A SZCÉNA
A SZCÉNA
(A képviselőház mai üléséből)
Csöndesen kezdődött az ülés. Apró emberek beszéltek a szó szoros értelmében szellemesen. Detrich Péter kezdte, aki azt tartja, amit Kubinyi György, hogy a »szellem« rossz a hadseregben, Hevessy Benedeknek pedig a múlt éjjel (hihetőleg a gyomrát terhelte meg a t. képviselő úr) megjelent az öreg Deák szelleme. (Ugyan tudott hová menni!) Hevessy meginterjuvolta: »milyen ítélet fog várni azokra, akik a javaslatot megszavazzák?« Deák meghozta a decíziót:
– Az utókor gyászmagyaroknak fogja őket nevezni.
Eötvös hátán hideg borzongás futott végig.
– Az öreg feljár éjjelenkint a szélsőbaloldaliakhoz? Még egyszer hozzám is el talál jönni, és megrázza az üstökömet azért a sok citátumért, amit holta után a szájába adtam.
Péchy Tamás szintén nem szereti a kísérteteket. Önkéntelenül szólt közbe:
– Ne keverjen ilyeneket a beszédjébe.
– A szellem mondta! – igazolta magát kenetesen Hevessy. (Nagy derültség.)
– Azt senki sem hiszi el, hogy szellemek így társalogjanak – makacskodott Péchy Tamás.
Hevessy elbeszélvén álmát, báró Roszner Ervin a fiatal, nagytehetségű politikus lépett először síkra Szilágyi ellen. Tárgyilagosan, világos logikával, a kormánypárt meg-megifjuló tetszése mellett cáfolja Szilágyi egyes érveit, majd báró Kaas Ivor veszi át a szót, s minden jel odamutat, hogy egy rendes lefolyású ülés lesz, aminő ezer meg ezer van a Ház naplóiban, s ma elfogy minden név a fekete tábláról.
De egy non putarem közbejött. Különben is délfelé kezd megéhezni az ellenzék. S akkor lesz ingerültebb.
Zichy Jenő gróf kezdett beszélni, mégpedig ellenzéki szellemben; a karzatról nagy érdeklődéssel hallgatta Rossi: a színész, a színészt. Drámai pátosszal szólott.
– Nem jó úton haladunk t. Ház, ha így haladunk – (s ezzel fölnézett a karzatbeli hölgyekre).
A póz, amiben beszél, a prepotens hang felingerelte a kormánypártot.
Az ellenzék éljenzett, a jobboldal zúgott.
– Halljuk Gelléri Mórt! – süvített végig a termen egy ingerkedő hang (ami nyilván azt akarta jelenteni, hogy Gelléri fabrikálja a Zichy beszédeit.) Nagy hahota támadt, s Zichy is ideges és piros lett, mint a paprika.
De még okvetlenül el kellett mondania Deák egy megjegyzését, amit őneki mondott (Gellérinek-e vagy Zichynek, nem tudni), hogy a nemzet azt a jogot, amit tőle elvesznek, még visszaszerezheti, de amit ő maga felad, az örökre elveszett. Elmondta ezt – úgymond – Deák a Házban is, azon helyről, ahol most Tisza Lajos gróf ül…
Ezzel volt elvetve a vihar magja.
De hiszen igaz ember Hevessy Benedek, s nemhiába jelent meg előtte a Deák szelleme az éjjel. A szellem már hihetőleg sejtette, hogy az ő széke fog ma egy szcénát csinálni.
Ott áll az a szék az első sorban, a miniszterelnök zsöllyéjétől balra, azazhogy nem áll ott, mert egyszer bele talált ülni valaki, aki nem jól vette ott ki magát, mire Kovách László kifűrészeltette a széket, csak a könyöklő maradt ott, melyen ezüst táblácskára van bevésve a »Deák Ferenc« neve, mintha még mindig köztünk volna, mintha még mindig oda várnák.
Ez a szék, mely az új országház fölépülése után hihetőleg a múzeumba fog kerülni a többi Deák-ereklyék közé, már másodszor szerepel. Egyszer a jó néhai Éber Nándor akart beleülni, s mivelhogy a szék voltaképpen nincsen meg, hanyatterült a földön, mire babonás ijedtség futotta át a Ház csontjait.
Ma is ezen kezdődött az ingerültség.
– Hiszen nem a Deák helyén ül Tisza Lajos! – hangzott a jobb oldalról.
– Zichy szeretne ott ülni! – kiálták mások gúnyosan.
Tisza gróf észre sem látszott venni a nagy fraseur clownszerű rugamait, csak az a szokott ironikus mosoly játszott az ajkán, ami sokaknak nem tetszik. Kevés vártatva fölkelt székéről, mely közvetlenül a Deákéval van szomszédságban, s kifelé indult a teremből.
– Jobban is teszi, ha kimegy – szólt Zichy feléje mutatva a kiterjesztett szónokló kezeivel.
Ez már világos bosszantás volt. A Ház felzajlott, mint egy háborgó tenger.
Tisza gróf visszafordult, s néhány lépést tett Zichy felé, arca elhalványodott, s ingerült hangon mondá:
– Én azt teszem, ami nekem tetszik.
Leírhatatlan jelenet következett. Az ellenzékről száz meg száz hang ordítá: »Menjen ki«. A szélsőbaliak felugráltak helyeikről bőszülten és a kezeikkel fenyegetőztek. A kormánypárt az elnököt keresgélve kiáltozott: »Rendre, rendre!« Az elnök kétségbeesetten rázta a csöngettyűt. Fejét, hangját veszté. Később azonban megtalálta mind a kettőt.
Rettentő képe volt a Háznak. Mintha egy nagy ököltusára készülne a két vérig sértett tábor. Az arcok kidagadtak a kiáltásoktól, a halántékok lüktettek, az arcok kivörösödtek a bőszültségtől. A Szalay Imre szemei vérben forogtak, Ugron szilaj mozdulatai feltüzelték az egész környéket. Csatár nagy öblös szája tajtékzott, »éljen Zichy«-t harsogtatva, csak Polónyi úszott gyönyörben, mintha mondaná: »minden jól megy«.
Maga Tisza Lajos most már dacosan szállt szembe a fergeteggel; megállt mint egy szobor, és nem mozdult; mereven, ridegen várta, mi fog történni. Ha édesség a közönség éljeneit hallgatni, abban is van valami csiklandozó, kéjes érzés, egy nagy fenekedő tömeggel farkasszemet nézni, (kivált, ha nem annak van igaza).
Percekig tartott az orkánszerű lárma, mely még az utcára is kihangzott, mint valami földalatti morgás, dübörgés. A szolgák a foyerból rémülten rohantak az ajtókhoz. A karzatok ideggyenge hölgyei nyakra-főre menekültek.
– Az ónodi országgyűlésen vagyunk! – kiáltá Thaly egy Marat vérszagú hanglejtésével.
A kormánypárt is lázba gyúlt az izzó atmoszférában.
Baranyi az ökleit emelgette: »Ne hagyjuk Tisza Lajost.« Ember ember hátán hömpölygött a medium felé. Minden élő lélek mozgott, fészkelődött, zajgott, még Hagara is, csak Zichy állt ott szónokképpen, megdicsőült arccal, elérzékenyedve, mint egy hős, és rakta zsebre az éljeneket. (Hogy csuklik most otthon Gelléri!)
Végre, mikor már mindenki elrekedt, szóhoz juthatott az elnök. A kis csengettyű hangja erőt vett a bősz üvöltéseken, lenyomta őket mindig jobban-jobban, végre végképp lecsukta a szájakat, csend lett, ünnepélyes, minő a vihar után szokott lenni.
– Méltóztassék folytatni – szólt az elnök vitéz hangon Zichy felé fordulva.
Erre aztán rohant ki Tisza Lajos, s becsapódott utána a szárnyas ajtó. A tömeg haragját kiállta, hanem a Zichy frázisai elől futva futott.
Pedig már nem sok volt hátra, a zajos éljenzés, a nagy dicsőség megzavarta a derék grófot, és csak annyit tudott már kirebegni, hogy »nem fogadom el a javaslatot«. Leszállt Rosinantéról.
Lett erre megint velőket hasogató éljenzés, tombolás, dörömbölés. Ezer kéz nyúlt Zichy felé gratulálni.
Thaly Kálmán odarohant hozzá, és átfogta gyöngéd szeretettel a derekát, mintha mondaná:
– »Jer, nagy férfiú! Átveszlek a történelemnek«.
Az elnök most öt percnyi fegyverszünetet adott az ellenzéknek. Azok egy része a büfébe rohant tojássárgáját inni, mely a következő beszédekre is megedzi hangjukat a kiabálásokra, a másik része pedig ott künn a folyosón folytatta a gyerekes komédiát, éltetve Zichy Jenőt.
A szünet után Lipthay Károly szólalt fel – de már nem mertem bemenni.
Mert okos ember nem szívesen megy be olyan helyre a maga akaratából, ahonnan aztán ki nem jöhet a mások akarata miatt.
