A MAI ÜLÉS [dec. 4.]
A MAI ÜLÉS [dec. 4.]
Uralkodó planéta még mindig a 11.§. Jövés-menésből, kivonulásból, bevonulásból állt az ülés.
Közbül persze beszéltek is némelyek, s a szónokok szerint telt meg a tanácsterem vagy a folyosó.
A vita, mint a megduzzadt folyam, új medret ásott magának: akörül folyt, valjon közjogi természetű-e a regálé, vagy pedig magánjogi?
A közjogi származást a kormánypárt vitatta, a magánjogit az ellenzék. A pártonkívüliekből még csak holnap fog beszélni Szilágyi Dezső, akinek most már a szimmetria kedvéért azt kell mondani, hogy közjogi apától és magánjogi anyától származik a regálé.
Egy ideig lankadtan ment a dolog, Polónyi Bluntschlit idézte, aki azt mondta a Machiavelli célszerűségi javaslatára: »a célszerűség oly bő köpenyeg, amely alá elfér minden, még a guillotine is«.
Schvarcz Gyula felriadt: – Bluntschli mondta volna ezt? Az én Bluntschlim Polónyi után Harkányi Frigyes mondta el aggszűzi beszédét, a magyarok pörlekedési hajlamát hozva fel érvnek, a rendszeres bíróság ellenében. Már-már »szavazzunk«-ot kezdtek kiáltani a türelmetlen elemek, mikor Gajári Ödön állt fel s új rőzséket rakott az elaludni készülő tűzre. Okos, átgondolt, érvekben gazdag beszédet tartott a javaslat mellett.
Tisza egy eleven polemiával rázta fel a Házat a fojtó levegő okozta kábultságából.
Általában a mai nap a kormánypárti felfogásnak kedvezett. Az ellenzék hátrálni kényszerült. Már csak egyetlen felszerelt ágyúját jelezte a fekete tábla: Hodossy Imrét.
Künn a folyosón is visszatért a bizalom a 11. §-hoz.
Pulszky Károly azzal az ötlettel izgatott az ellenzékiek közt:
– Hiszen a praktikumban csak az a kérdés köztünk, hogy Tisza bíráskodjék-e vagy Beniczky Gyula?
Egy öreg mameluk összegyűjtötte maga körül az ellenzékieket s elkezdett nekik mesélni:
– 1866-ban történt, mikor már folytak a kiegyezési tár gyalások. Deáktól azt kérdezte őfelségének egy minisztere: »A császár megadná a magyar miniszteriumot, de attól tart, hogy lázadás támad az országban. Mit gondol, kedves Deák?« Az öregúr vállat vont: »Még nem beszéltem – mondá – a papokkal.« »A papokkal? Mi végből? « – »Mert csak ők csinálhatnák a lázadást, csak ők nem óhajtják a miniszteriumot.« Hát ezzel a paragrafussal én is így jártam az ankéten. Valaki azt kérdezte tőlem: »Nem lesz-e belőle lárma?« – »Még nem beszéltem –- mondám – az ügyvédekkel.«
Hodossy ellen jobb felől is erős legény szállott a síkra Bokros Elekben, ki gyönyörűen fejtette ki a regále közjogi attributumait.
Zajos helyeslést provokált a fiatal szónok, kinek modorában, hangjában bizonyos papi szelídség van; csak Szilágyi Dezső rázta nagy hatalmas fejét elégedetlenül, s jegyzett az előtte levő papirosra.
– Holnap vihar lesz – jósolták a köröskörül ülők.
S a tornyosuló fellegeket még feketébbre festette a Pulszky Ágoston fenyegetőzése.
– Ha Szilágyi beszél, én is beszélek.
Vége-hossza nem akart lenni az ülésnek és a szónokoknak; nagysokára az ülés mégis elmúlt; de a szónokok megmaradtak holnapra a paragrafussal együtt.
A zárjelenetet Polónyi és Busbach összecsapása képezte.
Busbach egy kicsit nyers volt.
Polónyi finom vágással felelt:
– Egy jó alkalma lett volna a képviselő úrnak a hallgatásra és azt sem tudta kiaknázni.
Az egész Ház mosolygott és bámult, mert Polónyinak, aki rendszerint érdesen szokott visszavágni, egyetlenegyszer lett volna jó alkalma, jogosan gorombáskodni, – de éppen akkor (egyetlenegyszer) olyan finom lett, mint egy francia diplomata.
