A »HÁZ« [I.]
A »HÁZ« [I.]
Ebben az országban az alkotmány a legnagyobb úr, melyet szeretettel becézgetünk gyermekkorunktól kezdve halálunkig, sőt néha meg is halunk érte, mert az alkotmány olyan plánta, amit sokszor kell vérrel öntözni. (»Még többet borral« – gondolják magukban a képviselő urak, akiknek ez a cikksorozat szánva van.) Az alkotmány s annak fő őre, a törvényhozó test, mint mondom, a legnagyobb potentát, s mégsem vitte annyira, hogy háza legyen.
A főrendiek a Múzeumot veszik igénybe; annak a díszterme képezi most a »temető előszobáját«; a népképviselők, akiknek a nevük együttvéve »Ház«, ideiglenes épületben tanácskoznak, míg igazi állandó palotájuk fölépül a Dunaparton. (Hej, mikor lesz az még!)
De ha azt vesszük, hogy valamikor a rákosi gyep is elég jó volt, s hogy a tanácskozó Garák és Omodék egy-egy hordóra vagy leoldott nyeregszerszámra ültek rá, ha elfáradtak az állásban, ahhoz képest Kőrösi Sándor és Sprinczer János elég kényelmesen lógatják ki most a lábukat a zöld bőrrel bevont támlányos padból.
Aztán akármilyen szerény és szűk is a Sándor utcai Ház, elegen vágynak azért abba. A képviselői állásnak a nimbusza teszi ezt; mert hogy a sovány napidíj volna a csalogató, alig hihetni. Olyan »öt forint« az, mint a régi bolondos alkimisták aranya: hogy aranyat csináltak virtus okáért a fűzfából, de minden arany három aranyba került.
A közönségben is nagy az érdeklődés a képviselőház iránt. Üléses napokon már jóval tíz óra előtt nagy csoport gyülekezik az épület előtt, nekidűlve a Múzeum-kert vassorompóinak. Ott vannak a tipikus magyar alakok; a rajongó diák, aki lelkesedik a haza nagyjaiért, s szent áhítattal legelteti rajtok szemeit; a politikus csizmadia, aki minden héten megkívánja azt a lelki kosztot: »látni legalább egyszer Irányit«. A kíváncsi öreg anyóka is ott ácsorog, de őt csak a kapus fényes ruházata, országcímeres botja érdekli, nemkülönben ott áll a vidéki paraszt, aki a saját képviselőjét lesi egy nyaláb pörös írással kezében. A szemfüles takács a háború és béke fölvetett kérdéseit szeretné kigombolyítani a látottakból; meg kell annak »látszódni« a honatyák ábrázatán. Csak a csizmákat vivő suszterinas előtt nem lebeg semmi magasabb cél: azért álldogál ő, mert a többiek álldogálnak, vagy tán azért, hogy a »kundschaft« ezzel is későbben kapja meg a sürgetett lábbelit.
Eleinte lassan szállingóznak a képviselők. Nagy szenzációt csinál egy-egy jó magyar ruhás, pödört bajszú alak köztük. A néptömegben mozgás támad: »ki volt ez?« Az ismertebb arcoknál egy-egy önkéntelen »éljen« is kicsúszik a tömegből. Azután egyre népesebb lesz az országház környéke. Zsibongó élet gyűl össze körülötte. Fiákerek, magánfogatok robognak. A közel fekvő utcák egyre sűrűbben öntik az érkező képviselőket. Némelyik fogatból torzonborz pater patriae helyett elegáns delnők szállnak ki, a karzatra iparkodva.
Az épület középső bejárása úgy néz ki, mint esős időben a köpű szája; nagy szaporaságban befelé özönlik minden odavaló. Jönnek katonás sorban a rendőrök, akik »posztokon« állanak a Ház különböző helyiségeiben; vidéki deputációk frakkosan, fejér kesztyűsen; kék mándlis, ezüstgombos Haluska Jánosok. Megvillan egy-egy katonai egyenruha vagy püspöki talár. Mind elnyeli apródonkint a tágas lépcsőház, hol nappal is gáz ég, s egyenruhás szolgák sürögnek-forognak, leszedve a képviselők kabátjait s nyomtatványokat nyújtogatva nekik.
Végre két fehér lovon megérkezik a »haza feje«, Tisza Kálmán. Az ácsorgó csoportokban hullámzás támad. A kapus fürgén szalad a kocsiajtót kinyitni.
A látványosság elérte tetőfokát. A politikus csizmadia, a Lavater-takács és a rajongó diák utánanéznek amíg láthatják, aztán szétszélednek a többiekkel.
A szolgák kiakasztják a táblát: »a karzatjegyek elfogytak«, s az utca apródonkint ismét visszanyeri hétköznapi formáját. Minden élet bent van a falak közt. Folyik az ülés. Péchy csengője nem hallatszik ki.
Csak szórványosan jönnek még elkésett képviselők, kik már gyakran hazamenőkkel találkoznak a kapuban.
– Ki beszél odabent?
– …………………….
– Érdemes bemenni?
– ……………………
Az utca csendes, már semmi sem mutatja, hogy ott bent törvényeket hoz a parlament, csak a lengő nemzeti zászló a homlokzaton s a hosszú kocsisor az országház előtt. Egyik-másiknak a bakján jóízűen hortyog a fiáker-kocsis.
Idekünn már nem lévén semmi dolgunk, menjünk fel a karzatra (hátha még nem fogyott el minden jegy). No lám, milyen tele van minden zig-zugja! Mennyi kedves fiatal aszszonyka egy csoportban! Egy báli teremben sincs több.
S ott lent egy pénzügyi javaslatot tárgyalnak – lehetetlen, hogy az országos financiák érdekeljék őket annyira.
Nem akarok maliciózus lenni, de ez a hely, ahol a férfiak a magok szerencséjét megcsinálhatják, nem éppen reménytelen a hölgyekre sem. Ki tudja, miféle tervek lappangnak e mosolygó, örökké izgő-mozgó fejecskékben?
No de hagyjuk ennek a fejtegetését máskorra. Most mindenekelőtt ismerkedjünk meg a Ház nevezetességeivel.
