A T. HÁZBÓL [dec. 2.]
A T. HÁZBÓL [dec. 2.]
Kapom a szemrehányó leveleket régi olvasóimtól: mi annak az oka – kérdik –, hogy ezelőtt hat esztendővel a karcolatokban olyan okosan beszéltek az ellenzéki képviselők, hogy csak úgy sziporkázott az elméjük, a mamelukok ellenben obskúrusan együgyűek valának, mostan azonban a mamelukok beszélnek okosan, s az ellenzékiek elmebeli ereje van megrokkanva.
Hát felelhetnék a bibliával: hogy bent a paradicsomban az utolsók látszanak elsőknek, de mondhatnám azt is, hogy hiszen ez már azóta a harmadik Ház: a gyenge eszű mamelukok kipusztulhattak azóta, az okos ellenzékiekkel együtt.
De nem mentegetőzöm, csak protestálok ellene, mert a gyanú analóg azzal, amivel a szegény öreg Pulszkyt sújtották, hogy kicserélte a drágaköveket – hát hogy én is kicseréltem volna a pártok eszét.
Vizsgálatot kérek magam ellen!
Ott van mindjárt a tegnapi nap. Jó Eötvös Károly már napok óta rémíti a kormánypártot, hogy egy iszonyatos interpellációt fog beadni megint a somogyi madátum ügyében; hanem ha Károlyi Gáborral enyhén bánnának, hát akkor azt mndja, az ő rettenetes haragja is kiengedne.
De nem enged ki haragja, megtartja, valljuk meg, rendkívül szellemes interpellációját, mellyel még Széchenyit is megnevettette.
Thaly közbekiált: »Nekem ilyen madátum nem kellene.« (De kellene ám Eötvösnek a Károlyi Gábor számára.)
Az egyik orátoruk felzokog: hogy mi lesz az ősi szerszámból, a dohányvágóból? – és azért nem fogadja el a javaslatot.
A másik szónokuk, Polónyi, egy kíméletlen pletykát hurcol a Ház színe elé. Az izgalom a tetőpontra hág. A méltatlanságtól sápadtan jár a folyosókon a közügyek egy öreg harcosa, ki ott őszült meg azon a porondon, ahol most erkölcsileg le akarják fejezni.
S még bömbölve beszél a derék Polónyi; nem jut eszébe az a pillanat évek előtt, mikor ugyanezen a helyen, egy ilyen utcai pletykával az ő fejére sújtott Füzesséry Géza.
Az akkor fájt neki… Nem jut-e eszébe, hogy ez most másnak fog fájni?
Mennyi tárgy csak egy ülés alatt a szatíra szónak! Milyen kedvem lett volna odakiáltani: »Uraim, mielőtt az általános lefejezés kezdődik, gondoljátok meg, hogy mindnyájatoknak van feje s mindeniteknek csak egy!«
De erőt vett rajtam a szelídség! Ejh, nem írok egy sort sem erről a napról. Elengedem az ellenzéknek. Hiszen szeretem őket, jók, csak egy kicsit ügyetlenek. Úgy vannak, mint némely ember a társaságban, váltig nem tudják, mit csináljanak a kezükkel és a lábukkal, hol leütnek, hol eltaposnak valamit, amit nem kellett volna. S erről a csörömpölésről, ha törik valami, azt hiszik, »akció« volt.
De mindegy, mint csöndes kontempláló lélek, egyszerűen átugrom a zivatart, s áttérek a szelíd polgárias dohányvitára, ahol olyan sovány beszédek mondatnak vala, mintha már egy évig benn hevertek volna a dohányszárító pajtában. Csak a Gulneré volt másforma: akár a nyirkos kapadohány.
Pedig milyen szép téma ez. A tótok költője, Sladkovics, pompásan énekelte a pipáról:
»Kis pipácskám nem érsz többet két-három garasnál,
Mégis reád veti szemét az Uralkodó.«
Mégis reád veti szemét az Uralkodó.«
A pipa! Ez van hát szóban. A pipa, ahova az ősi virtusok utolsó szusszanatja szorult, s most ezt a pipát bolygatja Tisza Kálmán.
És mi történik? Nemhogy forradalom ütne ki, nemhogy a pipát védelmezné az ellenzék, hanem elindul cserkészni emberekre.
Búsan jár a folyosón szegény Szomjas József, keserűen bámul ki a büfé ablakán a futó felhőkbe Vargits Imre, lehorgasztott fővel üldögél a folyosón Rónay János. Bezzeg megszólalnának a nagy dohányzók, ha mernének. De így csak a cigarette-szívó Helfy és a bockszírozó Neppel küzd elkeseredetten.
Vontatottan megy a részletes tárgyalás, s hogy olyan kínos ne legyen a szekírozás, közbül veszik az indemnity-javaslatot pihenőnek.
Az idő lassan telik, az elnök csendesen szunyókál székén, de az ő szíve is vérzik: hogy mit pipázunk már ezután.
Ott künn a folyosón azalatt pezsgő élet van; a tegnapi nap kínos eseményein rágcsálnak. Hanem dicséretére legyen mondva a folyosónak, senki sem hiszi, hogy a hitvány pletykának csak egy körömfeketényi alapja is lehessen.
A kérdés most már csak az: ki csinálhatta vajon a pletykát? Hol a rejtélyes forrás, amelyből kiindult?
Végre egy ellenzéki képviselő süti ki:
– Én Széchenyi Pálra gyanakszom.
– Hogyhogy?
– Mert neki állott érdekében, hogy az Eötvös interpellációját egészen agyonnyomja egy még izgatóbb epizód.
Ez ellenzéki ötlet, tisztelt olvasók. Hát ne tessék engem vádolni azzal, hogy nem oly szellemesek, mint azelőtt.
