A MAI ÜLÉS
A MAI ÜLÉS
Ma egy órára volt összehíva az ülés, ami annyit jelent a Péchy Tamás virágnyelve szerint: »Ma nem történik semmi. Ha bejöttök, itt lesztek, ha be nem jöttök, itt nem lesztek.«
Nem is ígérkezett semmi különös. Josipovich Géza felolvasta a cukor-, hús- és sör-javaslatot oly vékonyka hangon, hogy Thaly, a nagy közbeszóló, kénytelen volt a fullánkját kiölteni:
– Ki olvas ott! Tán Szunyog Szabolcs?
És ez ráillett a jegyzői hangra és Szunyogh Szabolcsra is, akit az új parlament még nem látott. (Lehet, hogy csak a Josipovich hangjában él.)
Azután a kérvények következtek. A kérvények olyanok, mint egy bálban a négyes előtt a táncosnők: mindeniknek megvan a maga angazsírozott táncosa. Azok nem is hagyták cserben. Thaly az iparosok kérvényét pártolta, Kőrösi Sándor egy öreg postaszolga nyugdíját szeretné fölemelni, Tisza Lajos gróf pedig a szegedi bírósági segédszemélyzet fizetésemelési kérvényét támogatta melegen.
Most már ki is lett volna merítve a napirend, amidőn felszólalt Ugron Gábor, interpellálván Fejérváryt, hogy miért lett egyszerre nyugdíjazva a honvédség négy legmagyarabb érzésű tábornoka, mellyel a honvédség mintegy le van fejezve, hogy ily tömeges nyugdíjazásnak oka csak politikai lehet. Felhozta azt is panaszképp, hogy honvédtábornok miért nem lehet táborszernagy?
– Graef! – kiáltá egy hang a jobboldalról.
– Az csak zsandár! – viszonzá valaki balról.
Fejérváry rögtön feállt, s azon melegiben megfelelt az interpellációra; a nyugdíjazások tömegessége véletlenség, mert az illető tábornokok egytől-egyig maguk kérték a nyugdíjazást, minthogy valamennyien öregek.
– Albrecht főherceg még öregebb! – zúgta bele a nagy emberölő Polónyi.
– Az más – folytatá a hadügyminiszter zavartalanul –, mert a hadtestparancsnoknak nem kell örökké lovon ülni; ott a testi erő hiánya nem számít, ha megvan a szellemi.
(Albrecht főhercegnél pedig megvan, mert aki még olyan jóízű toasztokat tud mondani, mint őfensége, az még beválik – de már ezt nem Fejérváry mondta, hanem én mondom.)
Egy hasonlatot is mondott a miniszter, ami egy katonától nem tréfadolog. Elösmeri, hogy a nyugdíjazott tábornokok díszei voltak a honvdségnek, s aztán így folytatja: »Igaz, a fa dísze a levelekből áll, de ha ezek lehullanak, a törzs megmarad, s újra kihajt.« Az ezutáni főtisztek is csak magyarok lesznek.
És ebben igaza volt Fejérvárynak.
Mert biz az szomorú, hogy a fényes negyvennyolcadiki nevek rendre eltűnnek a honvédség lajstromából, de hát ez a természet változhatlan törvénye: eltűnnek azok nemsokára a föld színéről is… Hiszen már negyven éve lesz innen-onnan, ahogy a háromszínű zászló utoljára lengett csatába rohanó huszárok hadoszlopa élén. Amelyik csemetét elültették akkor, öreg korhadt fa lett azóta…
Ugron, sok verve-vel, szellemesen felelt meg a hadügyminiszter férfias, nyílt válaszára. Hogy maguk kérték nyugdíjazásukat? Olyan az, mint a török pasáknak küldött selyemzsinór, mely annyiban nem egészen akasztás, mert megengedi nekik azt az élvezetet, hogy önkezükkel végezzék ki magukat. Lehetetlennek tartja, hogy ezek az öreg tábornokok egyszerre kapták volna meg lábukba a köszvényt, s egyszerre untak volna rá a hadiszolgálatra.
No, ebben bizony van is valami különös.
Hanem hát a természet csodái végre is ki nem fürkészhetők.
De annál kifürkészhetőbb a többség, mely meghajolt a bevégzett tények előtt, és tudomásul vette a választ.
Miért ne? Hiszen vannak népfajok, ahol az öregeket egy bizonyos koron túl agyonütik és megeszik.
Már ennél mégis csak többet ér a »nyugdíj«.
– A »nyugalmazott generális«-okat hogy sajnálja ez az ellenzék – tünődött magában Tisza Lajos gróf –, s az én szegedi írnokaimat az ördög sem sajnálja, pedig azok szívesen volnának »nyugalmazott tábornokok«.
