A MAI ÜLÉS [jan. 20.]
A MAI ÜLÉS [jan. 20.]
[jan. 20.]
Szilágyi Dezső, mint a hold, hol előbukkan, hol elbúvik. Valaha népszerűségével volt félelmetes, most a bizonytalanságával érdekes.
Híre kerekedik: »beszélni fog«. Egy óra múlva már azt suttogják az értesültek: »nem fog beszélni«.
Maga is kitérő feleleteket ad.
– Mikor beszélsz Dezső?
– Nem tudom.
– De beszélsz?
– Meglehet.
Ravasz, diplomatikus mosoly játszik ajkai körül.
Itt is, ott is előveszik a mamelukok és faggatják:
– Tetszik neked a javaslat?
– Szavazzátok meg Tiszának, mert azt mondja Perier Kázmér: Akkor van szükségem a barátaim támogatására, mikor nincs igazam, mikor igazam van, akkor az ellenségeim is velem szavaznak.
Ma az ő beszédére számított a karzat (a földszint már nem számít semmire), de Szilágyi cserben hagyta az asszonyokat. Eötvös is kilátásban volt és Kaas Ivor. Mindnyája abszentálta magát.
A csömör első jelei kezdtek mutatkozni. A Ház künn a folyosón füstölődött, tarka gruppokra osztva. Maga a miniszterelnök is leült egy sarokba, és adomázott a környezetének, mint valamikor csendes, ködös napokon az öreg Deák.
Tisza Kálmán mint elbeszélő se utolsó. A Tisza László tegnapi ügyes beszédéről volt szó. Valaki fölemlítette, hogy hízik.
– Mindig kövér volt – mondá a miniszterelnök. – Mikor Debrecenben az első honvéd zászlóaljat felállították, a feleségem volt a zászlóanya. Nagy lelkesedéssel fogadtak. A kocsinkból kifogták a lovakat. Egy markos legény László bátyámhoz ugrott és fölemelte. De le is tette mindjárt, nagyot nyögve: »No, én se emelek ma többet.«
Majd a jó néhai Patay István jött valahogy szóba. Arról is volt egy története a miniszterelnöknek.
– Balközépi korunkban (szép idők voltak azok – tette hozzá kissé ellágyulva) Patay Istvánhoz egész közel szokott ülni Podmaniczky, aki nagyon finnyás ember. Kellemetlen szag üti meg az orrát, s bosszúsan tudakozódik: »Mitől van ez a szag?«
»Bizony nem tudom én édes öcsém – feleli Patay István – magam is azon töprenkedem.«
»Nem ettél rostélyost, Pista bácsi?«
Az öreg szittya fájdalmasan sóhajtott fel:
»Hogy képzelhetsz olyat, beteg vagyok én, édes öcsém. Két hete élek már köménymagos levesen; ma se tudtam volna az ágyból fölkelni, ha a házmesterném meg nem ken egy kis fokhagymás pálinkával.«
Míg a generálisnak olyan jó kedve van idekünn, azalatt az ellenzék egész kedvére dőzsölhet a hazafias frázisokban bent a tanácstetemben.
A kormánypárti padok, kivált a Győry Elek beszéde után (szépen megcsiszolt szónoklat volt) végképp elnéptelenednek. Győry után csak a szélsőbali Gyulai Andrások mernnydörögtek.
Néha-néha megnyíltak a szárnyas ajtók, kijött valaki, és hírt hozott.
– Kun Miklós tartja szűzbeszédét.
Kun Miklós magas, marciális, fekete alak, a kuruc hadakból való fizonómia. A buzogányt oda lehet képzelni a kezébe.
– Mit beszél?
– Azon kesereg, hogyha a Habsburg-Lotharingi ház kihal s a királyválasztás joga a pragmatica sanctio szerint átszáll reánk, miképp érvényesítjük azt, ha nem lesz kezünkben a hadsereg?
(Hm! Erre csakugyan senki se gondolt.)
Kun Miklóst a szóban Horváth Ádám előzte meg. Jól táplált, nagy bajuszú, csinos fiatalember. Valóságos szélsőbali Vámos. Figyelmesen hallgattam és azt gondolom, hogy Katona szobra ezután is csak egymaga marad a kecskeméti promenádon.
Majd jó kálvinista hangon megkondult a harmadik Madarász, akit Karcag küldött. Sokáig harsogott, hányta magát, csapkodott az eszével jobbra balra, de csak a sztenográfok hallgatták és Péchy Tamás, aki éppen megfordítva él és gondolkozik, mint a többi emberek.
Ő a nagy szónokok beszédei alatt sziesztázik, mert azok úgyse mondanak bolondot, vagy ha mondanak is, azt észreveszi az egész Ház, s közbezúdul, a nagybeszédek alatt elkalandozik képzelete, szeme bejárja a karzatokat, figyelmét a pihenés vánkosára bocsátja; de azokat a beszédeket, amiket senki sem hallgat, bámulatos éberséggel, feszülten vigyázza, s közbeszólási hatalmának éles ollójával mindjárt elmetszi a fonatukat, mihelyt a tilosba kezdenek kunkorodni.
Ma bő alkalma volt. Félbeszakította Horváth Ádámot, aki azon panaszkodott, hogy a beszédjét nem hallgatják (ezt már csak rá nem lehet parancsolni a nemzeti képviseletre), rendreutasította Madarászt, aki az osztrák parlament alárendeltjének mondta a mienket, megfeddte Lukáts Gyulát, aki az interpellációjában gúnyosan drága testvéreknek nevezte a horvátokat.
Micsoda dolog is az éppen most, a szavazás előtt!
