A T. HÁZBÓL [dec. 8.]
A T. HÁZBÓL [dec. 8.]
Mozgalmas, tarka ülés volt. Hol a folyosó volt tele, hol a tancsterem.
Eötvös Károly…
– Menjünk be!
Eötvös ma igen sima volt, amiért a pártja előtt sem volt hatása.
– Már most hát mit csináljak? – sopánkodék a ravasz státusférfiú. – A múltkor goromba voltam és ezért megharagudtak rám a jobboldaliak, ma finom voltam és ezért megharagudtak rám a saját pártfeleim, anélkül, hogy a mamelukok kiengesztelődtek volna.
Eötvös után »Perlaky Elek«-et kiáltotta a jegyző.
– Menjünk ki!
Pedig kár volt kimenni, mert Perlaky igen okosan szólott, s útnak indítá a tisztelt Házat Anglián keresztül Franciaországba és Amerikába.
Frankhon területén Sadi Carnot pertu pajtása, Pázmándy Dénes volt a cicerone, az ő túlságos fantáziájával ecsetelve a francia munkások állapotát, amely persze jobb, mint a magyarországiaké. Olyan kényesen berzenkedve kukorikolt egy félóra hosszat, mintha ő maga volna a gall kakas.
A galambősz Perczel, kit Baranya küldött, amerikai élményeiről festett képet, ellenzéki rámában. A karzat azt hihette, hogy maga az öreg Kolumbus beszél.
A Házban majd minden embernek van valami tartománya, amihez csak neki van jussa. Helfyé Itália, Csernátonyé Anglia, báró Kemény Jánosé Erdély, Zichy Jenőé Szerbia, György Endréé volna Bulgária, ha György Endre megvolna, a Grünwald Béláé Németország, Jókaié a Tündérország. Mindenik a maga országából bizonyít.
Hanem Amerikát oda nem engedhette Madarász József. Micsoda? Ki mer itt Amerikáról beszélni? Amerikáról csak ő beszélhet, mert neki egy testvérbátyja lakik ott, hát ő csak jobban tudhatja, mint az olyan emberek, akiknek nincs is testvérbátyjuk.
Madarász apa is azt bizonyítja, hogy Amerikában tejben-vajban úsznak a munkások, míg itthon az éhhalál környékezi őket. Szederkényi Nándor gyönyörűen festi le, amint hallani kínos nyögéseiket a lészák alatt; haldokolnak, vonagló ajkaikon az utolsó szó: »Tisza az oka a halálomnak«.
Csodálatosnál csodálatosabb képek váltják fel egymást a daráló szónokok ajkain: Thaly már kecskékkel szántatja az országot, de legjobban kibontakozik a ködből a verébképű Szendrey Gerzson. (Szegény Csanády Sándor, megfakult öreg oszlop, most már nem érezzük többé hiányodat.)
Az igaz, hogy két hangon beszél az »új csillag«, de okosan. Micsoda pompás ideái vannak! Hogy azt mondja, az olyan zsidó, aki történelmi magyar nevet vesz fel, száz forintos bélyeget tegyen a kérvényére. (Ej, ej, Gerzson! Mennyi sok szép pénzecskét összehozhatna a kormány a régi palatinusok és országnagyok áruba bocsátott neveiért.)
Ott künn borús, morcsos az ég, a tanácsterem hármas ablakán alig szűrődik be annyi világosság is, amennyi az orációkból. Altató szürke félhomály van. S a félhomályhoz olyan jól illenek az ellenzéki dajkamesék.
A folyosón mozgalmas élet van ezalatt. Visi Imre a háborút hirdeti, nagy trémába hozva a népfölkelőket. Jókai a javaslat 7-ik paragrafusát várja, mert ahhoz ő módosítványt szándékozik beadni, s mint igazi mameluk, rendkívül izgatott ilyen vakmerő cselekmény küszöbén; Fáy László jóízű vadászeseteket beszél el; egy képviselő, aki most jött haza Rómából, szomorú arccal panaszolja, hogy az ájtatos zarándokok sok pénzét nyerték el útközben a makaón…
Egyszerre felhangzik a csengettyű belülről, reszketegen, hívogatólag.
Szavazás!
Nem, nem! Még Tisza beszél előbb.
Szép csendes, nyugodt hangjával, tiszta, egyszerű logikájával szétszedi a sok apró szónokot, kit leteper, kit meglegyint, az egyiket megcibálja, a másikat csak félrelöki, a harmadikat megmosolygja…
S aztán?
Aztán feláll az a nagy erdő a háta mögött és a javaslat el van fogadva.
