A PULSZKY-FÉLE VIZSGÁLAT
A PULSZKY-FÉLE VIZSGÁLAT
Mindenekelőtt kijelentem, hadd tudja az olvasó, kivel van dolga, hogy a vizsgáló bizottság egyik parlamenti tagja vagyok.
Magam sem tudom, hogy jutottam bele, mert a műdolgokhoz abszolute nem értek. Hosszú évek óta nem láttam egyéb képeket, mint amik a gyufadobozokon vannak és a boltok cégtábláin, s egyéb ritkaságokat, mint egy »pro libertate« garast az Olay Lajos óraláncán.
Hanem van egy antik melltű a nyakkendőmbe szúrva; nyilván az szúrt szemet a miniszternek, s kinevezett a bizottságba.
Föltettem azonban magamban, hogy lelkiismeretesen végzem a rám mért feladatot, kérlelhetetlen szigorú bíró leszek s felkutatom, mi igaz a vádból.
Mert abból a föltevésből indultam ki, hogy nem zörög a haraszt hiába. Valami reális alapnak csak kell lenni.
Lehetetlen, hogy csak úgy a semmiért indult volna meg, s öltött volna oly nagy arányokat a gyanú.
Kikérdeztük Komlóssyt. Nem tud semmit. Kikérdeztük Polónyit is. Ravasz úriember őkelme. Ő nem úgy tett, mint egykor Füzesséry ővele. A szegény Füzesséry jóhiszeműleg beugrott a vádba s egész határozottan lépett fel, Polónyi saját magán tanult s enyhe kifejezések és egy csomó »azt mondják« mögé húzta meg magát. De mindegy; hátha mégis tud valamit. Faggattuk, semmit sem árult el. Én még négyszemközt is elővettem, hogy valami vezérszálat kicsikarhassak tőle.
Egy körömfeketényi világosság sem derengett sehonnan.
Azután elővettük az egyes reportereket és azokat az urakat, akiktől ők hallották a hírlelést.
Mondhatom, hangulatkeltő szcénák fejlődtek ki.
Zápolyák, Zrínyiek, Hunyadiak, Báthoryak, Balassák állottak a kutató bizottság előtt. Természetesen a Szendrey Gerzson Zápolyái és Balassái.
De nekem ez akkor nem jutott eszembe. Engem csak az a mometnum hatott meg, hogy a Zápolyák, Hunyadiak, Báthoriak kincsei lettek elcserélve, s ím maguk a Zápolyák, Hunyadiak és Báthoryak járulnak elénk tanúskodni.
S amint elnéztem ezeket az urakat, felsóhajtottam magamban:
– Teringette! Ki a bűnösebb? Pulszky-e, aki kicserélte a drágaköveket hamisakkal, vagy a belügyminiszter, aki kicserélte az igazi Báthoryakat és Rákóczyakat ezekkel?
Hanem sem a reporterek, sem a Zápolyák nem tudtak semmit. Sehogy sem ment a dolog. Mindenki azt mondta, hogy valaki mástól hallotta, s az a valaki is mind azt mondta, hogy szinte mástól értesült.
A végén egészen a humor mezejére csapott át a vizsgálat. Amint lihegve, komoly arcokkal kergetjük nyomról-nyomra a nagy semmit.
Az első nap még csak megvoltunk, mert akkor még legalább a Pulszky papa volt haragos, s ez némi ünnepélyes színt adott nekünk; de már másnap, harmadnap ő is kacagott – s egész szánalmasan néztünk ki.
– No mondod-e még – kötekedett velem Grünwald Béla –, hogy van a dologban valami reális alap?
– Hát ha akarod, mondom.
– De nem mernél rá fogadni?
Dühbe jöttem, hogy az én ítélőtehetségemet mosolyogják.
– Hát fogadjunk! – mondom.
Egyszerre négyen is nyújtották a kezüket.
– Száz bock.
– Száz bock!
– De neked kell kikutatni, mert mi, úgy látszik, képtelenek vagyunk.
– Jó. Utánalátok.
S valóban utánaláttam, és ki is kutattam a reális alapot. Megvan.
Hanem hát az nem ment könnyen. Bizottság! Gondoltam magamban. Bizottsággal akartok ti titkokat felturkálni! Nevetséges! Ha egy ügyet bizottságra bíznak, az annyit tesz, hogy azzal semmi se történjék. A bűnhöz nem bizottság kell, hanem detektív.
Fogtam magam, felöltöttem a legócskább ruháimat, és a Múzeum legbelsőbb szolgáival adtam magam cimboraságba, együtt mentem velük borozni, megösmerkedtem az Esterházy-képtár szolgájával, pertu lettem vele, s azután környékeztem meg ebben az ügyben.
De hasztalan. Semmit sem tudtak. A reális alapnak sehol sem akadtam a nyomára.
Már-már végképpen csüggedni kedztem, midőn egy nap (gondolom a hó elsején), egy hírlap-szerkesztőségbe léptem, hogy egy elburkolt ügyes hirdetést tegyek a lapba ugyancsak e vizsgálat érdekében.
– Bent van a szerkesztő úr?
– Igen.
– Ki van bent nála?
– A reporter. Éppen számolnak. Tessék talán egy kicsikét várni.
Megálltam az ajtónál, s hallottam a nyitott ajtón át, amint számolnak.
– Tehát sorját négy krajcárjával száímtva – szólt egy vastag uralkodó hang, nyilván a szerkesztőé.
– Igen – felelte hihetőleg a reporter.
– Tessék specifikálni – szólt az előbbeni hang.
– »Kettős gyilkosság a Józsefvárosban« – zengé az utóbbi vékonyabb hang – száz sor = 4 frt.
– Igen, négy forint. Lássuk a következő tételt.
– A »Megőrült csirke«; 40 sor = egy forint hatvan krajcár.
– Ostobaság! – mond a szerkesztő. – Annyiért egypár épeszű csirkét lehetne venni. No, mondja csak…
– A Pulszky-ügy – referálja monoton hangon a reporter – 24 sor, kilencvenhat krajcár…
– No, ezt ugyan megehette volna! – rivallt rá mérgesen a szerkesztő. – Menjünk tovább!
De ne menjünk. A világért se menjünk. Hohó! Hiszen megvan, amit keresek. Heuréka! Megtaláltam.
Ez a kilencvenhat krajcár volt az egyedüli reális alap az egész Pulszky-ügyben.
A szegény jóhiszemű reporter, aki ott künn a hírek szabad mezején a nagy semmiben böngészget, megtalálta a veszedelmes hírecskét, mely úgy szálldogált ott gazdátlanul, mint a dunyhából kirázott pehely.
Ő megírta, a lapban kiadták.
Huszonnégy sor lett belőle; ennek az ára, ha a Pulszkyak bűnösöknek találtatnak, 96 krajcár és egypár dicsérő szó; ha ellenben a Pulszkyak ártatlanokká válnak, 96 krajcár és egypár pirongató szó.
A dicséret vagy az ócsárlás szerencse és esélyek dolga, de a kilencvenhat krajcár, az egész biztos, reális alap.
…Elő hát azzal a száz bockkal!
