A T. HÁZBÓL [nov. 18.]
A T. HÁZBÓL [nov. 18.]
Fölvirradt végre a nagy nap. A regále-vita, amelyről megjósolta Molnár Viktor, hogy akkor még Szunyogh Szabolcs is itt lesz.
Annyira ugyan nem ment a dolog – de a Ház benépesült erősen, a karzat pedig rogyásig megtelt. Új arcok tűntek fel minden párton. Odúikból előjöttek a legrestebb képviselők is.
A folyosó is tele volt zsibongással, zajjal. Szalay Imre azon panaszkodik, hogy a jachtja belefagyott a Balatonba, Pázmándy Dénest a Sarah Bernhardt adója keseríti, Nopcsa Elek arcát mély fájdalom önti el haloványra.
– Mi bajod? – kérdik részvéttel mindenfelé.
– Lever, barátom, az a szomorú haláleset.
– Miféle haláleset?
– Amit az elnök jelentett – feleli fájdalmasan. – A Miksa herceg halála.
Míg a Nopcsa esze az udvarnál jár, addig Károlyi Gábor gróf is udvari ceremóniákon töri a fejét, Helfyvel egy fülkében. Károlyi Székesfehérvár nevében egy albumban készül átnyújtani Kossuthnak a díszpolgári oklevelet.
– Hanem egy kis külsőség feszélyez – közli bizalmasan a »palatinussal« -, félek, megneheztel érte a kormányzó.
– Valami hiba van a külsején?
– Az van rajta: »Kossuth Lajosnak«, s név fölött ötágú korona.
– Igazad van, megneheztel az öregúr.
– Tehát odaírassam?
– Igen, igen, kapartasd ki.
– Mit kapartassak ki? – kérdi csodálkozva Károlyi.
– Mit akarsz odaíratni? – kérdi csodálkozva Helfy.
– Ejh, hát a Kossuth predikátumát.
– Úgy? Én a nemesi korona levakarását értettem.
Míg a két elvtárs végre megállapodik valamiben, azalatt bent Darányi Ignác referálja a javaslatot. Nem látszik rajta, hogy csak »kisegítő színész« Láng helyett, aki beteg; pompásan tudja a szerepét, kimerítőn beszéli el a javaslatnak már eddig is viszontagságos történetét, kitárja velősen indokait, kifesti, kidudorítja előnyeit, egypár csillapító szócsöppet önt a városok sebére, s egy kis bepillantást enged a jövőbe is. Csinos kis kép. Ott a javaslat minden hibája jóra van már fordítva.
Két óráig tartó beszéd volt. De a Ház egy percig sem volt türelmetlen, mert mindenki azt gondolta magában: hátha a Lángé még tovább tartott volna, s ezzel is későbben kaptuk volna meg a váltságot!
Utána Polónyi Géza állott fel, ki lassankint magához ragadja pártján a vezényletet. Hosszan, unalmasan bömbölt, elmondva, hogy e kortesjavaslat szerint Tisza lesz az országban a főkorcsmáros.
– Törzsvendége leszek – mordult közbe Kőrösi Sándor.
A tanácsterem elnéptelenedett apródonkint. A büfében, a folyosón csoportok vitatkoztak hevesen. Maga a kormánypárt sem ért egyet. Olyan, mint az egy láncra fűzött kulcscsomag, melyből azonban minden kulcs más-más zárba való. Külön éreznek a zárt városok, külön az erdélyiek. Külön a rendezett városok. Külön a községek, külön a regáletulajdonosok. És mindenik a maga lakatját nyitogatja.
De a legnagyobb vihart hordja méhében a 10-ik §, mely a hamis adóbevallásról szól.
Itt válnak el erősen a nézetek. Egy fiatal párt, az »őszinte adófizetők« azt vitatják, hogy a hazát nem szabad megcsalni. Aki megcsalja, bűnhődjék. Szószóló Miklós Gyula.
Kemény János az ő jóízű humorával veti oda:
– Olyan háló lenne ez, fiaim, amelyik a legyet megfogja, de a dongót kiereszti.
Természetesen, mert a nagybirtokosok kibújnának. Az ő regálejövedelmüket a gazdatiszt vallotta be kisebbre. (Nagy imposztorok ezek a gazdatisztek.) Ahhoz azonban semmi közük. Azért őket kár nem érheti.
Még Wahrmann is az erényes bevallás részére érvel, és szidja az erdélyieket:
– Ti mindnyájan kisebbre vallottátok be a jövedelmeiteket. Nem bolond az állam, hogy többet fizessen. De mit is csinálnátok azzal a sok pénzzel?
– Azt csinálnánk vele – vág vissza elmésen Horváth Gyula – , hogy idejönnénk Budapestre és kisajátítanánk a bankárokat az ő jövedelmi bevallásuk szerint.
Erre elvörösödött Wahrmann egy kicsit, és visszakullogott inkább Polónyit hallgatni.
Az éppen a beszédje végére ért üres padok előtt, s azt a határozati javaslatot nyújtotta be, hogy a javaslat vétessék le a napirendről.
Meghökkent ezen Apponyi Albert gróf, felállt, hogy ő ugyan beszélni akarna, de hátha a »belvárosi győző« most is győzni talál, s leveszik a javaslatot a napirendről: akkor az ő elmondandó beszédjét hogyan illeszti be könyvébe a jövendő kor Kónyi Manója? Beszéd egy nem létező javaslatról! Nem, ő addig nem beszél, míg a javaslatra nem szavaznak, hogy levétessék-e vagy maradjon?
A szélsőbalon ülő nemesek, a Jeszenszkyek, Beniczkyek, Szentkirályiak ijedten néztek az üres kormánypárti padokra.
– Isten ments most egy szavazástól.
Valamelyik ki is gurult nyomban és bekiáltá a folyosót:
– Apponyi beszél odabent.
Erre aztán betódult az egész Ház, s Tisza eligazítván a dolgot a Ház-szabályokból, hogy ilyen szavazás sose volt, s veszedelmes precedens lenne, Apponyi elmondta a beszédjét.
Kevés újat mondott, de szép formában. Elfogadta a javaslatot, de fenyegetőzött a részletes vitára.
Tisza fejezte be a napot, egy szelíd, biztató beszéddel, melyre a városi ábrázatok is kiderültek.
Neiszidler befagyott torka zajos »helyesekben« engedett ki, s Varasdy is édesdeden bólingatott a fejével.
