A KEDÉLYES DEÁK
A KEDÉLYES DEÁK
A múltkor találkozom a redakciónkban Eötvös Károllyal:
– Mit írsz?
– Az utolsó »Deák-anekdotá«-t írom.
– Lehetetlen az. Esküdj meg.
– Szavamra mondom, hogy a legislegutolsó. Többet már nem tudok. Több már az öreggel nem történt.
Szinte megkönnyebbültem, hogy immár örökre megszüntek a Deák-adomák. Békén alhatik miattuk az öregúr.
S mikor rá egy napra leleplezték a Deák-szobrot, azzal a hittel mentem el onnan, hogy ez volt az utolsó csúfság, ami a »haza bölcsé«-t érte.
S íme nem az volt az utolsó.
Ma egy költemény került a redakciónkba. Deák utolsó anekdotája után a Deák első költeménye, mely valaha megjelent.
Deák és költemény! Nemde furcsán hangzik egy kicsit? Képzeljék el önök Deákot zongorázni vagy danolni. Mily csapongó fantázia. Önkéntelenül mosolyra ferdül az ember ajka.
Hát még Deákot verselve képzelni! No, az már merő lehetetlenség.
És mégis igaz. Itt van az öregúr szép fonott betűivel leírva, s a borítékon, melyben a már kissé gyűrött kéziratot őrizték, rajta áll gyöngéd nőírással: »Deák bácsi költeménye«.
Deák tudvalevőleg szerette a költeményeket olvasni, de mikor egy ízben azt kérdezték tőle, miért olvas el minden verset, nem éppen úgy felelt, mint azt a poéták elvárnák:
– Azért olvasok el minden verset, mert azt gondolom egy-egy nevet látva nyolc vagy tíz sor alatt, hogy mégiscsak valaminek kell ott lennie. És még eddig sohasem bírtam rájönni, mi az, mit olyannyira őriz az illető lelakatolva magáénak a nevével.
De hogy Deák valaha maga is »elkövette« volna ezt a gyengeséget, az csak most sül ki.
Igaz, hogy ő nem a saját nevét írta a vers alá, de a Nedeczky Jenőét, akivel kedélyeskedni akart. A nagy ember ugyanis Pakson a rokonainál időzött, s Nedeczky Jenő fiatal tanuló, aki a Szentes intézetébe volt menendő, egyik kis húgának tette a szépet, és szerelménél hihetőleg a vakáción át csak az étvágya volt nagyobb.
Az öregúr egy délelőtt szobájába vonult, s megkalapálta a következő klapanciákat a Jenő gyerek nevében és ebéd előtt a kis húga tányérja alá tette.
Képzelem, volt nagy derültség, irulás-pirulás mikor a verset megtalálta a kiskisasszony, s hangosan felolvasták az asztalnál a következőkben:
Isten veled Angyal, én Szenteshez megyek
Csak Te el ne felejts, ott is híved leszek.
Majd ha ebéd után üres gyomrom korog
Szívemben egyedül a Te képed forog,
Eszembe jut a sok ízes paksi ebéd
S visszarepül szívem sóvárgása feléd
A sótlan leves Szentes asztalánál
Mely rosszabb a paksi konyha moslékjánál
Gyomromban oly érzést fog gyakran okozni,
Mely szívem érzelmét fel fogja fokozni.
S ilyenkor egyedül utánad sóhajtok,
Szentes uram intő szavára nem hajtok.
Isten hozzád! Tarts meg emlékezetedbe
Minden jó ebédnél én jussak eszedbe
Kivált ha pillantsz rántott birkafőre
Gondolj szeretettel a szegény Jenőre.
Csak Te el ne felejts, ott is híved leszek.
Majd ha ebéd után üres gyomrom korog
Szívemben egyedül a Te képed forog,
Eszembe jut a sok ízes paksi ebéd
S visszarepül szívem sóvárgása feléd
A sótlan leves Szentes asztalánál
Mely rosszabb a paksi konyha moslékjánál
Gyomromban oly érzést fog gyakran okozni,
Mely szívem érzelmét fel fogja fokozni.
S ilyenkor egyedül utánad sóhajtok,
Szentes uram intő szavára nem hajtok.
Isten hozzád! Tarts meg emlékezetedbe
Minden jó ebédnél én jussak eszedbe
Kivált ha pillantsz rántott birkafőre
Gondolj szeretettel a szegény Jenőre.
N. Jenő
