JÓKAI BESZÉL
JÓKAI BESZÉL
Dacára, hogy a vita tizennegyedik napja van, megteltek a karzatok zsúfolásig, s benépesültek a képviselői padok. Egy csöpp lankadtság sem vett erőt a Házon, pedig Szentkirályi Albert kezdte az előadást, aki okos ember, de valóságos pesztonka hangja van, elaltató, olyan, mint a lúgzó kád csepegése.
Máskor a vita tizedik napja felé már türelmetlenül hangzik minden szónoknál a »Szavazzunk, szavazzunk« (most még üdén cseng a »halljuk, halljuk«), Podmaniczky Frigyes ott ólálkodik a folyosón (most még a színét se láttuk), Molnár Viktor robogva futkos százfelé. (Most még csendesen kontemplál.)
A Ház egyre eleven, pezsgő, s nem azt kérdezgeti, »mikor fogunk szavazni«, hanem »ki fog még beszélni?«
És azzal senki sem törődik, hogy a szegény Münnich Aurél ott hervadozik ezalatt, az előadói székén, sóhajtozva: »Itt fogok már én kitelelni«.
A szélsőbaliak napok óta kérdezgetik: »Lesz-e többsége a 25. §-nak?«
– Nem lehet tudni – felelik titokzatos hangon a rémeket látó mamelukok.
A statisztika-kedvelők számításokat csinálnak azokról, akik »nem«-mel szavaznak, és azokról, akik abszentálják magokat a szavazás elől.
Ábrányi Kornél kedélyesen izgatja a fiatal kormánypárti képviselőket.
– Buktassátok meg Tiszát és a 14-ik paragrafust, aztán állítsátok újra vissza Tiszát, és nevessetek ki bennünket. Ez legyen a programotok.
De a kis csirkék is tudnak már reposztírozni:
– Csak az utolsó pontra vállalkozunk
A tapasztalt, előrelátó Helfy azonban nem hisz a rózsás reményeknek, amiket a túlsó oldalon rémlátásoknak neveznek.
– Addig nincs – úgymond – semmi baj, míg Jókai meg nem szólal.
Ma aztán egyszerre híre kerekedik déli harangszókor, hogy Jókai fog beszélni.
– Baj van a kormánypárton – súgják-búgják szerte az egész épületben. Csak Molnár Viktor, a »Wipp« neveti csendesen; az ő számítása az igazi, a hiteles, hivatalos:
– Skandalózus többség lesz… de skandalózus!
Jókai felszólalásának híre felvillanyozza a Házat. Régen beszélt már az öreg. Egy idő óta végképp szegre akasztotta a politikát.
Majd mindennap feljön a Házba, és kiosztogatja az írói karzaton az illető lapok munkatársainak a regényfolytatásokat, megkérdezi: »Nem volt-e itt Nagy Miklós?« s ezzel hazamegy, aminthogy Nagy Miklós is (akire azt a bonmot-t csinálták, hogy »a lábával szerkeszti a lapot«) bekukkan mindennap, hogy megkérdezze »Volt itt Jókai?«…
Mindig keresik egymást, de még arra nincs élő tanú, hogy valaha találkoztak volna.
Az elnöki csengettyű hívogatóan megrezdül.
– Menjünk. Menjünk. Jókai beszélni kezd.
Mindenki rohan be, hol élesen hangzik: »Helyre, helyre!«
Egy pillanat alatt néptelen, csöndes a folyosó, mint egy kripta. Csak az elhajigált szivardarabok füstölögnek szerteszét.
*
E napokban történt, hogy egy vidéki öregúr jött fel a folyosóra, s szóba hozta a Jókai legújabb regényét, a »Márvány kisasszony«-t.
– Nem jól van leírva – mondá. – Nem úgy történt az a »március 15-dike«.
– A költőnek szabad szépíteni – kapacitálta Gajári.
– Hiszen ha szebbre írta volna, de csúnyábbra írta. Nem azt a beszédet tartotta ő a néphez, amit leír. Egészen mást mondott. Még ma is emlékszem minden szavára.
– Hát mit mondott?
– Eső eredt meg, mikor szónokolt. A hallgatók erre előszedegették az esernyőiket, Jókai rájuk kiáltott izgató forradalmi hangon: »Le az esernyőkkel! Aki az esernyőjét felkapcsolja, az félti a ruháját, aki ruháját félti, az félti a bőrét is, aki pedig a bőrét félti, az menjen haza!« Ezt mondta Jókai.
Nekem akkor nagyon megtetszett ez a mondás, s ma is, mikor Jókai beszélni kezdett, folyton eszemben járt.
Nagy élvezettel hallgattam. Szelíd arcához, tiszta hamuszín parókájához pompásan illik hangjának lírikus, lágy csengése. Az a zamat, az a melódiaszerű édesség, mely az ő fenséges szórakásában a mi nyelvünkből előcsilingel; erdőzúgás, pataknak csevegése, országcímerünknek szivárványos színei játszanak összekeveredve a nap verőfényével. S abból a napfényből imitt-amott szétpattan egy-egy szilánk bohókás, játszi ötletnek.
Tele volt a beszéd ilyenekkel. Derültség ömlött el az arcokon, majd harsogó kacaj.
Egy ideig el is feledtem, hol vagyok. Beleringattam magamat falusi idillbe. Mintha ez csak egy kukoricafosztó lenne, (ahol ni, a piros cső is, a Szathmáry Károly orra), s egy öreg ember meséket mondana, fölséges urunkról, Rákócziról, vitéz Bercsényi hadakozásáról. Majd átugrik hirtelen vagy kétszáz esztendőt Mészáros Lázárig, aki szeretett volna a pincéből felbeszélni. (De kár a pincét így ledehonesztálni. Mert az sokunk szólásjogának a fundamentuma.)
Eszembe se jutott, hogy itt most politika van, csak mikor az ellenzék zajos, viharos »helyesben« tört ki.
Akkor rázkódtam meg, mint az ébredező.
– Ni, hiszen Jókai beszél a véderő-javaslatról. De mért helyesli az ellenzék?
Elkezdtem figyelni – hát csupa ellenzéki dolgot mondott az öregúr.
– Teringette, hisz ez a javaslat ellen mennydörög. A nemzet nagy költője elpártolt tőlünk. Végünk van. A fülemile után a verebek is fölszedik a sátorfát.
Ugron, Justh Gyula és a nagy közbeszóló, gróf Károlyi Gábor, örömben úsztak. Polónyi tele torokkal harsogta: »Mienk már!« Még a vén sün Csatár is úgy tartotta két nagy szőrös kezét, hogy az egyiket rögtön belecsapja a másikba tapsra. De csak mégsem tette; van benne ösztön.
Mert a következő mondatnál már a kormánypárton gyúlt ki a tetszészaj – s komoran elhallgatott a balvidék. Jókai most a javaslat mellett mondott valamit.
Aha, értem már. Megvilágosodott az elmém. S kedvem lett volna közbekiáltani az ő március 15-i beszédjéből:
– Aha, költő-király! Fölséged félti ruháját, a hermelines palástját, a népszerűség drágakövével kirakott dolmányát, és felkapcsolta a szélsőbaloldali esernyőt. Csakhogy aki a ruháját félti, az a bőrét is félti, aki pedig a bőrét félti, az menjen haza és ne beszéljen. Az nem háborúba való. Le azzal az esernyővel!
De éppen nem fogadott szót, mert alighogy észrevette, miként morcsosodik el az ellentábor, hogy vonja össze haragosra szemöldjeit Hoitsy Pál, s rázza fejét Szentiványi Árpád, hogy omlik végig arcról arcra a csalódás borongós homályossága odaát, megint egyszerre pezsgésbe hozta őket egy ellenzéki mondattal:
– Miért legyek én németebb Taaffe grófnál?
Erre megint a kormánypárt kezdett csodálkozni.
Jókai ezt is észrevette, s megint mondott egy kormánypárti argumentumot.
Mint egy nagy órainga, úgy himbálózott a két párt közt. »Tik-tak! tik-tak!«
A »tikre« mindig Irányi bólintott és Fejérváry rázta a fejét, a »takra« Fejérváry bólintott és Irányi rázta a fejét.
– Mi lelte Jókait? – kérdezték a kormánypártiak.
Ugyanazt kérdezte az ellenzék is: »Mi lelte? «
Senki sem tudott rá megfelelni, pedig igen egyszerű a magyarázatja.
A nagy író tegnap este otthon az íróasztalánál elhatározta, hogy ma beszélni fog.
Fogta bűvös tollát, s megírt egy beszédet a lelke szerint. Mikor megvolt, felolvasta fennhangon.
– Hm, ha én ezt elmondanám, akkor nekem adná az ifjúság a fáklyászenét, és nem Ugronnak vagy Horváth Gyulának. De mit szólna hozzá a pártom? Mit szólna a trónörökös? Nem, nem! (a háta végigborsózott.) Másikat írok.
Újra leült vén zsöllyéjébe, maga elé képzelte klubbeli partnereit, a Kőrösi Sándor bömbölő helyeseit, a Szathmáry György dallamos »Úgy van«-jait, s megírt egy másik beszédet. Mikor megvolt, felolvasta fennhangon.
– Hm, ha én ezt elmondanám, akkor nekem beverné ablakaimat az ifjúság. S ha még csak ez volna, de mit szólna a közönség, az ezer nyelvű szörnyeteg, aki annyi ideig hordott a tenyere legközepén, a közvélemény. Nem, nem, ezt se mondom el. Hanem heuréka! Elmondom mind a kettőt. Akkor se fáklyászenét nem adnak, sem az ablakaimat nem verik be.
Így okoskodott a költő, s elmondta mindkét beszédét egybe.
Nem is valami új ez tőle.
Van egy olyan regénye, amelyiknek két különböző véget adott.
Ma pedig elmondott két különböző beszédet, amelyeknek egy vége lesz.
A vége ti. az lesz, hogy megszavazza az összes paragrafusokat, csakhogy két indokolással; azért mert jók, és azért, mert nem jók.
