A MAI ÜLÉS [nov. 14.]
A MAI ÜLÉS [nov. 14.]
Egyhangúan és elálmosítón hatnak a pénzügyi beszédek a Ház laikus tagjaira, mint a lúgzó kád csöpögése. Az emberek annyira elszoktak nyáron át a beszédektől, hogy már a második napot sem állják. Hamar megnépesül a folyosó, hol Beöthy Algernon családi gőggel figyelmezteti az érkezőket:
– A cousin beszél!
A cousin, Beöthy Ákos, a közjogi alapon álló ellenzék egyik legtanultabb embere. Nagy tüskés fejében, mely alig látszik ki a váll-lapockái közül, sok enciklopédikus ismeret kóvályog. Merészen állít, mélyen kalandozik, messze lát, de ferdén absztrahál a láttottakból.
Hangja hasonlít a harkályéhoz, előadása nem nélkülözi az elevenebb színeket és fordulatokat, de azok ritkán szerencsések.
Sokáig hallgatva fárasztó. Lankadtság fogja el a Házat, és bizonyos zsibbadás az elméket.
Beszédje végefelé már csak Hagara Viktor figyel, a szónokok tüneményes türelmű meghallgatója. Homlokán egycsomóban gyűlnek a ráncok a figyelemtől, szemei mohón falják fel a szónokok minden mozdulatát. Általában, Minervát nem a bagollyal, hanem Hagarával a lábainál kellene festeni.
A cousin után maga a »kapitány«, gróf Apponyi Albert szólalt fel. Mai rohama nem az úgynevezett nagyszabású beszédek közül való. A számok tömkelegébe bele nem ment, az egész tárgyat fel nem ölelte, mindössze néhány remarque-ot tett a javaslat ellen, de e megjegyzéseket is bizonyos kerekded formába öntötte, s olyan szónoki zsenialitással csoportosította, hogy szükségképpen hatást idézett elő a pártjánál.
Most Wekerle nevét kiáltá a jegyző.
– Ah, a szép államtitkár beszélt tehát – fogják mondani holnap az asszonyok.
Igen, ő beszélt. És hogy beszélt! Mint egy rafinírozott öreg szónok, aki biztosan érzi magát a talajon, ahol áll, aki míg argumentumaival leütögeti az ellenfelek argumentumait, ráér mellesleg pajkosan évelődni is velök. Egészen a Tisza-iskola.
Reflektál a Beöthy és Apponyi némely állításaira, s kimutatja tévedésüket, tagadja a Helfy számításainak helyességét, aki tegnap is ötmillió kamat-megtakarítást mondott.
– Négymilliót mondtam – szólt közbe Helfy.
– Először ötmilliót tetszett mondani – vágott vissza Wekerle. – De én nevettem, s erre a nevetésre rögtön egymilliót engedett.
Olyan nagy nevetés támadt a jobboldali padokban, hogy Helfy szívesen engedett volna még egy milliót, hogy ezt a derültséget kikerülje.
Wekerle beszédje után öt perc pihenőt engedett az elnök. A folyosón ezalatt még egyszer összegyűltek az ellenzék magtalan tagjai, Helfy, Beöthy, Orbán Balázs, és sopánkodtak, hogy a jövő generációt hogy »eláztatja« Tisza. Szegény gyermekeink, hogy fogják kifizetni azt a tengernyi pénzt.
A szünet után még egyszer előjöttek a »drága« színjáték személyei. Hegedüs elmondotta a magáét. Még egyszer hallatá mérges hangját Horánszky, Helfy is elbúcsúzott a saját számadataitól, majd Tisza állt fel és végigböngészett az ellenzéki állítások tarlóján, s ahol egy-egy kalászt talált, amelyik olyanformának látszott, mintha szem volna benne, azt kibontotta, szétfejtegette és kirázta.
Eleven és találó megjegyzéseivel összevissza csipkedte ellenfeleit úgy, hogy egyik elmés mondására Apponyi felförmedt:
– Nagy komolysági hiány!
Erre Tisza is átmelegedett, egyre mérgesebb, szúrósabb lett, s már-már arra a pontra hágott a vita, hogy bennünket (a karzatot) is érdekelni kezdett, mikor a miniszterelnök hirtelen leült, s az elnök berekeszté a tárgyalást.
– Akik elfogadják a javaslatot, álljanak fel.
Mint mikor darvak repülnek a levegőben, olyan suhogás támadt a mameluk tábor sokaságának felállásától.
– A többség elfogadja a javaslatot – mondá ki a határozatot az elnök.
– No, ez sikerült – szólt, nagy lélegzetet véve, Széll Ákos, mint akinek egy nehéz kő esett le a szívéről.
