A T. HÁZBÓL [nov. 23.]
A T. HÁZBÓL [nov. 23.]
Sokan letörültették magukat a fekete tábláról, mely régen volt olyan tele. Másrészt elfogytak a hosszú szónokok úgy, hogy ma nyolc képviselő beszélte ki magát. Ha így megy, holnapra vége lesz az általános vitának.
Meg kell adni, hogy jó ideje nem volt ilyen csinos vita, mint a mostani. El nem sekélyesedett sehol. A tücsköt-bogarat összedaráló elemek úgy látszik háttérbe szorultak. Nagy orátorok nem teremnek, de nagy handabandázók sincsenek. Szépen simán folyik a tárgyalás, botrányos szcénák, idétlen megjegyzések és együgyűségek nélkül. Az arany középszerűség kellemetes. Gyenge és jobb beszédek összefonódva egy tisztességes nívót biztosítanak a Háznak. A szónokok elég tárgyilagosak, nem kalandoznak szerte. A parlamenti műszavak között szinte elavult e felkiáltás: »A tárgyhoz!« A frázisok is meggyérültek. Érvekre igyekszik még tán Gosztonyi is. Igaz, hogy amikor a frázisok kigyomlálódtak, velük együtt pusztult a lendületes melegség. Az most már ritka holló.
De két nagy tehetség uralja az alsóházat. Tisza Kálmán és Apponyi Albert. (A harmadik, Szilágyi Dezső, ugaron van.) Apponyi Albert nagyobb Tiszánál, mint szónok, formában, nyelvezetben.
És mégis az a furcsa, hogy az egész Ház a Tisza modorában beszél. Ennek a hatása érzik jeleseken és apróbbakon.
Tisza Kálmán mint vitázó, gyorsaságban, színekben, ötletgazdagságban messze felülhaladja Apponyit. És a szónokok érvelésén mégis az Apponyi iskolája üti ki magát.
A minta el van cserélve.
A mai felszólalók többnyire a városokkal foglalkoztak pártolólag. Mindjárt az ülés elején két szent név. Szentkirályi Albert és Szentiványi Kálmán.
Egyet beszélt mind a kettő, csak a beszédjük utolsó szavaiban csavarodtak el.
Az első abban konkludált, hogy nem fogadja el a javaslatot, a másik, hogy elfogadja.
Mert noha egyformán éreznek, de az egyik beljebb ül egypár lépéssel a tanácsterem baloldalán.
Azután Liptay Pál beszélt gyér közönségnek. A Ház a folyosón volt, s a Horváth Gyula hatalmas cikkéről folyt a diskurzus, mely a katonai javaslatoknál várható viharos vitáknak előszele.
Horváth Gyula rohamos léptekkel foglalja el azt a pozíciót a magyar parlamentben, mely nagy tehetségét megilleti.
Az egész Háznak ő az osztatlan jelöltje az alelnöki székbe, miután Kemény János nem hajlandó elvállalni.
Horváth Gyula jól fog odailleni az elnöki székbe fiatalos fejének havával, szigorú szemöldökeivel; találékony gyors megjegyzései valóságos ostora lesznek a nyegleségeknek.
Az is nagy előnye, hogy az »európai hatalmasságok« közül csak Madame Adammal van jó lábon. (Alatta a többi »vogelfrei« lesz.)
Nemkülönben erősen bíznak abban is, hogy gyakoriabbak lesznek az ötperces szünetek; mert szenvedélyes cigaretteszívó.
Ahogy lesz, úgy lesz – szívesen humorizálnék ennél a témánál, ha hirtelen híre nem kerekednék a folyosón, hogy Krajtsik Ferenc beszél odabent.
Mit, Krajtsik? De már ezt meghallgatjuk.
Krajtsik nem nagy ember, mert sokkal több, Krajtsik kedves ember. Valóságos gyöngy a tótok között. Roppant kellemes, ha ébren van. Igaz azonban, hogy ritkán van ébren.
Mindenki szereti. Mindenki berohant, hogy meghallgassa.
És csakugyan ő beszélt. Érvekkel, okosan polemizált Szalay Imrével és Hoitsy Pállal. Persze, persze, Krajtsikot bosszantja ez a két ember. Úgy van velök, mint a mesebeli katona az elveszíthetlen garasokkal. Váltig kiadogatja őket párbajdolgokban, mint a mentelmi bizottság előadója, s váltig bent vannak és galyibát csinálnak.
Végigkönyököltem a karzaton hírlapíró kollégáim között, nagy édesdeden hallgatom Krajtsikot, mikor egyszer csak az elnöki asztal mellől közbekiált egy ismerős hang:
– Úgy van! Igaza van
Odanézek. Hát Krajtsik kiabál ott és bólingat fejével.
Ijedten szalasztom vissza szememet a szónokra: hát ott is Krajtsik beszél.
Mi volt ez? Káprázat-e vagy álom? Hiszen lehetetlen, hogy Krajtsik beszéljen amott, és a saját beszédjébe »helyeseket« kiáltson ugyanegy szempillanatban emitt.
Kísérteties borzongás fogta el a hátamat.
Talán tükröt tétetett valahova Péchy Tamás?
De sehol sem jöttem nyomára a tükörnek.
Aha! Most kezdem a dolgot érteni. Az a közbeszóló alkalmasint Mohai Sándor. Eszembe jutott, hogy olvastam volt valamikor erről a frappáns hasonlatosságról.
Még egyszer megnéztem jól. Nem, nem; akármi legyek, ez a Krajtsik.
– Krajtsik képviselő úr! – szóltam le a karzatról halkan.
Krajtsik megfordult.
– Mi tetszik? – kérdé.
– Azt hittem, ön beszél ott.
Gondolkozott kissé, aztán így szólt meggyőződéssel:
– Nem én beszélek.
Kevés vártatva hozzátette:
– De belőlem szól. Én is ezeket akartam elmondani.
Mohai kiváló beszéde után (mert konstatálva lett, hogy Mohai Sándor beszélt és nem Krajtsik) Helfy mondta el többé-kevésbé (inkább többé) szigorú kritikáját a javaslatról, mire a jegyző Visi Imre nevét kiáltá.
Visi Imre (mondjuk ki bátran) az utóbbi években a Házba bekerült nemzedék közt a legnagyobb tehetség. Úgyszólván a politikára született. Erős jugementje van hozzá.
Áttekintése gyors, elméjének nagy egybefoglaló ereje van. Szerencsésen dedukál és absztrahál. Ahhoz járul rokonszenves külseje s kellemes, meleg hangja, mellyel tetszés szerint tud árnyalni.
Mai beszédje nagy sikert jelent. Magas elvi szempontból védte a javaslatot, új motívumokkal. Beszédjét sűrűn szakíták meg zajos tetszésnyilatkozatok a jobboldalon.
A képviselők, még az ellenzékiek is, elcsodálkozva mondogatták egymásnak:
– Ez tud beszélni. Ebből erős legény lesz.
Beszédje végén az ellenzékről többen próbálták közbeszólásokkal zavarni (amiben főleg Polónyi a nagymester), de Visi nem hagyta magát.
