A »HÁZ« II.
A »HÁZ« II.
A magyar parlament legnagyobb része a nemesi kúriákból kerül ki. A megyei zöld asztal, melynek posztóján most már nagy lyukakat ütött az idő, adja a képviselőház háromnegyed részét. Az ügyvédekből, ahogy nevezni szokták, »a nagyszájú kaszt«-ból szintén sok kerül be, de az ólombánya is csinos kontingenst szolgáltat.
Nem olyan ólombánya ez, mint az oroszoké, Szibériában. Oroszországban odaviszik a politikusokat, Magyarországon onnan hozzák. Mert a mi ólombányánk a nyomda, ahol azok az apró ólombetűk állnak, szépen egymás mellé rakott fiókokban, azok az ólombetűk, melyek az egyedüli hadserege voltak ennek az országnak sok ideig.
A Ház tagjai közül azokat mutatja be a »Vasárnapi Újság« e csoportban, akik a szerény szerkesztőségi asztalok mellől kerültek be ide a parlament zöld bőrös padjaiba. *
* A képviselőház többi tagjait is csoportokra osztva fogjuk bemutatni a »Vasárnapi Újság«-ban, külön a jogászokat, a papokat, a fiatalokat, öregeket stb. M-th K-n
*
Itt van mindjárt elsőnek Csernátony Lajos.
Halovány, szellemes arc, némi kesernyés árnyalattal az ajkak körül.
Hatalmas judícium, imponáló férfias egyéniséggel. A miniszterelnök rendületlen barátja.
A pártban nagy tekintélye van, a kormánynál nagy befolyása. De az egyiket nem kereste, a másikat nem használja.
Szemén zordonan villog örökké a monokli. Szavaiban, ha polemizál az ellenzékiekkel (amit igen ritkán tesz), maró lúg van, »híres« »Rovás«-ában (e cím alatt ír a »Nemzet«-be elmés, szatirikus apróságokat) csípős méreg van, de alapjában olyan szelíd, mint egy bárány. Szíve a vastag kéreg alatt mélyen belül lágy és forró.
Mikor a legepésebb cikkeket írja otthon »angol királynői« szállásán, egy-egy gyilkoló ötletnél egyszerre leteszi a tollat, rohan a csipogó madarait megetetni.
Egy-egy közbeszólása a »Ház«-ban néha többet ér, mint sok úgynevezett nagyszabású beszéd; egy-egy aperçuje a folyosón némelykor megfordítja a hangulatot.
A »korrupciós« Tisza-kormány első oszlopa, de kinek öreg napjaira is dolgoznia kell, hogy csekély szükségleteit fedezhesse.
Egyetlen luxusa: a kendermag, amit a madarai felesznek.
*
A másik nagyhatalom a pártban Falk Miksa nagyerejű lapjával, a »Pester Lloyd«-dal a háta mögött.
De ő a »Lloyd« nélkül is a legkiválóbb államférfiak közé tartoznék. Tekintélyének gyökerei pozitívabb talajon vannak, s messze nyúlnak. Már ő híres ember volt, mikor a mostani miniszterek neveit nem is ösmerték.
Nem a »Lloyd« tette Őt naggyá, de a »(Fk.)« cikkek a »Pesti Napló«-ban. Ragyogó publicisztikai talentum, nagy tehetségű politikus. Némelykor félelmetes is.
Mióta öregszik, kevesebbet ír és kevesebbet beszél. De nagy pillanatokban előjön az öreg és hatalmas tollát megvillogtatja.
*
Az újságírók közé számítjuk, Horváth Gyulát is, a Ház új alelnökét. Mert azért, ha valaki nem volt soha szabóinas, de tud kabátot varrni, miért ne tartoznék a céhbe?
Az írás mesterségét, igaz, meg lehet tanulni is, de jól mondja Eötvös Károly, hogy többet ér a rátermettség. Mert ha valaki kiskorától kezdve arra adja magát, hogy egereket fogdosson, bizonyos idő múlva némi ügyességre viszi azt is, de a kitanult mesternél mégis mindig ügyesebben fogja el az egeret egy tanulatlan macska.
Horváth szépen ír, kolorittal; a nyelv egész klaviatúráján tud játszani. Judíciuma éles. De ötletekben annyira gazdag, hogy ezek némelykor elterelik a tárgyilagosságtól.
Ugyanezt mondhatni a beszédjeiről is. Előadása azonban szaggatott, kissé terjengős, de nem kellemetlen.
Egész lénye eredeti és vonzó. A hatalmasokkal szemben túlságosan erős, az elnyomottakkal szemben túlságosan gyenge. Szókimondó és merész. Együtt repül ugyan a seregélyek csapatával, de egy vonallal mindig följebb náluknál.
Egyébiránt megadom hozzá az egész receptet a szakácskönyvek mintájára:
»Törj össze finom porrá egy forradalmárt, egy galambot, egy hőst, egy szeszélyes asszonyt, egy bölcset, egy naiv poétát, egy közönséges mamelukot, egy könnyelmű gavallért, egy középkori zsarnokot és egy modern filantrópot, végy mindenikből két unciát, szitáld meg, gyúrd össze és megkapod Horváth Gyulát.«
*
Hegedüs Sándor még a fiatal generációhoz tartoznék éveire nézve – de a parlamentben öregnek számít.
A pénzügyek labirintusában ő a Ház kalauza. Gyors esze, alapos készültsége csaknem nélkülözhetlenné tette.
Annyit dolgozik, mintha ezer keze volna. Míg az előadói széken ül s figyel a beszédekre, mellesleg még vezércikket is ír a »Nemzet«-be hihetetlen gyorsasággal. Közbe azonban ráér diskurálni a körülötte állókkal.
Jellemzően mondta rá valaki:
– Ha Hegedüsre bízták volna a teremtés munkáját, hat nap helyett megcsinálta volna négy óra alatt.
*
Miskolc városát a csizmadiák lakják. Már Deák Ferenc is »csiszlik város«-nak nevezte, de a követeit ügyesen válogatja meg. Mert a csizmadiák mindig jó politikusok voltak.
Vadnai Károly egyike a Ház legokosabb szónokainak. Pompásan tud polemizálni. Hangja nem erős, de jól beosztja.
Annál erősebb a tolla, de azt nagyon ritkán koptatja a politika szolgálatában.
Ha szeretné a tarka kockás kabátokat, a jövendő intendánst látnák meg benne a távol ködében fürkésző szemek.
*
Gyorsan csinált magának parlamenti rangot Visi Imre.
Szeretetreméltó, eleven ember, bozontos hajjal, nagy, értelmes dióbarna szemekkel.
Rajongva szereti Tiszát. Vele él, vele érez, vele gondolkozik.
Lassankint egész világa asszimilálódott a miniszterelnökével.
Míg Tisza belügyér volt, Visi is belügyér volt. Most, hogy Tisza átvette a pénzügyminiszteri tárcát, Visi is a szeszadó és a regále szövevényeibe hatolt, s meglepő az az érzék és instinktusz, mellyel a tanítvány beleilleszkedik a mester gondolatvilágába.
De Visi emellett önálló tehetség, eredeti és üde. Ami nagy dolog parlamentünkben, hol a java szónokok is sablonra dolgoznak.
Mint hírlapíró a »Memor« álnevet használja a »Nemzet«-ben, eleven verve-vel, erős polemikus érrel írt cikkek alatt.
Jó név ez neki, aki arról nevezetes az irodalomban, hogy minden tizenöt év óta megjelent cikkre emlékszik. 1870 óta minden szónokról tudja, hogy mikor és mit beszélt.
Rémítő sors. Egy ember, aki nem tud felejteni.
*
A »Ház spanyolja« Beksics Gusztáv. Falk és Kaas mellett a legelevenebb publicista.
Igazi spanyol; heves és szenvedélyes. Fejében dübörögnek az ideák.
Lázban ír s pennájából színgazdag pompában ömlenek a gondolatok. Szinte sisteregni látszik némely mondata, olyan tüzes.
Beksicset a természet a szélsőbab padokba szánta, de ő maga a jobboldalra ült, ahol csend és pihenés van, ahol a »generális« gondolkozik mindenki helyett.
Kivált forradalmi időkben volna elemében, nagy, nemes eszmékért rajongó lelke ekkor lövellné kedvvel lángját.
…De forradalmat már mégsem lehet csinálni a kedvéért.
*
Ha Beksics a Ház spanyolja, aki Cid mézét szítta és a Castelar Emil tejét szopta fiatal író korában: Asbóth János »a Ház angolja«.
Nem azokból az angolokból való, akik sohase látták Angliát, hanem minden beszédjükben rá hivatkoznak, sem nem azoktól, akik egy-egy országot választanak maguknak s únos-untalan azzal példálóznak (ahogy némely ember a szomszédasszonnyal a saját feleségének), hanem egy tökéletes angol, annak flegmájával, merev, hideg magatartásával, hogy mellette az igazi angol is csak utánzás.
Asbóth szép készültséggel jött a parlamentbe s logikus fej. Beszédjeiben mindig van tartalom.
Ha szerencséje lesz, miniszterségre viheti.
Ha pechben lesz, főispánt csinálnak belőle Krassónak.
*
György Endre jobban hasonlít egy fiatal medvéhez, mint egy meglett vasúti szakemberhez. Ami, tekintettel arra, hogy most sokkal kevesebb medve van már, mint vasúti szakember, csak előnyére válik a György Endre külsejének.
Asbóthnak olyan okos arca van, hogy még Bismarcknak is imponálna, György Endréé ellenben olyan, hogy még Luppa Péter is kétszer magyarázna meg neki valamit, ha nem tudná, hogy az György Endre.
De ez a fej roppant csalóka. Éles, messzelátó elmének héja.
György Endre a diplomáciai pályára volna utalva, mert előtte nem gombolóznának be annyira, tükörben tanult ravaszsággal, a többi diplomaták.
– György Endre őexcellenciája előtt bátran beszélhetünk – gondolnák magukban –, az úgysem érti a dolgokat.
Csendesen pislogna apró serét-szemeivel és túljárna az eszükön.
De helyén van ő a Házban is, hol fényes sikereket ért el nemzetgazdasági tárgyú beszédjeivel. Önálló véleménye van, s férfiasan előáll vele. Azért nevezik »mérsékelt mameluk«-nak.
*
Idáig érvén az olvasó, ahol az ellenzéki arcképek kezdődnek, szinte képzelem, hogy örül meg:
– No, hála istennek, hogy már elfogytak az okos emberek. A sok dicséret bizony unalmas volt, lássuk most a csípéseket.
Ohó! tisztelt közönség. Bennem is van tapintat. Darázs a darázsba fullánkot nem ereszt. Ha a harc mezejét írom le, hol sebet kapnak, osztogatnak, hol ádáz hévvel csattognak a fegyverek, ott az én tollam is hegyivel fog, de itt a »Vasárnapi Újság«-ban, hova megtisztelés okáért válogatott össze a szerkesztő a tollforgató honatyákból húsz darabot (hagyván a többit későbbre), itt már nincs ellenség, s nem hogy rossz tulajdonságokat fognék rájok (mert teszem azt én akárhányszor), még a meglévő hibáikat is takargatom. Azért hát ne tessék fészkelődni. Az okos emberek még el nem fogytak.
Itt van mindjárt egyiknek Eötvös Károly, a legjobb ízű szónok a Házban, akinek a szájából úgy csurog ki a jó magyar zamat és észjárás mint a színméz.
A Kossuth táborában ül, de csak két embert bámul a világon. Önmagát és Deák Ferencet. A Ház legpompásabb adomázója. De ebben is ravaszkodik. A Deák ötleteit elmondja magáé gyanánt, a saját ötleteit pedig a Deák szájába adja, amiért Deák valamivel kisebbedik, Eötvös pedig valamivel nagyobbodik. Így fogy közöttük a távolság. Fogy is, marad is.
Sokszor beszél hasból, de mindig nagy hatással, élénk figyelem mellett, mert humorral, a legnemesebb orátori ingredienciával csak ő rendelkezik és Jókai. Népszónoknak pláne páratlanul áll az országban.
Mint a Fiáth főispán lelke, mely éjjelenként Veszprém és Budapest közt bolyong, úgy jár Eötvös örökké a népszerűség és gyűlölet két cölöpe közt. Mire saktervédői voltát feledtette – most újra a Doda-ügybe keveredett.
*
Kaas Ivor, a »belvárosi győző« egyik legnemesebb alakja a hírlapírói karnak.
Az övé a skriblerek szíve. Ő a »kapitány« köztük.
Szeretetreméltó és amellett ragyogó publicisztikai talentum, kit széles e hazában mohón olvasnak.
Dicsérni őt annyi – mint vizet hordani a Dunába.
Szidni annyi – mint összeveszni a közönséggel.
Egyetlen egy hibás dolga van: hogy ő fegyverezte fel – de csak parádés karddal – Polónyit.
*
Nem minden pártnak van olyan jó ideális embere, minő a mérsékelt, vagyis most már »közjogi alapon álló ellenzék«-nek Kaas báróban, de a szélsőbalnak van: Törs Kálmán.
Harmatos lírai kedély. Csupa szelídség, csupa jóság. Kenyérre lehetne kenni, mint a vajat.
Azt hiszem, nem volna képes végignézni, mikor a szakácsné a csirke nyakát leszeli, de abba már beletörődött, hogy az elvtársak mindennap a guillotine-t emlegessék, és egy minisztert megegyenek »fölöstökömre«.
Ő talán az egyetlen ember a Házban, akinek nincsen epéje és ellensége.
A hangja gyenge, de a logikája erőteljes; előadása kellemes, szimpatikus, s olyan átlátszó, világos, aminő hótiszta a karaktere.
*
Egy mosolygós alak jelenik meg néha (nagyon ritkán) a Házban és a folyosókon, mindig siet, mindig dolga van, mindig elmenőben diskurál.
Az ismerősök körülötte, mögötte váltig suttogják:
– Szerencsés ember ez a Csávolszky!
Igen, ez Csávolszky, a régi kedvelt skorpió. Most a »Magyar Times«, az »Egyetértés« megalapítója és szerkesztője.
Nábobja az újságíróknak, kinek dolgairól, emelkedéséről regekör szárnyal Bohemiában.
Leleményes és merész: a tenger fenekéről is előhozza olvasóinak az érdekes friss dolgokat.
Azzal nem törődik, hogy ez a tenger feneke néha a belügyminiszter asztalfiókjában, néha a király papírkosarában van.
*
Apponyi Albert közvetlen közelében, grófoktól, báróktól körülvéve ül ifjabb Ábrányi Kornél.
Érdekes arcán mindig visszatükröződik a vita. Vagy nevet, vagy morog, vagy haragszik, vagy helyesel, de soha sem pihen. Zajos, nyugtalan, örökké mozgó elementum. Valóságos halcsík.
Roppantul tud nevetni – de nevettetni is.
Egy-egy kacagtató ötlet, találó sziporka, szárnyra kerekedik a folyosókon, a büfében: ha útközben már elveszett volna is a gazdája, hát azt akkor bizonyosan a Kornél mondta.
Egyszóval: Apponyi vegyeskereskedésében ő és Grünwald Béla árulják az attikai sót.
Ábrányi másodszor képviseli a dédesdi kerületet. Kétszer beszélt, de mind a kétszer zajos hatással.
*
Bolgár Ferenc jeles képzettségű katonai író.
Elég jogcím, hogy a parlamentben helyet foglaljon. De nehezen jutott volna oda, ha véletlenül le nem lő Bécsben párbajban egy ezredest.
Azonnal híres lett Magyarországon.
A szélsőbaliak nem adnák egy vak lóért, ha Szederkényi mellé még egy olyan példányt kaphatnának, aki eleven embert ölt valamikor, de Bolgár Ferenc a habaréki padokra ült. Egy komoly katona nem mehetett oda, ahol a Komjáthy pisztolyaival dolgoznak.
Ott ül Grecsák mellett, s csendes, rokonszenves modorával egy légynek sem vét. Legfeljebb Fejérváry panaszkodhatnék, akinek a javaslatait piszkálja, kritizálja.
*
Ugron Ákosnál csak egy mérgesebb »közbeszóló« van még a szélsőbalon, akinek a szemei zöld karikákat hánynak, mikor a fejét rázza a minisztereknek:
– Nem áll! Nem úgy van!
Finom alkatú, dzsentris modorú fiatalember, elegáns mozdulatokkal.
Egy csöppet sem érzik rajta az újságszag.
Pedig ő is ólombányából került ide: Hoitsy Pál, az »Egyetértés« vezércikkírója.
Künn a folyosón és még kijjebb az életben egy végtelenül udvarias gentleman, akitől soha nem hallani egy erős szót, előzékeny, sőt önfeláldozó. Mamelukoknak jó pajtása.
De bent a Házban valóságos sárkány, aki rúg, harap, kapál, sustorog, tüzet okádik.
Az ellenfél szónokait ingerli, megzavarja, s olyan alapos bőszültséget tud kifejteni egymaga, hogy apródonként az egész balvidék kannibáli gerjedelmekbe esik.
Hoitsy Pál nem pusztán hírlapíró, hanem mint természettudós is szép nevet vívott ki magának. A szélsőbal szónokai közt' pedig az első helyek egyikét foglalja el.
*
Szederkényi Nándort mint hírlapírót és mint szónokot kell jellemeznünk.
Mint hírlapíró merészen ír és olyán sötéten színez, hogy aki olvassa, nem tud utána aludni.
Mint szónok olyan bágyadtan és monoton hangon beszél, hogy aki hallgatja, nem tud mellette ébren lenni.
*
A kis Erdélynek is van egy ügyes hírlapírója a honatyák közt. Bartha Miklós, aki nagy verve-vel ír.
Egy-egy suhogó cikke átveri magát a Királyhágón, s kézről-kézre adják a klubokban, a kaszinókban, mint a régi időkben, mikor még némely urambátyám házról-házra járt a zsebébe gyűrt »Jelenkor«-ral vagy »Tárogató«-val.
Bartha ritkán jár a Házba. Valóságos második Szunyogh Szabolcs. Néha egy év is elmúlik, hogy be nem kukkan.
De ha aztán benéz (rendesen Ugronnal jönnek egyszerre), van ünnep a szélsőbalon! Kezdődik az akció nagy sebbel-lobbal (Bartha ékes szónok, szép ezüst csengésű hangja van).
Új élet lüktet-forr az aluszékony hegypárti erekben is. De a nagy fergeteg csak addig dúl a tanácsteremben, míg künn az idő kiderül.
– Még van vagy három beszédtárgyam, de holnap már szántatni lehetne. Gyerünk haza, Miklós!
*
A hazajáró lélek Ugron. A mindenfelé »bolygó lélek« Pázmándy Dénes. Ah, a Dini! A nagy csacsogó. Aki sehol sem lakik, sehol sem található. Mindig útban van.
A múlt héten Boulanger-val sétált karonfogva az Eliséei-mezőn, tegnap még Smolkával dinírozott Sachernél, ma itt ül és Hoitsy Pállal fújja a követ a folyosón. De holnap már Bukarestben lesz, ahova egy csésze teára hítta meg az öreg Ghika.
Roppant svádája van. Mikor felszólal, többnyire polemikus irányban, eleven, maliciózus, sokszor elmés is, de soha sem unalmas.
Ha már jó ideig dikciózik, rendesen hátrafordul övéihez:
– Nos beszéljek még?
Ha azok javallják, még egy emeletet épít az orációra. Sőt ha nekik úgy tetszik, még hármat is azután.
Az újságokba »Coffrefort« név alatt ír.
Ő az egyetlen ember a zsurnalisztikában, aki ott kezdte, ahol a többiek végezni szeretnék.
Nagyúrnak született, de mindenáron újságíró akart lenni.
Emezek pedig újságíróknak születtek, de szívesen lennének nagyurak.
Neki sikerült. Ezeknek nem.
*
Íme a huszadik arcképhez jutottam, azazhogy a huszadikat, ott a túlsó oldalon, szándékosan hagytam a legutoljára, mert az a magam ábrázatja.
*
Most látom be csak, hogy jobb lett volna, ha e szöveget más írja, mert legalább rólam is megtudná a közönség, hogy milyen vagyok mint szónok. (Így még majd örökösen homályban talál maradni.)
Nem dicsekszem; de ha azt látjátok kedves olvasóim valahol az országgyűlési rovatban, hogy (»egy hang a jobboldalon«) vagy azt, hogy (»helyeslés jobbról«), gondoljatok rám és higyjétek akkor, hogy az talán én vagyok.
Hanem egyet bavallok, hogy ott ülve a kollegáim közt, látván őket, mint nőnek, izmosodnak a Ház levegőjében napról-napra, mint aratják tele marékkal a babérokat, kiütne rajtam az irigység cudar szeplője, ha nem élnék abban a karcolatírói hitben, hogy »hiszen ezek a jó emberek voltaképpen mindnyájan nekem beszélnek«.
1889
