A VITA VÉGE
A VITA VÉGE
(Áttekintés)
A regále-vita véget ért a hetedik napon. Tegnapra maradtak az apróbb szónokok, ide nem számítva az óriási griffmadarat, Szilágyi Dezsőt, aki idegen név alatt rejtőzött a fekete táblán, s tegnap váratlanul előpattant.
Az apróbb szónokok gyakrabban ejtenek el egy-egy humorisztikus morzsát, mint a nagyobbak. Komlóssy azzal kezdte beszédét: »eltekintve minden emberi tekintettől fogok szólani, t. Ház«. (De így is szólott.) Demkó Pál (aki a nagy aranyláncáról nevezetes) kijelentette, hogy »elfogadom a javaslatot úgyis mint országos képviselő, úgyis mint városi képviselő, úgyis mint rendezett tanácsú képviselőt«. Pap Samu behunyta szemeit, és úgy fújta el a dikcióját, nem törődve a Ház figyelmetlenségével, mely a tenger csendes mormogásához hasonló.
Helfyt ma államtitkár úrnak nevezte az egyik szónok. (Ez még a jövőnél is messzebb lát.)
A legemlékezetesebb marad az egész vitából Steinacker tegnapi kirohanása.
Ezt a Steinackert úgy látszik azért fizeti a »hazafias érzésű« kereskedelmi kamara – hogy évenkint egy-egy jó témát adjon a miniszterelnöknek. Az ellenzéken legalább az a gyanú, hogy a nagyfejű szász felsőbb rendeletre beszél; kommenciójába lévén évenkint egy kisebb és egy nagyobb nemzetiségi felförmedés.
Tisza sohase bizonyította be olyan igazán, hogy mekkora nagy »Isten kegyelméből való« debatter, mint tegnap.
Az emberek azt hiszik, ő csinálja a Ház hangulatát.
Talán igaz is, ő csinálja. De viceverza, a Ház hangulatának nyomása alatt áll aztán maga is. Az viszi… ragadja föltétlenül.
Ha a Ház nyugodt, ő is az. Ha a Ház unatkozik, ő is bágyadt. Ha a Ház ingerült, ő is szúrós. Ha a Ház kedélyes, az ő szavai is derült színekbe öltöződnek. Ha a Ház emelkedett hangulatban van, az ő lelke is feljebb szárnyal. Benne fotografírozódik le híven a Ház, aminő abban a pillanatban.
Tegnap mérges volt a Ház, Steinacker szavai felbőszítették. Tisza is felingerült, s egy, a Ház lelkéből nőtt beszéddel sújtott le Steinackerre, ki összezúzva, remegő kezekkel csomagolta össze hírhedt viaszkosvásznát, melyben irományokat szokott a hóna alatt hordani.
Mint a vihar után rendesen, mély csend uralkodott ma.
Üresen feketéllett a jegyzők »táblája«.
Ki volt már lőve minden golyó, minden puskapor. (Úgyhogy az utolsónak, Pap Samunak már nem is maradt.)
De Wekerle még erővel verekedni akart.
Egy pompás beszédben szúrt, ütött jobbra, balra a holtak között.
Mire aztán Darányi még egyszer elkezdte kapacitálni a győzőket, hogy ne hagyják magukat (mikor már nem volt, aki megtámadja őket).
Azazhogy ott volt még Polónyi és Unger, akik elzengték a zárszót.
Felugrott Vadnai:
– Micsoda! Még mindig mernek ezek egzisztálni!
S miskolci pengéjű kardjával egyet-kettőt suhintott búcsúzóul Polónyi és Szalay Imre felé.
– Szavazzunk! Szavazzunk! – hangzott a tanácsterem minden tájékáról türelmetlenül.
Az ajtóban megjelent a Podmaniczky rokonszenves, kedves alakja.
Tisza ránézett a Ház órájára. Csak egy óra volt még.
– A pénzügyminiszteriumba menni már késő volna, hazamenni még korán volna.
Intett a kezével, hogy beszélni akar.
Csönd támadt, és egy óráig tartó, érvekben tömör, polemikus fordulatokban gazdag beszédet mondott, az ebéd előtti szellemi gimnasztika kedveért.
Mikor aztán kitelt a két óra, Péchy Tamás föltette a kérdést:
– Akik elfogadják a javaslatot, álljanak fel.
A többség felállt.
Tizennégy év óta minden vitának ez a vége; az örök refrén: »a többség felállt«.
