AZ ÉGBEN
AZ ÉGBEN
A leggazdagabb ember mondott csődöt. Ha Mackay vagy Rothschild öngyilkosokká lesznek »rendezetlen anyagi viszonyok« miatt, nem lett volna olyan meglepő és csodálatos, mint az, hogy Balázs Sándor unta meg az életét és méreggel ölte el magát. Hát elfogyott kedélyessége? Lehetetlen az! Hiszen neki volt ebből a portékából a legtöbb talán az egész országban.
S mégis elfogyott.
Mi volt az a gyógyíthatlan baj, amiért el akart menni innen? A pénz? Nem; hiszen ez neki sohasem volt. Ilyen idült baj nem vihette a sírba. Fittyet hányt ő annak.
Hiszen annyi biztos terve volt pénzhez jutni, hogy mire az egyik dugába dőlt, már akkorra hat új ötlete támadt: még a jó barátjait is milliomosokká tette velük, hol az egyiknek, hol a másiknak ajándékozva el eszméit.
És ha e tervek nem lettek volna is, melyek mint csalóka lidércfény előtte világítanak a kalandos lelkeknek egész a sír széleig, itt volt a kis lutri: az örökös reményforrás. S ha nem sikerülnek a »nyári számok« (mert más számokat rakott nyáron, mint télen), majd megjön a tél, és bevágnak a »téli számok«.
Nem, nem a pénzbaj volt az a gyógyíthatlan betegség, mely őt arra a szomorú útra vitte, s mely teljesen megfelel azon romantikus iskolának, amelyből nőtt az ötvenes években. Reá borult évek előtt elhalt leánykájának a sírjára, és ott itta meg a méregitalt. Éppen egy ötvenes évekbeli érzékeny novellának a vége.
Mi volt az oka? Ki tud olvasni a szívek redőiben? Mit tudjátok ti azt, hogy ez a víg ember, aki folyton nevetett és nevettetett, mit érzett belől? Mi volt annak a szívnek a fenekén, ahonnan örökké csak a jókedv buborékai fakadtak fel?
Utolsó üzenete némi világot látszik vetni az indokra. Utolsó üzenete elvált nejéhez szól, akire szerelemmel gondol a megdöbbentő elhatározás percében is. Hiszen a kis sír is, az utolsó vánkos, ahova a szegény író a haldokló fejet letette, arra mutat, hogy a szétdúlt családi fészek játssza a főszerepet ebben a drámában. Az egyedüliség keserű érzete, a sivár elhagyatottság érlelte meg benne a megdöbbentő elhatározást, itthagyni a világot, melynek tarka-barkaságát senki sem volt fogékonyabb a legvígabb oldaláról fogni fel, mint éppen ő.
Nevelhette természetesen kedélyvilágának komorságát anyagi helyzete is, mert noha már ötvenhét éves volt, még mindig ott állott, amint mondogatni szokta:
– Kezdeni kellene valamihez. Mert bizony-bizony kifogyok az időből.
Még mindig »forrt«, s amint évről-évre jöttek a fiatal írók s elhelyezkedtek, hogy úgy mondjam, konszolidálódtak a társadalomban a régiek, ő mindig a fiatalok közt maradt, akik forrnak.
Sajátságos vonásokból volt összeállítva egész lénye. Nem szeretett semmi pozitívumot, mindig csak olyat, ami lesz, és semmi olyat, ami van. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, mely elbeszélői érdemeiért mintegy évtized előtt választotta be, mikor Balázs in floribus volt, de ő e Társaságot, mihelyt tagja lett, azonnal elunta s egy másiknak az alapításán fáradozott. Sikerült neki összehozni a Petőfi Társaságot, de mihelyt megvolt, azt is nyomban elunta és egy harmadik társaság alapításán törte fejét. Az is megalakult harmadéve »Aurora« név alatt.
Igazi fékezhetetlen írói temperamentum volt, akinek a »pegazusa« nem ismert se kantárt, se nyerget s rendszeres munkára szorítani nem lehetett. A redakciókban, ahol a munka mégis bizonyos órákhoz van kötve, sohasem bírt hosszabb ideig megmaradni.
Csak inspirációinak engedett, de a kötelességet nem ismerte. Jól jegyezte meg róla egy ízben a megboldogult Tóth Kálmán:
– Ha a Sándornak tízezer forintot fizetne valaki évenkint azon szigorú kötelezettséggel, hogy minden héten egyszer végigsétáljon a Váci utcán, évekig nem látnátok a Váci utcában.
Pedig nem lehetne mondani, hogy improduktív volt. Eleget írt s ezek közt érdemes, sőt maradandó becsű dolgokat. Az »Égben« című darabja még soká marad a játékrenden, a »Strike« részeges takácsa a legzseniálisabb népszínműi alakunk, novellái közt egypár az ő költői felfogásának, meleg szívének s egészséges humorának becses alkotása. Mint írónak csak az az egy baja, hogy túlságosan utánozta Dickenst és Thackeray-t.
Társaságban vidám poharazás közt nem volt párja. Ővele vacsorálni fejedelmi mulatság volt. Ötlet ötletet ért. Játszi elméje szikrázott és pattogtatta az elmésségeket. Többnyire a szeretetreméltó naivság köntösében űzte bohókás pajzánkodásait papucshősnek, együgyűnek, fösvénynek és tőkepénzesnek játszva magát. Ezek voltak a kedvenc témái.
De amint nem volt igaz, hogy ő együgyű papucshős és tőkepénzes, úgy nem volt igaz semmi sem. Mindennel figurázott.
Még a víg kedélye sem volt igaz. Az is talán csak fölvett szerep volt, amivel elámította a cimborákat és az uzsorásokat: mert csak ezzel a kétféle emberfajjal volt összeköttetése, és a Múzsával, akit szintén rászedett, mert a víg Múzsának udvarolt, pedig titokban talán a szomorúval ölelkezett.
Most már az égben van szegény. Nyugton, csöndesen, békességben a kis Rózával. Mert van még egy mecénás, akihez bizalommal fordulhat a magyar író – s aki megszabadítja nyomasztó gondjaitól.
A halál.
