BAROSS MINT HÁZASÍTÓ
BAROSS MINT HÁZASÍTÓ
Az egész kabinetben Tisza után Baross a legérdekesebb ember.
Más ember addig szelíd, barátságos, egyszerű, amíg semmi. Mikor már sokra viszi, gőgös lesz és összeférhetetlen.
Baross megfordítva cselekedte, addig volt rátartó, barátságtalan, míg nem volt semmi. Most lett egyszerűvé, barátságossá, mikor már miniszter.
De hagyjuk ezt – nem a tehetségeit és közlekedésügyi politikáját akarom és most szellőztetni, hanem ami a közlekedésügyi politikánál is nagyobb dolog (előttünk hóbortos poétaemberek előtt), a szívét.
Házassági történetről lévén szó, természetes, hogy a szereplők közt kell egy vőlegénynek lennie, egy menyasszonynak s miután egy miniszter a házasságszerző – tehát a miniszteren kívül egy képviselőnek is, aki közvetít.
Ha pedig képviselő is benne van a történetben, házasságról lévén szó, ki lehetne az más, mint Vadnai Károly.
Ha pedig Vadnai Károly van benne a történetben, ki lehetne más akkor a menyasszony, mint egy szép miskolci hajadon? (Sőt fogadni mernék, hogy a vőlegény is az Avas aljában született.)
Mert Vadnai Károly valóságos édesatyja az ő választóinak és valóságos kísértő réme a minisztereknek: mindig van valami kérnivalója választói érdekében.
Egyszer a múlt országgyűlési ciklus végén mélabúsan panaszkodott a képviselőház folyosóin e sorok írójának:
– Nehezen lépek fel jövőre.
– Miért?
– Elfogytak, barátom, a levélpapirosaim.
– Miféle levélpapirosok? Nem értem.
– Harmadéve Londonban járt a feleségem, s hozott a számomra egy nagy doboz levélpapirost. Éppen akkor lettem meg képviselő. Felbontom a csomagot, s elámultam a levélpapírok csodálatos eleganciáján. Mondom a feleségemnek: »Ember legyen, akinek én ezekre írok. Hollá, megvan! Ezeken fogok a minisztereknek írkálni a választóim érdekében. Mennykő nagy doboz. Erre a célra elég lesz holtig. Mikor az utolsó is elfogy, akkor én már öreg leszek és lelépek a közpályáról.«
– Ohó!
– Én ezt akkor megfogadtam. S most látom megdöbbenve, hogy a levélpapírok elfogytak.
– Más szóval, a Tisza-kabinet nyugodtabb napokat él ezután.
Ez a diskurzus eleven emlékezetemben maradt, azóta se beszéltünk erről, de azt látom, hogy Vadnai mégis meggondolta magát, és úgy látszik, még egy doboz papirost hozatott Londonból. Vagy talán az ötéves ciklus elejét levélpapír nélkül is át lehet szenvedni.
Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy még akkor megvoltak szép levélpapirosai, talán éppen a legutolsóra írta Barosshoz azt a kérést, hogy egy miskolci fiatal hölgyet nevezzen ki távírásznőnek.
Elmondta a levél, hogy öt árvát kell a leánynak eltartania abból a keresményből. Öt leánytestvérét, egy nagyobbacskát, kettőt egészen picinyet, kettőt meg a tíz-tizenkét év körül.
A miniszter hajlott a szép levélre, és kinevezte Mari kisasszonyt. Mondjuk, hogy így hívják.
Derék hivatalnoknő lett belőle, nem fecsegte ki a hivatali titkokat (kivált ha sifrírozva voltak), az öt testvérét pedig nagy szeretettel nevelte. Egyszóval boldog volt. Azt hitte, sohase szorul többé az életben Vadnaira.
Hanem a sors könyvében az volt róla megírva, hogy: hadd legyen még boldogabb.
S ebből származott a boldogtalansága.
Mari kisasszony, zárjelben legyen mondva, igen csinos teremtés, szép szemei vannak s gyönyörű hosszú haja… S Ámor, ez a pogánykori gonosz csont, nem riad vissza a modern intézményektől sem, odaférkőzött a távírógép mellé, szíven lőtte. Szóval szerelmes lett egy derék vidéki fiatalemberbe, aki egy nap szép bokrétával megjelent a Mari szállásán és megkérte nagy pirulással (éppen úgy, mint a Fővárosi Lapok novelláiban szokás) a kezét, azt a hófehér, kedves kezét, amelyet az állam árendál, s mely az öt vagyontalan testvérnek a kenyeret szerzi.
Igent rebegett a leányka, nem olyan bariton »igen«-t, mint a mamelukok, de olyat, mint egy tündérfuvola.
Igen ám, csakhogy akkor ott kell hagyni a telegrafistaságot, mert a vőlegény ezeket nem veheti magához.
Eddig ez mind csak egy regény kezdete volt, de most jött a konfliktus: a sírás-rívás és kétségbeesés.
Végre is abban állapodtak meg, hogy arra való a képviselő, aki maga is novellaíró, s tudja a bonyodalmat kigombolyítani. Beállítottak hát hozzája. Vadnai megörült az érdekes regénytémának, és eleven eszével legott hozzákomponálta a megoldást:
– Hány éves a legidősebb leánytestvére?
– Huszonegy.
S nyomban sietett Barosshoz a miniszteriumba.
– No, mi újság Miskolcon?
– Nagy kérelemben vagyok, kegyelmes uram. Emlékszel a Mari kisasszonyra?
– Akit a telegráfhoz neveztem ki? Emlékszem. No, mi baj van vele? Érte kell valamit tennem?
– Igen, férjhez kell őt adnod.
– Nekem? – pattant fel a miniszter. – Hát azt hiszed te, hogy én vagyok a miskolci kiházasító egylet?
– És mégis neked kell őt férjhez adnod, mert úgy áll a dolog, hogy szerencséje akadt, derék, becsületes ember.
– Hát akkor menjen.
– Igen, de a testvérei miatt nem hagyhatja el a hivatalát.
– Az is igaz; hát akkor ne menjen.
– Örökre szerencsétlen lesz, elsorvad, belehal.
– Hát eltemetik.
– Igen, de kire marad az öt árva?
– Az is igaz. De mit tehessek én ebben az ügyben?
– Add férjhez.
– Hiszen adnám már, de ha nincs rá mód. Mert az én szívemet is nyomja az az öt árva.
– Egyetlen mód van. Én kigondoltam.
– Mit?
– Négyre kell az öt árvát leapasztani.
– Csak nem akarsz egyet agyonütni közülök?
– Nem. De ha például a legidősebb leányt kineveznéd a nénje helyére.
– Nos?
– Akkor férjhez mehetne a legöregebb leány, négyre apadna le az öt árva, s újra meglenne a gondviselőjük.
A miniszter elmosolyodott a különös kívánságon, minőt még képviselői szájból nem hallott.
– No jól van, Károly. Megteszem. Férjhez adom a Marit, s kinevezem a kisebbiket, noha már neki gyengébb az igénye, mint a nénjéé volt, mert ő már csak négy árvát mutathat fel. Hanem azt megmondom aztán, hogy ez legyen az utolsó házasság, amibe te engem beugratsz.
Így esett meg ez a történet.
A menyasszony megkapta a vőlegényt, a vőlegény megkapta a menyasszonyt, a kisebbik leány megkapta a telegrafistaságot, Vadnai megkapta a regénytémát.
Én pedig megkapom érte a honoráriumot a szerkesztőmtől.
