A VITA VÉGÉN
A VITA VÉGÉN
Mióta tart és meddig tart még a vita! Az első beszédekre már a legnagyobb memóriájú képviselők sem emlékeznek. Bátran lehetne őket kezdeni elülről… Mindamellett éppen olyan animóval folyt a mai ülés, mint az első nap. A kedv egy csöppet sem csappant meg… A puskapor sem fogyott még el, de teljesen elfogytak a kormánypárti szónokok, mára már nem akadt senki. Egyedül maradtak az ostromlók. Szelíden indult meg a szóözön. Törs Kálmán rendszerint okosan beszél, de a kedélyeket nem zavarja fel. Utána Uray Imre eregetett el egy csomó adomát igen jóízűen, nagy tetszés mellett, midőn végre felállt a szélsőbali faltörő kos, Eötvös Károly. Népes Ház, zsúfolt karzat várta (a karzaton persze ott volt a híres »Perl öcsém« is, feketébe öltözve).
De ha a Ház népes volt is, a nyolc miniszteri piros szék üresen tátongott.
Valaki a szélsőbalról felkiáltott:
– Nincs kormány!
– Hol a kormány? – kérdé vagy húsz hang egyszerre.
Óriási zsivaj keletkezett. Eötvös nem bírt szóhoz jutni. Zagyva felkiáltások keresztezték egymást: »Küldjenek egy minisztert«. »A minisztérium leköszönt!« »Elhagyta helyét!« »A székek megürültek!«
Polónyinak az az ötlete támadt, hogy ez most jó alkalom beleülni az egyikbe, és kikiáltani belőle a respublikát. Odaszaladt a legszélsőhöz, mely a honvédelmi miniszteré. Már éppen azon volt, hogy beleereszkedik, midőn előtoppant Fejérváry, s meghökkenve, zavartan állt meg egy percig. Zajos derültség tört ki. Polónyi elvonult. Fejérváry leült helyére, s Eötvös elkezdé szónoklatát az ő jóízű, zamatos hangján.
Eötvösnek nagy, széles feje van, erős koponya, hatalmasan kidomborodott homlokkal; inkább rút, mint szép arc, a halántékcsontok kiállnak szögletesen, a vonások durvák és érzékiesek, a szürke és a fej arányaihoz képest apró szemek feltűnően nagy távolságban vannak egymástól, de amikor beszélni kezd, lassankint széppé válik. A lélek elönti arcvonásait, s finomságokat vegyít közéjük.
Általában ajánlom a mélyen tisztelt karzatnak, ha meg akarja a szónokok tehetségét mérni anélkül, hogy beszédjük tartalmát bírálná, egyet vigyázzon meg. A nagy tehetségű ember megszépül, mikor beszél, mert agya, amint a szikrákat fölveti, gyönyörben úszik, s ennek kisugárzó fényéből juttat a homloknak, a szemnek, az ajknak, de a tehetségtelen ember eltorzul a beszéd alatt, mert annak az agya kínlódik.
Sokszor láttam már rúttá válni beszélő szép embereket. És még György Endre is szép, ha beszél. De azért persze mégsem éri utol a szépségben Fenyvessy Ferencet – ha az hallgat.
Így szépült meg, mondom, lassankint Eötvös. Beszédje első része egy kissé lapos volt, csak a hangja tartotta benne a lelket, nem is hang az, de harang; később azután egyre jobban belemelegedett, s Tisza Istvánt, Andrássy Gyulát aposztrofálva megeredt humora, gúnyja, zajos derültség csattant meg sűrűn az ellenzéki padokon.
Ő maga, mint a vívó, féltesttel állt a plénumnak, imitálva Deák modorát; a természetesség azon közvetlenségével beszélt, mely csak ritka emberek tulajdona, s mintha mindez csak most beszéd közben jutna eszébe, önmaga is mulatni látszott, a saját előadásán.
Mikor Andrássy Gyula, egykori miniszterelnök beszélgetését említette a királlyal, aki így szólt: »Fődolog a nemzet megnyugtatása«, lojális éljen harsogott fel a szélsőbalon.
– Milyen jóízűen beszélteti a királyt – jegyzé meg egy, az idézetekben tamáskodó kormánypárti.
– Éppen úgy hangzik az ő szájában, mintha egy Árpádházi király mondaná – jegyzé meg egy másik.
– Igen, a varázs a hangjában van, éppen mint Apponyinál. Csakhogy az Apponyi hangja megint más.
– Természetesen. Ha ő idézné ezt a mondatot, Anjou-házbelinek látszanék a király.
A kormánypárt tiszteletreméltó higgadtsággal hallgatta Eötvös gúnyolódásait mindvégig, csak egyetlen egyszer hangzott zajos ellentmondás, mikor kereken kijelentette, hogyha nem hagyják meg az ország nemzetiségét, mindegy neki a muszka vagy az osztrák.
– Doda Traján! – dördült bele egy vádoló hang.
Eötvös egyébiránt hivatkozott mindenkire, akinek valami hitele van: előhozta Kossuthot (az a szélsőbalnak tetszett), idézte Deákot (a Horvát Boldizsárék kedvéért), hivatkozott Andrássyra, a királyra és végül az öreg Hunyadi Jánost megtette szélsőbali embernek.
A szélsőbal zajosan éljenzett, mikor leült, s hatalmas zúgással követelte az elnöktől:
– Öt perc! Öt perc!
Az »öt perc« annyit jelent, hogy öt percre az ülést felfüggesztik, s ez a parlament egyetlen koszorúja, amivel egy szónoklatot megjutalmazhat; öt percig kivonul a foyerbe és fecseg róla.
A parlamenti halhatatlanság öt percig tart.
Öt perc múlva azt kiáltotta a jegyző: »Szilágyi Dezső!« S többé senki sem beszél az Eötvös Károly beszédjéről.
Szilágyi egyikét tartotta nagy boncoló beszédeinek, amelyekről azt szokta mondani Ugron Gábor: »a pókhálókon táncol«.
Az egész Ház benn ült két álló óráig, s lélegzet elfojtva hallgatta. Csak néhány habaréki járkált odakünn zordonan, tépelődve.
Némelykor kihangzott a falrengető éljenzés, az ellenzék tomboló tetszészaja.
– Hát ti mért nem hallgatjátok? – kérdé egy későn érkező a künn levőket.
– Félünk bemenni. Nehogy megint beleszeressünk – feleltek a későn jövőknek.
Azazhogy későn jövők nem is voltak, mert a Szilágyi beszédeinek éppen az a természete, hogy nem lehet rájuk későn érkezni. A nagy orátor minden újonnan érkező kedvéért újra visszacsavarodik arra, amit már egyszer elmondott.
