (Gulácsy Dezső után) gróf Károlyi István. Az ő beszéde volt a »pičce de résistance«. Korgó gyomorral, kiéhezve, de szerves egészben várták meg a képviselők a Pista gróf kirohanását.
Mély csöndben szólhatott népes Ház, népes karzatok előtt. Pista gróf udvara, a kaszinó, benépesíté a kakasülőt.
A Ház fiatal mágnásai: Nopcsa, Haller, lázban voltak. Fenyvessy kitátotta a száját, hogy a méltóságos mondatok oda is beröpüljenek, ne csak a füleibe, és szopogathassa, mint a medvecukrot.
Szép, előkelő, halvány fej ez a Károlyié. Az egész alak imponáló. Gesztusai kimértek, finomak, hangja bágyadt, de egy kis melodikus zengése van.
Beszédje nem volt jobb toasztjainál, de rosszabb se volt. Néhol jól eltalálta a húrt, hogy az megrezegtesse a szíveket, amelyek most vajból vannak azon a környéken.
Néhol ismét erősen megvillanó műérzékkel gruppírozta érveit; ott, hol az alkotmánynak Tisza Kálmán kedvéért való csorbításáról szólott. Lett is riadalom, zajos tetszés. Még tán Grecsák is közbekiáltá: »Méltóztassék élni!«
Ami igaz, igaz – pompásan volt megépítve beszédének Csáky rendeletéről szóló része is, midőn a tapintatot prédikálta (ami különösen jól áll neki). Finom volt iróniájában Fejérváryval szemben, élénk, cikornyátlan és üde volt véges-végig, nyelve zománcos, csillámló, úgy nézett ki az egész beszéd, mint egy szépen megnyesett díszbokor, melyen szentjánosbogarak mászkálnak, s Károlyi István kétségkívül jelentékeny szónoki tehetség, de a beszéd politikai értéke nem állott magasabban egy kávéházi politikusénál.
Mindegy. A felharsogó lázas »éljenek« kielégíthettek volna egy Bismarckot is.
S végre is ez a fődolog!
Még Tisza Kálmán állt fel utána a tetszészaj lecsillapultával.
– Le akar mondani? – Kérdék rakoncátlan, pajkos hangok a szélsőbalról.
De Tisza ezúttal csak egy rövid nyilatkozatot tett ingerült lárma, szüntelen közbeszólások közt, hogy egy gróf Csáky Lászlónak tulajdonított mondást (melyre Károlyi Pista a beszédjét építé) dezavuáljon.
