A T. HÁZBÓL [nov. 29.]
A T. HÁZBÓL [nov. 29.]
Péchy Tamás pont tízkor megnyitotta az ülést, s aztán így szólt:
– Steinacker levelet intézett hozzám, melyben mandátumáról lemond.
– Helyes! Helyes! – kiálták a Ház minden oldalán. (Ez a helyeslés volt az epitáfiuma.) – Az első okos cselekedete – süvített közbe egy stentori hang. (Ez a közbeszólás volt a halotti prédikáció fölötte.)
Napirend előtt Horvát Boldizsár emelkedett fel, aki hajdan azt szokta mondani »én Vazs megyei ember vagyok«, most pedig azt hajtja »én temezsvári polgár vagyok«. Tegnapelőtt a városok mellett tartott beszédet. Érveire némely észrevételeket tett a miniszterelnök. Az öregúr túlságosan érzékeny, s szeret a beszédeire visszatéregetni.
Tisza röviden felelt, hogy ő nem akarta kétségbevonni hazafiságát, mire aztán rendes folyását vette a történelem.
De Péchy Tamás (aki végre is megunja magát szerep nélkül) látta, hogy most meg lehetne ereszteni egy kis pohárköszöntőt.
S következőleg igazította el a kérdést:
– Horvát Boldizsár nem sértette meg a parlamenti illemet, mert én nem vettem észre, Tisza pedig nem vonta kétségbe a Horvát Boldizsár hazafiságát, mert én azt sem vettem észre.
A felek és a Ház megnyugodván abban, hogy amit az elnök észre nem vesz, az nem egzisztál, megindult a regále-vita.
A negyedik paragrafusnak az a bolond szerencséje támadt, hogy szó nélkül fogadták el.
Az ötödiken szélsőbali reparációk fogadtattak el.
Kedvet kapott erre Irányi, s elkezdett a 6. §-nál mesélni. – Hol volt, hol nem volt; de bizonyosan volt olyan ember is, aki azért nem használta a regáléját, hogy az iszákosság ne terjedjen. Az ilyen hadd kapja meg most a váltságot.
Egy kormánypárti közbeszólt:
– Az ilyen embereket Jókaira kell bízni.
– Temes megyében volt egy ilyen – bizonykodott Irányi.
– Meghalt már az azóta – kiáltott közbe Vargits.
A miniszterelnök most ez egyszer tehetett volna olyan koncessziót, ami az államnak egy garasába sem került volna, de ezt is megtagadta Irányinak, aki eszményi gondolkozású lévén, magához hasonló nemes alakokat képzel lappangani a nemesi kúriákon.
A mesebeli ember után jött a mesebeli város. Ez Szentes.
Szentes a legrokonszenvesebb város az országban. Egy ideál – hogy milyeneknek kellene lenni a városoknak. Népe hótiszta erkölcsi alapon áll, kicsiny intelligenciája eszményi magaslaton vezeti.
Gazdag város és kevés igényű. Nem kunyorál előjogokat, de áldozatokat jó szívvel hoz.
Törs Kálmán védi ügyét, elmondva, hogy a város pénzért váltotta meg magát a földesúri hatóság alól, de kártalanítást nem kapott, az italmérési jogot is készpénzen szerezte. Törs Kálmán egy kivételes kárpótló módosítványt proponál.
De ellene van Szentes másik barátja, Horváth Gyula. Szentes sérelmét ő is elismeri, de azt másféleképpen kell megreparálni. Szentes többet érdemel, mint amennyit Törs kíván, de külön törvényt Szentesnek hozni nem lehet.
A vita ezentúl a városok érdekében dúlt. Ezek malmára beszél Visi, s nagy tűzzel Polónyi, aki a vita hevében »tisztelt polgártársaimnak« nevezi a Házat.
Nagy derültség támad mindenfelé.
– Kár nevetni. Én a negyvennyolcadiki törvények szellemében növekedtem.
Az idő már egy óra felé járt, midőn a jegyző harsányan kiáltá a 7-ik §-nál:
– Gróf Andrássy Manó!
Ah! A Ház legnagyobb humoristája! Mindenki berohan a folyosóról. Mindenki odahúzódik a szélsőjobbra, s olyan gyűrű támad a jóltáplált gróf körül, mintha legalábbis Tisza beszélne.
Minden arcra kiül a kedélyesség, derültség csillog a szemekben, mosoly hasadozik az ajkakon.
S amint úgy elnézi az ember e nagy csoportban az arcokat, sok hasonlatosságot talál az állatvilággal. Apponyi gróf úgy néz ki, mint egy kőszáli sas, Szilágyi, mint egy bölény, Bausznern valóságos strucc, Csatár egy tökéletes hiéna, Pulszky Ágoston fiatal kecskegidó, Thurn-Taxis herceg merinói kos, Bokros Elek félénk őzike, György Endre medvebocs, Hagara Viktor hasonlít a bagolyhoz, Fluger Károly öreg kanárihoz.
– Halljuk, halljuk! – hangzik fel, s Andrássy megrengeti testét, s elkezd szólani.
Ha a Gladstone beszédjét a fonográfba rakják, hogy az utókornak megmaradjon – az Andrássy Manó beszédjei is megérdemelnék. Az a csodálatos »Mhe he«, mely most olyan nagy hatást tesz a Házban, teljesen el fog veszni. Sem előtte nem használta senki, sem utána nem fogja használni senki. A »Mhe hee« egy talizmán, mely négyszáz unatkozó emberből négyszáz jókedvű embert csinál.
Andrássy Manó egyébiránt okos ember, igen sokszor van igaza, s csak originális előadásmódjában rejlik az ok, hogy beszédjei nem bírnak nagyobb súllyal a parlamentben, melynek ő az első lordja.
Ma a városok ellen szállt síkra, s Szilágyi Dezsőn ütögetett nagyokat.
Sok érdekes részletet mondott el, szembeállítva a földbirtokos elemet a városokkal, folytonos hahota közt, melybe a tetszés zaja is viharosan közbevegyült.
A dzsentri-elemek animozitással harsogták közbe:
– Igaza van. Tökéletes igaza van.
Némely megjegyzését a szélsőbal is helyeslő morajjal fogadta:
– Azok a cégek a városokban, akik magyar és német táblákat tesznek ki, fizessenek dupla adót. Hm?
– Igaz, igaz!
– Pozsonyban nagyon sok olyan kereskedő van.
Neiszidler búsan rázta a fejét, Andrássy pedig szórta az adó-ideákat:
– Azokon a városi kapitalistákon, akik nem helyesen vallják be a jövedelmeiket, haláluk után vétessék meg az adó a szukcesszióból. Hm?
– Hm – dünnyögte utána Wekerle.
Volt a beszédjében bizonyos reakcionarius aroma, de azt ő mind azon a tituluson mondta el, hogy legyen egyenlőség.
Nagy ravasz a nemes gróf. Mhe…hee!
Felkelt most a megszurkált Szilágyi Dezső, s hatalmas verve-vel csapkodta viasza Andrássy Manót.
Egyik legsikerültebb rögtönzése volt ez Szilágyinak. Jobbra ennél annálék nem emlékeznek.
Volt gúny, lendület, gorombaság és csípősség a szavaiban.
Ez összecsapás úgy hatott, mintha a városi elem és a dzsentri egy nagy szellemi csatát vívott volna meg.
Andrássy ősi kardcsapásaira egy modern mitrailleuse felelt.
A csatában persze senki sem sebesült meg. Még a hetedik paragrafus sem.
Ép kézzel-lábbal siklott keresztül.
