A NAP KRÓNIKÁJA
A NAP KRÓNIKÁJA
Megint eseményteljes nap volt. Eldőlt a Széchenyi Pál miniszter mandátumügye, melyből az egész nyáron éltünk. A közvélemény fejős tehene volt. Szinte kár érte. Hátráltatta is a végmegoldást a III-ik bizottság, amennyire csak lehetett.
Egy ellenzéki tag tegnapelőtt, hogy mint az elalvó mécsben még egy darabig tarthassa az olajat, azt indítványozta, el kellene kérni a belügyminiszteriumtól az ott levő mandátumpéldányt is átnézés végett.
– Írjunk a miniszteriumnak.
– Nem lehet – vágott közbe haragosan Vargits Imre, az elnök, aki már úgyis felette bosszankodott azon, hogy ilyen soká húzódik, s nem mehet haza Buziásra.
– Nem lehet? Miért?
– Azért – szólt az öregúr humorral –, mert a belügyminiszterium iratai eredetiben az »Egyetértés«-nél kaphatók.
Ezen aztán nevetett az ellenzéki és meg valamennyi mameluk is, és nem kérték el összehasonlítás végett a belügyminiszternél levő jegyzőkönyv-példányt.
Minek is az? Hisz a bizottság már akkor is tisztában volt azzal, hogy Széchenyit igazolják.
Ma végre megtörtént.
A Pálok szerencsések voltak. Széchenyi Pál éppúgy, mint Hoitsy Pál.
Az egyik különös ügyben győzőtt az ellenzék, a másik különös ügyben győzőtt a szabadelvű párt.
S noha mindkét esetben más egyén, más párt győzött, mégis mindkét esetben egy győzetett le: az igazság.
*
Szentesen régi sebek újultak ki. Zajos, elmérgesedett ülése volt Károlyi Tibor gróf elnöklete alatt a Körös–Tisza–Maros ármentesítő társulatnak még szerdán, de amelyről csak ma kaptunk tudósításokat.
A makóiak nagy haddal jövén fel, éles támadásokkal ostromolták Horváth Gyulát, illetőleg nem az ő személyét, hanem a kormánybizottság volt közegeit s ezeknek gazdálkodását.
Valamint akkoriban a kis tiszai zsilipen a víz, úgy tört ki most a panasz, a szóáradat az érdekeltekből.
Azt persze elfelejtették azóta, hogy Horváth Gyula hősies elszántsága és szívóssága mentette meg őket annak idején a veszedelemből.
Akkor lefestették az arcképét, ünnepelték, tömjénezték. Hja! Donec eris felix…
Most beszakadt a kis tiszai zsilip, s elmosta a víz nemcsak a hullámzó vetéseket, hanem a Horváth Gyula tagadhatatlan érdemeit is.
Barátai megkevesedtek. S a gyűlésen kétszer is leszavazták.
Legfontosabb volt, hogy az eddigi ezer forint védelmi összeg helyett egy kilométernyi gátra csak százötven forintot szavaztak meg akképpen gondolkozván: ha ezer forint sem volt elég egy kilométerre, akkor bizonyosan százötven forint sem lesz elég. Hát a két »nem elég« közül az olcsóbbikat választják.
Horváth Gyula férfiasan küzdött e badar határozat ellen – mely védetlenül hagyja a gátakat –, de hiába, hiszen a Petőfi juhásza is úgy volt elkeseredve, hogy a saját szamarát ütötte agyon a botjával.
*
Ugorjunk át Pozsonyba. Ott ma folyt a képviselőválasztás a Baross helyére.
A nagy Szilágyi Dezső zászlait lengette a szél. Szegény Szilágyi végre révpartra jutott.
Csakhogy a dolog nem ment egészen simán. Mert ott volt – hogyne lett volna ott – Molecz Dani. Csodálatos egy név ez a Molecz Dani.
Senki sem látta, de mindenki ismeri. Molecz Dani minden harmadik évben hallat magáról.
Föllép és leszavaztatik.
Nem is azért lép fel, hogy meglegyen. Oh, dehogy. Molecz Dani nem akar feljönni. Dani csak a forma miatt van. Mert ha Molecz Dani feljönne, akkor Molecz Dani nem maradhatna otthon.
Pedig Molecz Daninak mindég otthon kell maradnia, hogy a város nagy nevű követeit mindig legyen kivel ijesztgetni.
Azért ma is egész délutáni két óráig tartó voks-ingadozás után végre meglett Szilágyi Dezső – és otthon maradt Molecz Dani.
