A T. HÁZBÓL [dec. 4.]
A T. HÁZBÓL [dec. 4.]
– Perl öcsém – mondá reggel Eötvös a segédjének –, ma bal lábbal keltem fel. Ma dühös vagyok. Végezze el a pörös ügyeket, Perl öcsém, aztán jöjjön fel a karzatra és nézze meg, hogy mit csinálok. Ma fogom megbuktatni a negyedik kormányt.
Így fölpaprikázva ment a Házba, kacéran lógázva köpcös termetét. Nagy kopasz gömbölyű fejéből zöld fényben csillámlott apró gyíkszeme.
Bent a parlament épületében méla csönd honolt, a bélyeg- és illetékről szóló javslat folydogált. Kelletlenül, hullámtalanul, mint a réti víz. Egy-két követ dobott bele majd Apponyi, majd Horánszky, de azok nem nagy gyűrűket csináltak.
Ám bármily sima volt is a Ház képe, bizonyos jelekből észre lehetett venni, hogy lesz »valami«. Mert, mint a kártyajósnő, ha végignéz a kártyákon, el tudja találni hozzávetőleg a jövőt, még jobban eltalálhatja a szakértő az egyes alakokról a történendőket.
Ha Podmaniczky a folyosón van: akkor szavazás lesz.
Ha Dőry Jankó a büfében üldögél: az akkor fizetésfölvételi nap.
Ha Fenyvessy Ferencen fekete kabát díszeleg, akkor sok asszony van a karzaton.
Ha a karzaton sok asszony van, akkor Fenyvessy Ferenc fog beszélni.
De nemcsak sok hölgy volt a karzaton, nemcsak fekete »bon-jour« kabát fedte a Fenyvessy karcsú testét, de még Károlyi Gábor gróf is mejelent, farkasszemet nézve gróf Károlyi Istvánnal.
Hogy Károly Gábor ott van, az csak azt jelentheti, hogy már megint találtak Eötvösék egy elégett várost, ahol a lisztákban (amelyek persze szintén elhamvadtak szerencsétlenül) benne volt a gróf mint szavazó, vagy azt jelentheti, hogy Eötvös nagy támadásra készül; ha pedig Károlyi István gróf is itt van, no akkor bizonyos az, hogy valami kaszinói csemegét is találnak.
Így aztán ki lehetett találni, hogy Eötvös és Fenyvessyé a mai nap.
Eötvös meg akarja buktatni Tiszát.
Fenyvessy meg akarja buktatni Keglevichet.
De a két levente napjai viszontagságteljesen folyt le.
Ezt beszélem most el a Múzsa segítésgével. Cserbe ne hagyj lantom!…
Alighogy megnyílt az ülés, bedöcögött Eötvös, szétnézett szúrós szemeivel és így szólt:
– Hol van Tisza?
– Beteg.
– Lehetetlen az! Nem szokása.
– De bizony beteg – mondják a szomszédjai. – Az elnök bejelentette, hogy nem jő be.
Eötvös dühösen csapta le jegyzeteit a padra.
– Milyen taktika! Milyen orr! Megérezte.
– Hát minek neked Tisza?
– Meg akartam enni.
– De ha nincs itt.
– Mindegy. Az én fogam már ki van élesítve. Valakit mégiscsak meg kell harapnom. Ki a helyettese?
– Wekerle.
– Wekerle? No, az nekem csak a félfogamra való. Hanem ha mellé veszem Hegedüs Sándort nyomtatéknak, akkor talán kitelik egy porció.
És Eötvös most már megnyugodott a konstellációkban.
Ám a szép Fenyvessy is hamisan kacsingatott szét a karzatokra, viruló arcán bizonyos titokzatosság ömlött el, mintha mondaná, »csak türelem hölgyeim, türelem, majd az ülés végén!«
S azzal odasétált a jegyzői pulpitus elé (ahol mindig az Olay Szilárd síri árnyát látom lebegni lelki szemeimmel), bejegyezte magát, hogy az intendáns-ügyben akar interpellálni.
– Mit akarsz az intendánssal? – kérdi a jegyző.
– Meg akarom buktatni.
– Az lehetetlen!
– Nekem is?
– Neked is. Mert már lemondott.
Fenyvessy Ferenc elhalványodék.
– Lemondott? – hebegte. – Kitől hallottad?
– Maga Orczy mondta az imént.
– Malheurben vagyok – mormogta Fenyvessy szomorúan. – Nincs a politikában szerencsém. Ez mégis gyalázat tőle.
– Hogy lemondott?
– Hogy ma mondott le, mielőtt elmondottam a nagy beszédemet ellene.
– Hát már most mit szándékozol tenni? Kitörüljem az interpellációt, vagy bent hagyjam az Olay-könyvben?
– Nem lehet. Várj egy kicsit. Okvetlenül interpellálnom kell, mert idecsődítettem egy csomó asszonyt a karzatra. Annyi asszonyt el nem bolondíthatok egyszerre. Várj egy kicsit, míg valamit kigondolok.
Hamleti tűnődés repesztgette agyát a fél ülés alatt, míg a szónokok pro és kontra kardoskodtak a bélyegjavaslat körül.
Már most hát mit csináljak? Miről interpelláljak? Kit támadjak meg? (Homloka gyöngyözni kezdett a nagy fejtörésben.) Lássuk csak, ki van itt még? A Pulszkyakra már rátette a kezét Polónyi, csinálván Pestnek is egy Wilson-ügyet. Múzeum, képtár, opera – ez már ki van aknázva. Micsoda közintézetek vannak még? A kórház? De mit lehet mondani a kórházról. A betegeket senki sem lopja el. Fegyvergyár? Hm! Ez új falat! De ezt még csak ezután fogják kezelni. Közkönyvtárak? Teringette, hátha ki lehetne sütni az öreg Szilágyi Sándorra, hogy az aranyos kötésekről levakargatja az aranyport és eladja dekaszámra Wahrmannak. Csinos kis affér lenne! Nem, nem… ez egy sem alkalmas most. De hohó, van egy államférfiúi ötletem! Megmaradok a témámnál. Hisz így legalább biztosra megyek. Elmondom a dikciómat Keglevich ellen, mire a miniszter kijelenti, hogy már vége van, hogy már lemondott. És az egész világ azt fogja hinni, hogy az én interpellációmnak az előszele fújta el. Ez igazán pompás lesz.
És most már Fenyvessy Ferenc is belenyugodott a konstellációkba.
Így alakult át a helyzet a két nagy támadóra nézve.
A Ház órája az egy felé járt. Az elnök fáradtan köhécselt emelvényén. A folyosó oszladozni kezdett, a terem népesedni. Csak egypár szélbali ült búsan egy szögben, szíve mélyéből sajnálkozva, hogy az ország kincsei el nem vesztek. De kár, de kár!
Orczy csendesen húzódott meg miniszteri székén. Tisza Kálmán helye siváran tátongott, láthatóvá téve Wekerlének az ifjúság hamvától ragyogó bajusztalan arcát, midőn felállott Eötvös Károly, s jóízű humorjával megkezdte az ostromot.
Csengő kacajba zörgött össze a balvidék egy-egy sikerült élce fölött. Sőt a mamelukarcokon is lopva játszadozék a mosolygás, de Eötvös egyre élesebb, durvább lett, mire idegesen fészkelődni kezdett a Ház patkója három részén megtelepült, hatalmas tábor.
– A vezér betegen fekszik! Jaj, mi lesz most velünk?
De Wekerle még mindig csak mosolygott.
Az ádáz támadás marólúgja szertefröccsent. Eötvös kiszatirizálta a pénzügyi törvényeket, megcsipkedte Wekerle Sándort, megszúrta csípősen az előadót, Dárdai Sándort, útközben egy nagyot ütött a jó öreg Kőrösi Sándorra, s megmarta a vérig Hegedüs Sándort.
Aztán körülnézvén, de több Sándort nem találván, leült az ellenzék helyeslő morajával koszorúzva.
– Erre tessék kadenciát mondani – kiáltották a szélsőbalról.
Maga Eötvös kevélyen vetette magát hátra székén, mintha mondaná:
– Hadd hallom, no, azt a replikát, »szógám«!
Hát bizony akár vakmerőség, akár nem, mégiscsak felállott Wekerle Sándor, a »miniszteri megbízott« (amint később nevezte Eötvös) és szót kért.
– Halljuk! – kiabálta szánakozó gyöngédséggel Eötvös, mint a jó öreg Toldy Miklós, mikor egy ifjonc leventécske állt ki a sorompóba, hogy a lándzsáját a vén bajvívóval összemérje.
Igazán érdekes kép volt. Nyomasztó csönd nehezedett a Házra. Mindenki Wekerlét nézte, csak Rohonczy Gida nem, akinek a szeme örökösen az Eötvös nagy fejére volt szegezve: váltig azon töprenkedett, hogy az ő idei karfioljai voltak-e nagyobbak vagy ez a fej?
A »miniszteri megbízott« beszélni kezdett… Állításról állításra visszavágott Eötvösnek, s egyszerre minden fej megmozdult, a meglepetés sziszegése rezgett végig a Házon. A nagy debatter odakölcsönözte a tehetségét is mára Wekerlének.
Egy fényes beszédet csapott oda a »generális metódusában« és ragyogó sikerrel. A megtámadott támadó lett, s a Ház felzúgó harsány helyeslései közt kezdte döngetni Eötvöst, csípősen, meggyőzően s mégse durván.
Az ellenzéki vezér arcáról apródonkint eltűnt a gúnyos vigyorgás, egy-egy vágásra idegesen kapkodott a fejével, míg végre izgatottan felugrott:
– Micsoda minőségben szól most a képviselő úr?
S ezzel a felkiáltással elvesztette a csatát… Beismerte, hogy ő a gyöngébb. Segítségért kiáltott a házszabályokhoz.
A segítség nem jött meg, mert Péchy Tamás szereti fenntartani a békét a külföldi potentátokkal, de ha itthon az ő terrénumán esik egy kis apró háború, ahol az ellenzéket verik – mint igazi lutheránus ember –, annak még örülni is tud. Nyomban megmagyarázta tehát, hogy Wekerle igaz alapon beszél, hát csak beszéljen.
Könnyű volt Wekerlének most, rátérdepelhetett a ledömöckölt Eötvösre egészen, s üthette tetszés szerint, míg végre a többség éljenzése közt, diadallal ült helyére.
Eötvös sajnálatosan vergődött aztán a Hegedüs felszólalására adott válaszban.
Mennyivel szerencsésebb volt Fenyvessy Ferenc! Neki végre sikerült legyűrnie a rettenetes sárkányt, aki, mint a mesékben mondják a sárkányról, hét fejjel uralkodott, tüzet lehelt és mindennap fölebédelt egy szüzet.
Fenyvessy interpellált és győzött.
Orczy kijelentette, hogy az intendáns beadta lemondását és most már kész a lemondását elfogadni. (Már ti. most, miután Fenyvessy interpellált.)
– Éljen! – hangzott föl erre a teremben.
S ez az »Éljen« volt a szegény Keglevich temetésén a legszomorúbb zsolozsma.
