NYÁRI ÉLET
NYÁRI ÉLET
Éppen azt az időszakot kezdjük élni Pesten, amikor már nemcsak izzad az ember, hanem pirul is. Tudniillik a szégyentől és nem a melegtől, mert immár minden kellner bizonyos fumigáló tekintettel méri végig, mintha mondaná:
– Micsoda? Hát az úr még mindig itt van? Hát az úrnak sehol sincs valami mezei birtoka?
Könnyű szerénységgel elviselni a nagyságos titulust télen át, de a kánikulában az is kellemetlenné válik. Az összes budapesti élet (értvén az úgynevezett »második jó társaság«-ot) a Hangl-kioszk törpe akácfái közé szorult, a locsogó hattyúkút tájékára.
A szép asszonyok, a társaság kedvencei, most oda vannak a fürdők árnyas ligeteiben, csak egy-két itthon szorult menyecske szépíti a kioszk fakó asztalait. Hanem bezzeg itt vannak a bűnös szalmaözvegyek, a férjek, s ha nappal lefogják őket teendőik, este nekiszilajodva, éhesen látnak kalandhajhászat után.
Micsoda csodálatos a házasélet!
Emlékezzenek csak önök vissza, kedves férjuraimék, tisztelt kollégáim, az első három-négy hétre, amit a feleségükkel töltöttek; a memento »mézes hetek«-re.
Azt hinné az ember, hogy ezek vissza nem kerülhetnek többé.
Pedig semmi sincs elveszve a természetben, még ez a »méz« sem – csak az alakja változott meg.
Az akkori hetek azért voltak mézesek, mert együtt töltötték az asszonykával.
A mostani hetek azért mézesek, mert az asszonyka nélkül tölthetik azokat. Szabadon, függetlenül, teljes tüdejükből szíva a balzsamos levegőt, melyre azt mondja a kiélt roué: »Pfü, megfulladok«.
Általában kevés rafinériára vall a hölgyek részéről, hogy ilyenkor hagyják oda a fővárost, amikor legnagyobb volna a becsük. Azazhogy mégsem jól beszélek, mert hiszen ha mindenki itthon volna, akkor honnan vennék magukat a láncaikról elszabadult férjek, kik nagy rajokban ülik körül a Hangl asztalait, s fürkésző szemmel, dagadozó szívvel tartanak szemlét a hűselő hölgyecskéken. Ha valahol megvillan egy-egy csinos szempár vagy ingerlékenyebb női termet, milyen hullámzás, nyüzsgés támad a férfisorokban!
– Ah nini, hogy megszépült ez a kis boltosné! – kiált fel az egyik.
– De bizony ebből az ügyvédnéből milyen helyrevaló menyecske lett!
– Teringette, de fölséges asszony az amott a kékfátyolos kalappal.
Dehogy, dehogy. Mind ilyenek voltak ezek az asszonyok, sőt szebbek is voltak valamikor, csakhogy akkor a téli szemeikkel nézték őket a feleséges emberek.
Leszállnak az igények a minimumra. Ha valaki egy jó új vacsoráló helyet fedez föl, ahol zöld udvar van, az legalábbis olyan nagy képeket vág ahhoz, mint Stanley a kongói folyamokhoz.
Valóságos esemény, ha valaki ilyenkor »berukkol«. Ismét egy új férj, aki az ő komoly sedatus barátaiban, akikkel estélyeken, ebédeken találkozott télen át, elvadult, rakoncátlan szoknyaleső, pajkos fickókat talál. Egy darabig megijeszti, undort és fitymáló gondolatot ébreszt benne ez a csodálatos metamorfózis, de másnap, harmadnap már ő is olyan, mint a többi.
De néha aztán vannak jó estéi is a kioszknak. Ilyen volt például a tegnapi, amikor villámként híre megy, hogy egy indus ember van itt.
Egy indus ember! Lehetetlen! Hol van? Csodálatos! Idáig el tudott jönni. Teringette. Ez ugyan hamar elolvasta az Atzél Béla reklámjait Budapestnek világvárossá tételére nézve, és szépen szót fogadott.
Valóban egy indus ült az asztalnál szépen kötött színes turbánban, s a kisvárosivá aszalt közönség tolongott az indus asztala körül, ki rokonszenves keleti nyugalommal jártatta szemeit a közönségen és a szép kilátáson.
Minden asztalnál kiütött a forradalom, minden téma a lomtárba dobatott, az indus volt az egyedüli téma. Csak egyetlen asztal nem mozdult, mely még a szezon elejéről élvezi előkelő pozícióját. Ez a politikusok asztala. Néhány új és ócska képviselő és egy államtitkár teng ilyenkor mellette.
Ez az asztal még nem mozdult, de témájukat – az európai béke megoldásának nagy kérdését – már ezeknek is kivette a szájukból az indus.
– Ha igazi indus, hát akkor ki kell küldeni Krajtsikot, beszéljen vele tótul.
– De honnan jött volna ide?
– Mit keresne itt?
– Mégsem lehet az igazi indus.
– De ha az is. Azért kár volna fölállni. Hagyjunk másnapra is valamit. Majd mutogatja magát az állatkertben.
– Igen ám – hozza hírül egy galopin –, de az indus elmegy holnap az Orient Expresszel, egy magyar utas vette rá, hogy éjszakára kiszálljon.
– Hát csakugyan indus, és miféle?
– Megyei főispán ott az indusok közt.
Ohó, főispán! De már erre tetszelegve mozogni kezdenek a fiatal képviselők.
– Nono – magyarázza Beöthy Algernon –, nem kell azért mindjárt Majthényit képzelni; voltaképpen tigris-csősz.
De már egy főispánt mégiscsak érdemes megnézni, még ha indus is: ki tudja, mikor szorul az ember a protekciójára.
– Ugyan tud-e tarokkozni?
Egyszeribe fölkerekednek a képviselő urak, s egypár perc múlva már egész udvara van az indus főispánnak, aki flegmával eregeti a szivar füstjét, s nagy érdeklődéssel dugdossa zsebre az átadott névjegyeket.
Főispán úr őméltósága meglehetős közlékeny ember, elmondja, hogy Nazredinnek hívják, s több mint egymillió lélek fölött parancsol. Most Londonban volt a királynő jubileumán, s mutatta is Salisburynek egy hozzá intézett levelét; Londonból keletnek megy, egy kis vargabetűt tévén, hogy Konstantinápolyt s majd a szent sírt, Mekkát bejárja s úgy térjen haza még hónapok előtt elhagyott megyéjébe. (Képzelhetni, mennyi sikkasztás lesz ott azalatt!)
Nazredin úr kitűnően beszél angolul, s úti tapasztalatairól naplót vezet; kivált a névjegyeket mohón gyűjtötte.
Beöthy Algernonnál véletlenül éppen nem volt névjegy, de azért adni akart neki egyet, s keresgélt a tárcájában. Meg is találta éppen a Zichy Jenőét.
– No, ezt adom neki. Ennek ő is megörül, Zichy Jenő is.
– Nem, nem – ellenkezének a Nazredin úr kísérői –, gentleman ember, nem szabad bolonddá tenni.
– Ejh mit – vág vissza örökké fürge eszével Aldzsi. – Én abból a szempontból indulok ki, hogy Domahidy Ferit is okvetlenül bolonddá tennék az indusok, ha odamenne.
Az indus elragadtatva beszélt a magyar fővárosról és asszonyai szépségéről.
– Tehát nem bánta meg, Sir, hogy kiszállott? – kérdék.
– Nem. Annyival is kevésbé, mert soha életemben nem hallottam, hogy egy ilyen nevű ország és város léteznék a világon.
Így élénkíté meg a Hangl-kioszk egyhangúságát az indus főnök. Folyt a triccs-traccs szavakkal, jelekkel egész éjfélig. Végre oltogatni kezdték a gázakat… lassankint szétszéledtek a vendégek, az indus hazament a vendéglőbe lefeküdni, de még azután is sokan az utcákon, ahol két ember találkozott, okvetlenül azzal szólította meg egymást:
– Nos? Látta ön az indus főispánt?
Bizony, bizony, mondom nektek, hogy az emberséges Nazredin nincs olyan messze e pillanatban az ő megyéjétől, mint amilyen messze vagyon Pest a világvárosiasságtól.
