A T. HÁZBÓL [okt. 19.]
A T. HÁZBÓL [okt. 19.]
Megteltek a padok és a karzat. A miniszteri szék valamennyi.
Sőt hogy semmi híja ne legyen a parlamentarizmusnak, elkészült Beöthy Ákos is. Egy átvirrasztott éj nyomai látszottak meg tüskés arcán.
Noha valóságos beszédínség ütött be a tisztelt Házba, mégis bizonyos ellenséges indulattal hallgatott meg ma minden beszédet.
Pedig Beöthy Ákos olyan kedves volt, őszintén diskurált, mintha a Hangl-asztalnál ülne. Elnevezte Tiszát varázslónak, aki a mesebeli kisasszonyt, a közvéleményt, megbabonázta. Elpanaszolta, hogy nincs számbavehető befolyásos ellenzék. (Helyeslés a jobboldalon.) Lefaragott egyet-mást Tisza Kálmánról, kiegészítette Deák Ferenc egyik mondását. (Hm, most már teljes az öreg Deák.) Kimondta a történelem verdiktjét… s felhozott rapszodikus előadásában sok mindenfélét, olyant is, ami pártjának sem tetszett… De őneki magának minden nagyon tetszett, amit mondott.
A Ház már elunta a beszédje közepén, bekövetkeztek hát azok a rémítő ásítások, amelyekbe minden hatás belepottyan. Fel-feltört az emberi keblekből az önző óhaj:
– Bár csak bevégezné már.
– Nem lehet az – mondá a tapasztalt Csernátony –, még hátra van a hidrafej.
Hát csakugyan elő is csillant egy negyedóra múlva a körmondatok és hasonlatok tömkelegében a hidrafej… a hadsereg.
– No de most már csak vége lesz.
– Nem lehet az – mondá újólag Csernátony –, mert még hátra van a főnixmadár.
De már a főnixet kevesen várták meg, a folyosókra tódultak ki a képviselők, mígnem új szónokot jelentett az elnöki harangszó.
– Ki az? Ki beszél?
– Asbóth János.
– Micsoda? Asbóth János! Szűzszónok. A Ház angolja. De már azt meg kell hallgatni.
Sok jó alak van az új képviselők közt, sok érdekes arc, köztük igazi báli szépségek, mint Pap Samu, a bájos doktor. Annak talán még a körme is rózsaszínű. Aztán ott van Kiszely Vendel. Csak a mézeskalácsos szíveken láthatni olyan arcokat. szép délceg levente Földváry Elemér; székelyben, noha mindnyájunk előtt Tibád a minta, mégis valljuk be, jobban veszi ki magát Mikó Árpád. Sugár termetével ékesen magaslik ki, mint a libanusi cédrus, Koczkár Zsigmond. Szendén kéklenek a Hock János szemei, mint a damaszkuszi halastavak… Egyszóval, múlnak az évek… Istenem, hol van az az idő, mikor még Krajtsikot is »szép Krajtsik«-nak nevezték…
De ha még százszorta szebb legények ülnék a honatyai székeket, egynek se volna olyan okos, sokat ígérő ábrázata, mint az Asbóth Jánosé.
Az pedig szörnyű szerencsétlenség.
Mert vegyük például, hogy egy embernek ostoba arca van, az már egy elővélelmet teremt, hogyha megszólal, nagy esztelenségeket fog mondani, s ha csak valami meglehetőset mond, mindenki elbámul rajta: ninini, nem olyan bolond ember ez.
De jaj az okos arcú embernek. Beszélhet az ékesen, mint Démoszthenész, csöppentett színméz logikával, mint Deák Ferenc, szellemesen, mint Fenyvessy Ferenc, annak mégis vége van – mert az ábrázata még magasabb skálát mutogat.
Én mindjárt gondoltam, hogy Asbóth János nem felel meg a várakozásoknak. Lehetetlen az arca miatt.
Beszédjét úgy kezdte, hogy ő sincs elkészülve.
Pedig jobb lett volna, ha azzal kezdi, hogy el van készülve – és el is lett volna készülve.
De mint gentleman, hiába, csak igazat mondhatott.
Ki is világlott kifogástalan gentlemansége – noha, kivált a beszéd második része, nemcsak magvas volt, hanem néhol lendületes is. Csak azzal a szerencsétlen tarokkal ne személyeskedett volna.
Utána Eötvös Károly emelt szót. Igazi pihent ész. Öntötte, ami három évig meggyűlt benne.
Jóízű hangja, tőrül metszett kiszólamlásai a régi céhbeli atyamesterekre emlékeztetnek. Vagdalkozott jobbra-balra, hátra, előre, köröskörül, felöklelte a habarékpártot, nekiment a kormánypártnak, a minisztereknek, megcsipkedte Asbóth Jánost, de megkegyelmezett Falk Miksának, hasonlítván őt jó Toldy Miklóshoz, aki mindig eljött, ha az ország címere veszélyben volt, a címert megmenteni.
Beszélt, beszélt… az óra lassan mászott a zöld mennyezet felett, a percmutató bejárta egyszer körbe az egész mezőt, s Eötvös még mindig beszélt.
A képviselők fejei lankadtan ereszkedtek le a padokra. Krajtsik elaludt, a miniszterek kiszöktek, a szélsőbaliak kényelmetlenül feszengtek székeiken – Eötvös azonban még mindig beszélt. Már vége felé nem volt témája se, hanem azért mégis beszélt.
De mert a természetben semmi sem örök, minden megszűnik, végre Eötvös is megszűnt beszélni.
S milyen szerencsétlenség! Nem lévén több szónok, Tisza hosszabb polemikus felszólalása és az előadók rövid beszédjei után be kellett rekeszteni a felirati vitát.
No, erre meg aztán én nem voltam elkészülve – aki gyönyörűen elterveltem magamban, hogy fogom bemutatni az olvasóknak rendre a vita folyamán az érdekesebbnél érdekesebb új embereket. Most pedig be kell érnem, hogy mint egy hirtelen bevégződött vadászat után szokás, sovány jelentést tegyek a mai eredményről.
– Elesett, uraim, egy hidra, egy főnix, két ellenjavaslat, megsebesült egy hajtó és egy szűzszónok.
