PÁRIS ALMÁJA
PÁRIS ALMÁJA
(Roszner Ervin báró könyvéről)
Sehol sem oly szerencsétlen a tudós, mint nálunk magyaroknál. Mert itt kinevetik a tudatlant is, aki kevesebbet tud, mint kell, de még jobban kicsúfolják a tudóst, aki többet tud, mint kell. A könyveken hízott elme olyan kevésbe vétetik, mint az arzenikummal hízlalt lúd. Annak azt mondják, nem elég ízletes a húsa. Itt azt kívánják az embertől, hogy legyen esze és tudjon is mindent, de mint a boron kellemetlen a hordószag, ne éreződjék tudásán a könyvszag. Egyszóval ebben az országban, ahol többet is lehet valakinek tudni, mint amennyit kell, miután ez se jó ajánlólevél, többnyire olyan tudósaink támadnak, akik kevesebbet tudnak, mint amennyit kell. Mert ha egy érte a fizetség, ha mind a kettő hiba, hát van az embereknek annyi eszük, hogy a két hiba közül azt szerzik meg, amelyikhez könnyebben hozzájuthatnak. Itt nem ritkán esik meg, hogy komoly nagy emberek is kénytelenek a tudományukat eltitkolni, ha hatni akarnak. Még Tisza is, aki pedig sokat olvas és sokat tanulmányoz nagy autorokból, mintegy mesterségesen eltakarja ismereteinek alapos voltát, s száz gondolkozó elmén átszűrt nézeteit úgy tudja elmondani, mintha naturalista lenne, akinek azok véletlenül éppen most ötlöttek eszébe.
Sőt nekem magamnak is onnan van az írói népszerűségem (már amennyiben van), mert soha semmi okos dolgot nem írtam, és soha semmiféle autort nem idéztem.
Most is a Roszner Ervin báró könyvéről »A régi magyar házassági jog«-ról elmélkedve, nem lehetetlen, hogy szakszerű, komoly bírálatot is tudnék írni (mert ki tudhatja azt, mi lakik bennem), de érdekemben állván a hatás miatt eltitkolni, hogy értek hozzá, egyszerű csevegésre szorítkozom.
Egy ménkő testes könyv fekszik előttem 500 nagy negyedrét lap, rendkívül elegáns kiállításban, velin-papíron. Szinte feltűnő, hogy nem a tudós szürke színetlen ruhájában jelenik meg Roszner Ervin, hanem mágnásos díszöltönyben. De mindegy, az egyszerű köntös nem okvetlenül szükséges a tudományos embernek.
Boldog isten! Ha külföldön ekkora munkát lát az ember, mennyire irigyli a szerzőjét, akiről mindenfelé beszélnek, aki a nap hőse, keresett, magasztalt – nálunk sajnálkozva sóhajt fel a keresztény lélek, a szerzőre gondolva:
– Mennyibe kerülhetett ez annak! Milyen vastag könyv, milyen pénzpocsékolás! Aztán, hogy fogják ezt most ütni, szegényt a többi tudós kollégái.
De úgyis van. Egy fél élet tanulmányát befekteti valaki egy ilyen könyvbe, rákölt egy kis vagyont a kinyomatására, s mi az eredmény? Valamelyik kezdő újságíró körülnézegeti, egy-két sort olvas benne, s aztán a szeszélye szerint megírja róla két sorban, hogy megjelent Roszner könyve. Ára ennyi vagy annyi. S még grácia tőle, ha odalöki, hogy »csinos munka«. Ez fölötte a bölcsődal, de ez a nekrológ is. Ott eszi meg a penész a könyvesboltok polcán.
Pedig igazán nem hogy ügyes, de felette kiváló munka a Roszner könyve, melyet élvezettel olvashat végig a laikus is. Már maga a tárgy szélesebb olvasókörre számíthatna.
Szakavatottan kezeli tárgyát a fiatal tudós oly világos és jó magyarsággal, hogy az olvasó szinte belemelegszik, s éber figyelemmel kíséri végtől-végig, hogyan nősültek ősapáink és ősanyáink. (Hát biz a házasság, megsúgom, már akkor is nagy nyűg volt.) Visszamegyünk vele az ős hajdanba, a lányszöktetések regényes korszakába, aztán az adás-vevés idejébe, mígnem végre lejutunk a házasságtörésig. No, itt már otthon vagyunk.
Denique az asszonyok mindig ilyenek voltak. Csak a házassági jog volt más. A tudós szerzőnek öt ujjában van a tárgya, a régi institúciók tömkelegében nagy biztonsággal jár, s filozófiai erővel mutatja ki azok rendeltetését, látja azokat a finom szálakat, amelyekkel összefüggésben voltak. Helyesen obszervál, kitűnően analizál, s igen szerencsésen absztrahál. Ezek a Roszner kiváló tulajdonai mint tudományos írónak. S ez nem tréfadolog ebben az országban, ahol Pompéry János kedves bátyánk is nagy tudós híráben állt, de a nagy tudománya mellett mégis elkövette azt a renonszot, hogy egynek gondolta a két Pittet, s midőn tanulmányt ír róla, felette csodálkozik vala, hogy olyan öreg korában is milyen szép beszédeket tartott őlordsága. (Hanem biz az már akkor a másik Pitt volt.)
Kevésbé erős és talán nem is a munkába való a gyakori polémia, melyet Roszner más szerzőkkel, de kivált Kováts Gyulával folytat, mert ehhez okvetlenül az lett volna szükséges, hogy a Kováts Gyula munkáját is hozzá nyomassa az övéhez. (Azt pedig tudom, nem teheti a tudós báró.)
Hanem fölötte érdekes aztán a »Függelék«, mely közel kétszáz lapot foglal el a derék, úgyszólván monumentális munka végén, s tele van régi, igen becses és jellemző házassági okmányokkal, melyek pompásan, rendkívüli ügyességgel vannak megválogatva. Ősanyáink sok skandaluma vagyon itt följegyezve. Fiatal leányok kezébe hát nem való. Azazhogy ebbe sincs igazam, mert ez a része majdnem kivétel nélkül latinul van.
Ennyi az, amit röviden akartam mondani e munkáról, mely Roszner Ervin számára kétségen kívül a tudósok közt is tekintélyt, az Akadémiánál pedig okvetlenül egy széket szerez.
Meg is érdemli mind a kettőt.
Sőt talán a harmadikat is – de ez még titok.
Minthogy azonban a leleplezések divatját éljük, talán nem leszek indiszkrét, ha elfecsegem az olvasóknak.
Ugyanis van az egyetemen egy üres katedra: a kánonjogi.
S az a nevezetes, hogy amíg más katedrákra többnyire úgy nevezik ki a professzort, hogy Trefort végiggondolva az összes ismerősein, fölteszi találomra az egyikről, hogy beválik és azt nevezi ki, legtöbbször a tudatlanok közül választván a tudósokat, – addig az üresedési kilátással mosolygó kánonjogi katedra számára egyszerre három jeles fiatalember cseperedett fel a tudományos körök szeme láttára. Az egyik Timon Ákos, a másik Kováts Gyula, a harmadik Roszner Ervin. Egyforma derék ember valamennyi, egyformán emlegetett örököse a katedrának mind a három.
Ekkor fogja magát Timon Ákos, és ír egy vastag egyházjogi munkát.
Most már Timon Ákos lett a legerősebb pretendens.
Nosza nekiiramodik Kováts Gyula, és ő is ír egy nagy egyházjogi munkát.
No, most már elmaradt a szegény Roszner Ervin.
Csakhogy Roszner Ervin se rest. Íme ő is elkészítette a maga egyházjogi munkáját.
Hollá! Megint egyenlők a sanszok!
Timon Ákos a maga munkáját tartja a legjobbnak, a Rosznerét meglehetősnek, a Kovátsét gyengének. Roszner a magáét a legjobbnak, a Kovátsét meglehetősnek, a Timonét gyengének, Kováts ellenben a maga munkáját tartja a legjobbnak, de a többiről nem tart semmit.
Egyszóval a sanszok egyenlők. Miniszterek, tudományos körök hiába törik rajta a fejüket: kié legyen igazságosan a katedra.
De a tudósok nem pihennek. A versenynek folyni kell. Ha az egyik tesz valamit, nyomban utánacsinálja a többi.
Timon Ákossal eközben az történt, hogy megházasodott.
Ez szeget ütött a Kováts Gyula fejébe.
– Hátha az előny lesz ennek az Ákosnak. Mert aki a házasságról ír egy nagy művet és maga nem házasodik, ráfoghatják, hogy bort prédikál, de vizet iszik.
S uccu, megházasodott Kováts Gyula.
Ezt látván Roszner Ervin, fogta magát hirtelen, ő is jegyet váltott, és most boldog vőlegény.
Megint egyenlők a sanszok!
Timon fellépett Karcagon képviselőnek.
– No, már ezt nem engedhetem – gondolta magában Roszner Ervin, és ő is fellépett Szécsényben.
Timon megbukott Karcagon – de már ezt az egyet Roszner nem akarta utánacsinálni, s félek, ez lesz majd ártalmára.
De a sanszok még azért mindig egyenlők.
Mert Timont kárpótolni kell azért, hogy megbukott, Kováts Gyulát respektálni kell azért, hogy föl se lépett, Rosznernek pedig kedvezni kell azért, mert képviselő.
Szegény jó kultuszminiszterünk, nem tudom, mit fog tenni, nagy gond, nagy feladat, kinek dobja oda az alma mater almáját.
Mert akárkinek dobja, egyenlőn igazságtalanul mellőzi a többi kettőt, noha igazságosan nevezi ki a harmadikat.
Hanem e zavarért, tudom, eléggé kárpótolja az a nagy lelki öröm, hogy ilyen három derék legény közt válogathat.
