A T. HÁZBÓL [jan. 11.]
A T. HÁZBÓL [jan. 11.]
Már ötödik esztendeje vagyok kormánypárti képviselő, és még nem voltam az üléseken négyszernél többet, hanem ma reggel elolvasván a szabadelvű párti konferenciáról a tudósítást, egyszerre megbizseregtette véremet a kíváncsiság.
– Asszony – mondom a feleségemnek –, ma a Házba megyek.
– Lehetetlen! Talán valami bajod van?
– Nincs. De ma nagy dolgok fognak történni.
– Ej, ha eddig megélt nélküled Tisza, meglesz ezután is. Talán az a kis szőke lesz a karzaton? Odarendelted? Ej, ej, Pál, te valami turpisságban jársz.
– Hallgass! Nagy események előestéjén állunk. Hegedüs megtámadta a konferencián a javaslatot. Kőrösi Sándor duzzog, Matuska Péter fülébe is bele van eresztve az ellenzéki bolha. Rakovszky István harcra készül, Horváth Gyula féllábával a barikádokon áll. Ma okvetlenül ott kell lennem. Mert képzelheted, hogyha már a mamelukok ilyenek, minők lesznek a tigrisek. Add ide az esernyőmet!
– Az esernyőt elvitte a szakácsné a piacra. Várd meg.
A hó apró pelyhekben pilinkélt odakünn. Esernyő nélkül csakugyan nem mehettem. Be kellett várnom.
Ezért késtem el az ülésről. Már régen elharangozták a delet odakünn, mire a Sándor utcai palota elé értem, melynek homlokzatán a hótól megfehéredve leng a fekete zászló.
– Ki halt meg megint? – kérdem a korridoron Wahrmanntól.
– Szitányi. Örülhet, hogy meg nem élte ezt a szavazást, hogy szerencsésen kimászott.
– Hát olyan félénk volt az öreg?
– Sőt, megfordítva, Szitányi forradalmár hírében is állt.
– Lehetetlen!
– Hát még nem tudod? – kapott rajta Wahrmann. – Pedig olyan régi anekdota, hogy már Harkányi is tudja.
– Mondd el, ha ráérsz.
– Hát az öreg Ullmann, a Szitányi Bernát apja, valami üzleti összeköttetésben állt a bécsi kormánnyal a negyvenes évek elején. Szállított nekik egyet-mást. Fölmegy egyszer Bécsbe, s ott szemére veti a miniszter: »Hallja Ullmann, az ön fiával nem vagyunk megelégedve. Nagyon kellemetlen, sőt kínos benyomást tesz a legfelső körökben az ő ellenzékeskedése.« »Az én fiam? – kérdi csodálkozva Ullmann. – A Bernát?« »Igen, igen, a Bernát.« (A Bernát akkor aljegyző volt Hontban és valósággal a liberálisokhoz tartozott). Ullmann fejcsóválva távozott a minisztertől, s hüledezve beszélte el otthon a környezetének: »Hm, az uralkodóház nagyon rosszul állhat, ha már az én Bernátomtól is fél. Én nem hitelezek neki többé. «
Nevettem a Wahrmann anekdotáján, de most egyebet akartam tőle tudni.
– Mi lesz a javaslattal? Mit gondolsz?
– Semmi kétség, visszaveszi Tisza – humorizált Wahrmann –, csak benneteket akar kipróbálni, hogy jó hazafiak vagytok-e. Tartsátok magatokat erősen!
Észrevettem rajta, hogy tréfál, s szó nélkül siettem a terembe.
Megálltam az elnöki emelvénynél, s amint egy pillantást vetek balra, ott látom ülni Arany Lászlót. Nézem odább, mellette gömbölyödik Kőrösi Sándor. Nézek föllebb, ott könyököl egész otthonosan Molnár Viktor, s amerre a szem lát, csupa mamelukok ülik meg a baltájékot.
Elhűlt bennem a vér. Káprázat-e, álom-e? Lábaim a földbe gyökereztek, ajkaimat nem voltam képes kinyitni.
Szent Isten, mi történt itt?
Elkezdtem a kezemmel próbálgatni, merre van balra, merre van jobbra.
Hát csakugyan arra van balra, ahol a jobboldal volt… az egykori jobboldal.
Első gondolatom, mint jó mamelukhoz illik, Tisza volt. Hol van Tisza?
Megüvegesedett, ijedt tekintetemmel nagynehezen bírtam csak ráakadni. Ott ült piros székében halványan, árván, köröskörül üres padokkal a háta mögött.
Az a szép, gyönyörű párt nem volt sehol. Istenem, istenem, milyen mulandó minden földi hatalom.
E pillanatban valamit mondott a szónok, mire fölzúgott a tetszés zaja a mameluk-ajkakról.
– Úgy van! Igaza van!
Visi helyeslőn rázta nagy, bozontos fejét (Ki hitte volna, hogy még ez a Visi is!), Gajári arca ragyogott a megelégedéstől, Hanzély lázasan jegyezett, Jókai édesdeden mosolygott. Szinte kedvem lett volna rákiáltani szemrehányón: »Hát maga Móric bátyám így imádkozik Tiszáért? «
A mediumon összekavarodva álltak, jártak, futkároztak a képviselők. Szilágyi Dezső Helfyvel konferált. (Hm, ezek már alakítják az új kabinetet.) Nini, Károlyi István gróf is eljött. Valami sajátságos lelkesültség honolt szép halovány arcán, mintha csak a szózat éneklésébe akarna belekezdeni.
»Hazájának rendületlenül, legyen ön híve, oh magyar!«
A levegő irtóztató volt a teremben. A különböző párák lilaszín ködben játsztak vastag rétegben, úgyhogy az elnök alakja a háttérbe veszett. A folyosóról beszivárgó szivarfüst kékes erekben oszladozott el a fülledt atmoszférában. Innen is, onnan is konvulzív köhögési roham szakítá meg a szónokot. Szinte jólesik hallani, hogy még annyi eleven öreg emberünk van.
Engem is elfogott a fuldoklás, s hozzá a rendkívüli esemény felizgatott. Félig eszméletlenül rohantam ki levegőre. Az ajtónál összeütődtem gróf Károlyi Gáborral:
– Te se hallgatod a »szökött katonát«? – kérdé kesernyésen.
– Miféle szökött katonát?
– Hát Vadnay Andort, aki átszökött hozzátok?
– Hozzánk? Hát kik vagyunk mi voltaképpen?
– Osztrák-magyarok vagytok.
– Mit beszélsz? Hát miért ülnek akkor mieink a szélsőbalon?
– Fortélyból. Maszkírozni akarják, hogy a szélsőbal kivonult a Vadnay beszéde elől a folyosóra. Nem akarják, hogy ott tátongjanak az üres padok.
– Úgy? – szóltam megkönnyebbülve. – Hát nem bukott meg Tisza?
– Álmodol?
– Nem, de most jöttem az ülésre. S a konferencialeírások és a szituáció, amit a teremben találtam, megkonfundált egy kicsit. Igazán nem hagyták el Tiszát az emberei?
– Sőt, megszaporodtak eggyel.
Most már egész nyugodt hangulatban mentem vissza a terembe, s a régiben találtam mindent, mintha csak a szemcsés köthártyalobról tanácskoznának. Bezerédj Viktor leveleket írt haza a padban a választóinak, hogy minden rendben van, Fabiny vígan dobolt ujjaival egy árkus papiroson, az elnök szelíden nézegette csengettyűjét, Vargits nagyokat ásítozott, Kopácsy a bajuszát fésülgette, csak Kőrösi Sándor morgott, de nem a javaslat, hanem a köszvény ellen.
Egy padba húzódtam, s elmondattam magamnak az egész ülés lefolyását: ki beszélt és mit beszélt?
– A legelső szónok Münnich volt.
– Azután?
– Azután Bolgár beszélt szakszerűen, de unalmasan.
– És még?
– Utána Fejérváry rapszodice, de ügyesen. Azt mondja »tartsuk készen a puskaporunkat«, amire közbekiáltott Thaly Kálmán: »Hát van?«
– Történt még valami?
– Csáky tartotta az első beszédét. Ez volt az ülés legviharosabb része. Mihelyt fölállt, mindjárt egy malíciózus megjegyzés röppent el balról: »Beszéljen németül!« Nem jött zavarba. Folyékony, elegáns szónok, ki választékosan kezeli a nyelvet. Arca rideg, hangja tompa és színtelen. Egy megfordított Trefort. Oly féken vannak nála tartva az indulatok, hogy még a körmük hegye se látszik. Rossz materia az ellenzéknek: nehéz lesz fölingerelni. Föllépése férfias, gondolatai tartalmasok, de merészek. Két gondolatot élezett ki; hogy »a jó magyar is csak jobb magyarrá válik, ha németül is tud« és hogy az állam közbiztonsága mellett a kultúra másodrendű. Ezekre támadt az ellenzéken a viharos zaj, kivált a németül nem tudó elemek közt.
– Ki beszélt még Csákyn kívül?
– Senki.
– Hogyan? A szélsőbal meg sem mozdult?
– Dehogynem. Mikor Mürmich beszélni akart Bolgár után, orkánszerű »eláll!« kiáltásokkal nem engedték szóhoz jutni.
Így hát ma elég sikerült politikai akciója volt a szélsőbalnak is.
