A T. HÁZBÓL [nov. 28.]
A T. HÁZBÓL [nov. 28.]
Éppen már arról készültem írni, hogy a »folyosónak« vége van. A folyosó, az én domíniumom, amelyből négy országgyűlésen át éltem, kiszáradt, mint a Fertő tava.
Hiszen emberek most is járnak-kelnek a folyosón, de csak olyanok, mint a futóhomok, nem állnak meg, átszaladnak. Kivesztek azok a terebélyes fák, amik megkötötték a homokot.
Csernátony Lajos beteges, ritkán jön a Házba, még ritkábban ül ki a folyosóra, árt neki a füst. Az öreg Pulszky nem képviselő, Szontagh Pál átkerült a nagyurak közé, Beöthy Algernon oda van ragasztva gumiarábikummal a jegyzői székhez, Jókai a nyíló ajtók közt a csúztól fél, gróf Bánffy Béla meghalt, Helfynek elfogytak az anekdotái – egyszóval minden körülmény közbejátszott, hogy a folyosó megszűnjék »faktor« lenni. A derült triccs-traccs, a vidám barátkozás kiveszőben van.
Azelőtt itt dőltek el a dolgok. A tanácsterem olyan volt, mint a színpad, a folyosó olyan volt, mint az »öltöző«. A szónokok, mielőtt ott bent beszéltek volna, rendesen tanácsot kértek a künn üldögélő öregektől a mondanivalójukra nézve. S azok, mint valami gardedámok, egy félrecsúszott máslit vagy egy ráncot szívesen igazítottak helyre a beszédben.
Az öreg Pulszky akárhányszor meginformálta az ellenzékit, hogy melyik fulánkkal döfi az le a kormányt a legbiztosabban, s utána megtömte a kormánypárti szónok elméjét is a riposztra.
Mindez ma nincs. A beszédekkel az ördög sem törődik. Beszéljen mindenki, amit akar. A pártlapoknak három kifejezésük van. »Csinos beszéd«, »hatásos beszéd« és »nagyszabású beszéd«. Ebből a három formából valamelyikbe okvetlenül beleillik minden beszéd, s ezzel el van igazítva, hogy melyik dieten klasszisba soroztatik a szónok.
A folyosói barátkozás közömbösséggé változott, a kedélyesség melege helyett hideg légáramlat fújdogál. A régi folyosóból nem maradt meg egyéb, csak a füst. Hanem az aztán igazán megmaradt.
Éppen elsiratni akartam a régi folyosót, midőn egyszerre fölpezsdült ott a régi élet – egy pillanatra: a Steinacker-üggyel.
De tartsunk az eseményekben sorrendet.
A regale-javaslat volt napirenden. Tegnap egész nap az első §-sal birkózott a Ház, meg-megújuló fiók-általános viták dühöngtek roppant terebélyességben.
A Ház ma megnépesült egészen, a karzaton az előkelő világ hölgyalakjai közül is többen megjelentek. Várják a 10-ik §-t. A rideg, száraz paragrafusok közt a tizedik a »divathős«. Ennél száll először csatába a haza deli ifjúsága. A mameluktábor tespedő katonáiból egy kis csoport tornajátékot rendez. Gróf Andrássy Gyula első beszédje lesz ez, akit nagy tehetségnek tart a Ház. Az esemény előrevetődő fénye csillog a Miklós Gyula szürkés szemeiben, a fürge gróf Teleki József nem találja helyét az izgatottságtól. Még Rezey Szilviusz is ennek a lassan megvirradó napnak a lefolyásán mereng, szétterpeszkedve a padban, könyökére lehajtott fejjel.
De mikor lesz az meg?
Ma csak a második § járja. Gyors egymásutánban következnek a szónokok. Érdekesek, érdektelenek vegyesen. A módosítványok s javaslatok labirintusát szinte lehetetlenség figyelemmel kísérni. Méla, altató zsongás-bongás tölti be a tanácstermet. A gukkerek előkerülnek a fiókokból, s parlamenti bírálat alá kerül a karzat:
– Ki az ott abban a fekete kalapban? Ejnye, be szép asszony az a tengerzöld ruhájú.
– A zöldruhás? – mondja Hegedüs Sándor. – Az egy eleven kritika a beszédekre. (Hát nem elég jó vicc ez Hegedüstől? )
A hölgyeknek egyébiránt jó napjuk van, mert Apponyi is beszél, és Szilágyi is. Csak Fenyvessy, a harmadik kedvenc, hallgatag. Sőt, hogy az arisztokrácia se unja el magát, Grecsák is felszólalt két ízben. Grecsák érzi, hogy Károlyi Pista érdekessé tette.
Már-már elálmosodott az elnök is, a mediumon ácsorgó képviselők, elborítva a szóözöntől, arról kezdtek nagy unalmukban csevegni, hogy ha még egyszer özönvíz lenne és Tisza egy bárkát csináltatna a rendelkezési alapból, vajon kiket venne be, meg lévén neki hagyva, hogy egy pártból csak egyet szabad megmenteni.
–- A szélsőbalból: Hoitsyt.
– Jó, legyen Hoitsy – hagyták helyben mindnyájan.
– Hát a kormánypártból?
– A kormánypártból bizonyosan Csernátonyt venné be.
– Valószínű.
– Dehát a habarékból?
Törték a fejüket sokáig, de tizenegy órától egész délután egyig nem bírtak megállapodni a megmentendő habaréki emberben.
Ha ezalatt üt ki valahogy az özönvíz, bizony mind itt veszett volna az menthetetlenül.
De özönvíznek sem híre, sem hamva, ott künn nincs egy csepp felhő sem – csak idebent borul a Péchy homloka.
Egy írást tesznek a katedrára.
Az öregúr felteszi a pápaszemét, s megolvassa legelőször is a neveket.
Apponyi, Justh Gyula, Dárday Sándor, Fenyvessy Ferenc, Horváth Gyula stb.
– Mi ez? Hogy kerülnek ezek az urak össze? Kormánypárt, szélbal, habarékpárt! Mit akarhatnak?
A betűk táncolni kezdenek előtte. Míg egyszerre csak rávicsorog a zárt ülés szó.
Tizenöt képviselő zárt ülést kér! Zárt ülés! Ritka dolog! Emberemlékezet óta nem volt.
Villámként híre fut a Házban, hogy zárt ülés lesz.
A képviselők elhagyják helyeiket, csoportosan tódulnak ki a folyosókra.
– Mi történt? Milyen ügyben lesz a zárt ülés?
– A Steinacker-ügyben.
– Hogyhogy? Mit csinált megint a derék Steinacker?
– Semmit. Hanem a kereskedelmi kamara instrukciót adott egy képviselőnek.
– Bírálni merészelte a parlamentben mondott beszédét, s elnyomja őt véleményének nyilvánításában.
– Szegény kereskedelmi kamara, egyetlen egyszer fogott okos dologba, s azt is bolondul csinálta.
A folyosó régi fényében ragyogott. Harminc-negyven csoportban folyt a vita. Steinacker nevével telt meg a Ház minden zuga.
Maguk a szász képviselők is előcammogtak és izgatták a magyarokat:
– Nem kell a Házban megtűrni olyan embert, ki a véleményét eladta egy koncért egy társulatnak. A szászoknak nem kell ilyen ember.
– Ösmerlek, ravasz juhocskák – vágott közbe egy kormánypárti. – Nem kell Steinacker, mert már van jelöltetek a Steinacker helyére. Nem kell az énekesmester, ha a hangját elveszíti. Nem, csak hadd maradjon Steinacker képviselőnek, a kamara titkárságától kell megfosztani.
A legkülönösebb nézetek vetődtek fel.
– A kamara igen ügyetlen volt. Micsoda gondolat az, eltiltani Steinackert a beszédtől. Mártírt csinálni egy Rabagasból, aki ott üljön a Házban, hírhedt viaszkos vásznára könyökölve, hallgatag ajkairól egy föllebbenő sóhajjal, melyből minden szász azt olvassa: »Ha én szólhatnék.«
Ahány ember, az mind pattogott.
– Meg kell a kamarát tanítani, micsoda egy képviselő!
– Állította volna fel a kérdést Steinacker elé így: vagy képviselő marad az úr, vagy titkár?
– Nem a kamara a bűnös – vetette fel egy hang –, hanem az olyan képviselő a hitvány, aki nem szégyenli meggyőződésének ilynemű elnyomatását.
– Úgy van. Most bántsuk a kamarát, mikor magyar érzés vezette? Nagyon zokon vehetné. Mert a német érzései sohasem ütöttek ki rosszul.
Így folyt pro és kontra érv érvre, a harag sziporkái egész lángokban lobogtak. Steinackert és a kamarát már négyelték, kerékbe törték, mikor előjött a folyosóra a generális.
– Zárt ülést akartok? – kérdé flegmával. – Dehát mit fogunk azon a zárt ülésen határozni?
– Mit? Meg fogjuk védeni a szólásszabadságot.
– Igen, de miféle módon? Mondjátok meg nekem a formát. Hogy mit képzeltek ti ebben a dologban határozni?
– A parlament mindent tehet, csak a fiút nem változtathatja át leánnyá.
– Jó, jó. De mégis, mit fog hát tenni az a zárt ülés?
Erre azután minden ember elkezdett gondolkozni. Homályosan sok fejben kóválygott valami alaktalan gyurmája a holnapi zárt ülés határozatának, de azt eleven és akceptábilis alakba önteni senkisem bírta.
A tizenöt aláíró egyenkint vont vállat, egyenkint adta fel az eszmét. Végre a kezdeményező Apponyi is belátta, hogy egyöntetű, méltányos és célszerű határozatra nem lehetne jutni, s odajárult az elnökhöz:
– Add vissza, kérlek, a zárt ülésünket.
Így múlt el a zárt ülés, egy kis ízléses csemege a holnaputáni lapoknak.
És jobb, hogy így történt, mert a kamara így is okulhat a dolgokból. Steinacker viselni fogja mérges nyálú száján a lakatot. Kinek baj az? A Ház könnyen beletörődik a gondolatba, hogy Steinackert nem hallja többé. Legfeljebb Tisza Kálmán lesz megakadva, hogy soha többé nem felelhet neki.
