A MAI ÜLÉS [dec. 2.]
A MAI ÜLÉS [dec. 2.]
Rossz idők járnak az államtitkárokra és Podmaniczky Frigyesre.
Majd minden áldott nap két szavazás van. Közbül beszédek özöne; elöl-hátul szavazás.
Fél kettő táján minden élet a tanácsterembe gyűl. Minden ülés kicsiben egy-egy dráma; az utolsó jelenetekben lüktet erősebben.
Künn a folyosó egész néptelen. Messziről meghallatszanak a közelgő léptek. Kipp-kopp. Jön Matlekovits. Tipp-topp. Jön Podmaniczky. Megint új léptek: előcsoszog Lukács Béla, majd Teleszky István, s életuntsággal várják a »névsort«.
Ezek a »hámból« jönnek, mint az angol mondaná, s bizonyos fölénnyel nézik a nagy zsibongó köpű ki- s bejáró méheit.
Nem kérdik, ki beszél? Mit beszél? Csak azt, hogy: meddig tart? Közömbös arcukra oda van írva szürke betűkkel: »Bolondság ez mind!«
Gallopinek futkosnak, pártemberek meditálnak, suttognak, kapacitálnak, ellenkeznek, sürögnek-forognak, lázas tevékenységben a szemük előtt, de őket ez sem érdekli. Csak ajkaikon játszik egy gúnyos mosoly, mely azt látszik kifejezni: »ők azt hiszik, hogy dolgoznak.«
Sokszor elnézem élvezettel az elaggott képviselőket, kikre már nem bír delejes varázzsal a parlament, túl vannak azon, produktív munkának élve, a Deák Ferenc beszédjénél is többre néznek egy elintézett aktát.
Milyen érdekes aztán bemenni utánok a fiatalok közé, kik közt ez idő szerint ifj. Andrássy Gyula mellett a Miklós Gyula rokonszenves alakja domborodik ki.
Mennyi hév, mennyi tűz. Folytonos izgatottság. A parlamenti akció istenasszonyának még a ruhasuhogásától is lázba jönnek, míg Podmaniczky Frigyes lankadtan int a kezével: »Eredj, te csúf boszorkány!«
A fiatalság részéről ma is valóságos szívdobogás közt folyt le a szavazás a 10-ik §-ra.
Nemmel szavazott az Andrássy tábora, de szerencsétlen szám jött ki, 47-en lettek. Még a tizenhárom is szerencsésebb szám lett volna, mert nem nevezhetnék őket »negyvenheteseknek«. Negyvenhét passzionátus adófizető van tehát a Házban; köztük Wodianer Béla (ezt jó lesz megjegyezni), Matuska Péter, Eötvös Károly (mit mond ehhez Perl öcsém) és Krajcsik Ferenc; a többi aztán mind fiatalember, aki még bele nem unt az adófizetésbe.
Győzvén az eredeti szöveg, a »nemes embereké«, vérszemet kapott a felülkerekedett dzsentri, és a tiszttartókkal manipuláló nagybirtokosokra is rászabta a maga büntetéskvantumát a hamis adóbevallásért. Felkiáltással ment keresztül az Apponyi módosítása, miután ahhoz Tisza is hozzájárult. Szép volt Apponyitól, hogy éppen ő nyújtotta ezt a kellemetlen, de igazságos poharat a nagyuraknak.
Kegyelmet csak a városok kaptak.
Ez az első eset, mióta a magyar történelem emlékszik, hogy a városok húzták a hosszabbat. Eddig mindig a »rövidebbel« dolgoztak. Csoda, hogy megálltak. Az ősök szűk esze, szűkké zsugorította a markukat is.
Lezajlott a nagy csata a 10. §-sal. A harcoló daliák babérjaikon pihentek. A babonásabb rész rohant a lutriba, megtenni ternóra a 47. 1. és 10. számokat, a vita nevezetes momentumait. Minden jel azt mutatta, hogy a három napig tartó vihar után leszáll a béke.
De nem úgy történt. A 11-ik szakasznál új heves harc támadt új csapatokkal.
Unger módosítása után, hogy nem tartván helyesnek, miszerint a pénzügyminiszter legyen magánjogi kérdésekben a legfelsőbb döntő fórum, ruházza e tisztet a törvény a pénzügyi közigazgatási bíróságra, a szellemes Fenyvessy Ferenc állott fel, szép haboskék nyakkendőben, narancsszínű zsebkendővel a külső zsebben. Mondhatom, nagyon csinosan nézett ki.
Először kétkedve nézett szét a nemes szónok, nem tudva, hogy melyik ország parlamentjében van, de megpillantván a karzaton a »Pápai Lapok« egyik szedőjét, rájött, hogy hol van, s olyan »Pápai Lapok«-ba való vezércikket sziszegett el, hogy a karzaton átellenben ülő Malvinák, Herminák és Matildok szíve csak úgy hullámzott a téli mellénykék alatt.
Különben pedig ügyes ember. Mert a mézeskalács-kardjával mindjárt elsőnek nagyot ütött Fabinyn, amire rögtön berzenkedni kezdtek a lutheránusok.
Aztán a miniszterelnök ellen fordult, mert egy olyan minisztere van, akinek nem tud imponálni, s ez Fejérváry császári királyi tábornok.
Az elnök ingerülten lóbázta meg a csengettyűt:
– Fejérváry nem császári-királyi tábornok, hanem császári és királyi tábornok.
– Úgy? Most már nyugodtak vagyunk – vágott közbe gúnyosan egy hang a szélsőbalon.
Közbül még Horvát Boldizsárt dicsérte meg a szónok, »aki a túloldalt elhagyta, és most itt ül közöttünk«.
Harsogó éljen támadt a baloldalon.
Az öreg Horvát Boldizsár valóban ott ült a habarékiak közt, kik gyöngéd szeretettel tekintgettek a jövevényre. Úgy látszik a múltkori beszédje óta hurcolkodott el. (Éppen egy olyan kérdésben ment át a kormánypártból a mérsékelt ellenzékre, melyben a mérsékelt ellenzék is a kormánnyal szavazott. )
Mikor aztán minden förmedvényéből kifogyott, az idézetekre adta magát.
Kistlingben és Bährben lapozgatott e napokban, s alkalmasint ez a két autor volt indító oka mai beszédjének. (Denique a németek mindig kellemetlenséget csinálnak.)
A derék államférfiú azonban vele született gyöngédségénél fogva akadozott a döntő pillanatban.
– Nem merem őket idézni –- mondá –, mert igen erősek és alig parlamentárisak.
Valaki felkiáltott a jobboldalról:
– Csak tán nem gorombábbak önnél?
S valóban elég udvariasnak bizonyultak, a pillanathoz képest, amelyben idéztettek.
Később aztán átcsapott egy másik olvasmánya, Cabet »Utazás Olaszországba« című művéhez, s erről mondott el egy anekdotát, rácsavarintva azt a miniszterelnök eljárására.
Valóban lélekemelő, hogy Fenyvessy Ferenc olvasmányokkal tölti szabad óráit, s hogy olvasmányairól koronkint számot ad a Háznak.
Utána Horvát Boldizsár csillogatta retori tulajdonságait.
Tiltakozott az ellen, hogy két fél között az egyik fél tétessék bíróvá. Oratori »kellékes kosara« most is tele volt a liberális toalettjéhez szükséges csecsebecsékkel.
Harsogó éljenek, zajos tapsok követték beszédét. Különösen a szélsőbal tombolt lelkesen.
De a fülsiketítő zúgást e pillanatban áthasítá egy éles szó, mely mintegy a magasból látszott jönni. Egyetlenegy szó:
– Böszörményi!
S ettől a szótól egyszerre megrekedt minden szélsőbali torok.
Mint éles bicska, levakarta a begyepesedett emlékezetekről a mohot és iszapot.
*
Most Perlaky Elek szólalt fel a § védelmére. És nagy zavarba ejtette az ellenzéket. Mert az ellenzék, hallván Perlakyt, egyáltalán nem bírta eltalálni, hogy mi gyengébb, a paragrafus-e vagy a szónok?
S miután az ellenzéknek végre is az a hivatása, hogy valami ostromolható gyengeséget találjon (amelyik előbb jön, az a jobb), nagyon megörült Perlakynak, s közbeszólásokkal bosszantotta.
Eközben bejött a folyosóról Tisza Kálmán, s fényesen sikerült beszéddel visszaverte a szakasz ellenfeleit, játszi könnyedséggel.
Újak jöttek. Erősebbek. Irányi, Apponyi lépett sorompóba (különösen Apponyi excellált).
Ezeket már Fabinynak hagyom – gondolta magában a pénzügyminiszter.
Wekerle bánatosan nézett rá, mint Nagy Sándor Macedoniai Fülöpre:
– Hát nekem semmi sem marad a verekedésből?
Fabiny a gyors eljárás szempontjából fejtegette a szakasz jogosultságát, kijelentve, hogy a bírói függetlenség magasztos eszméjét kebelében hordja.
– Nem elég, ha kebelében hordja – jegyzé meg maliciózus mosollyal Grünwald.
Fabiny után Győry szólott. Éppen kapóra Wekerlének, ki megint egy pompás beszéddel lepte meg a Házat.
